Anyai önbecsülésem hullámvasútján

Zsófia története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, milyen kihívásokkal szembesítette az anyává válás, és ezekre milyen saját megküzdési stratégiákat talált. Egy őszinte történet a szülői önismeret fázisairól, az anyai önbecsülés hullámvasútjáról, a segítségkérés megtanulásától, a hálaadás gyakorlásán át, az anyai intuíciót mások elvárásai elé helyezéséig. Sokunk szívéből szól…

Vágyak, elképzelések és a valóság

Gyerekkoromban semmire nem vágytam jobban, mint kistestvérekre – született is három, a legfiatalabb 15 évvel utánam, így mellette szinte pótanyaként funkcionáltam. Azt tervezgettem, hogy majd csecsemő- és gyermekotthont alapítok, ahol sokat lehetek gyerekekkel. Végül sokat dolgoztam babysitterként 6 éves koromtól kezdve egészen 23 éves koromig. Ha mindez nem lenne elég, pszichológusként nagyon érdekel a gyermeki lélek sok rejtelme, s ez számomra nem ismeretlen csoda-terület. Így azt gondoltam, hogy nekem nem lesz túl sok újdonság az anyaságban (persze a szoptatás meg a felelősség más, de azért nem lesz minden új). Ehhez képest, bár tényleg profitálok korábbi tapasztalataimból, mégis keményen meg kellett (és kell folyamatosan) küzdenem saját anyaságom megszületéséért, formálódásáért és anyai önbecsülésem kialakulásáért, megszilárdulásáért.

Amilyen kihívásokkal szembekerültem és amilyen megoldásokat kialakítottam rájuk:

Bizonytalanság

Alapvetően volt bennem egy bizonytalanság – életemben először szülök és leszek anya, bár vártam, de tartottam az ismeretlentől.

Képes vagyok-e rá? Meg tudom-e szülni? Jól fogom-e gondozni? Túléljük-e mindketten az első időszakot? Nevetségesnek tűnnek, de valóban szorongtam tőle.

A bizonytalanságomra nagyon jó gyógyszer volt egy dúla által tartott szülésfelkészítő és anyaságra hangoló csoport, ahol nagyon sok információt kaptam, ami oldotta az ismeretlentől való félelmem, növelte az anyai kompetencia-érzetem. Elkezdtem elhinni, hogy bízhatok a saját belső anyai megérzéseimben, hisz ezek valamilyen szinten belém vannak kódolva. Továbbá sokat segített, hogy olvastam sokat és beszélgettem más várandós és nemrég szült anyákkal, akik szintén őszintén meséltek félelmeikről, bizonytalanságukról. Önmagában a tény, hogy nem vagyok ezekkel egyedül nagyon sokat segített.

A tények, elvek és a valóság ütközése

Ami nálunk a leginkább előjött, az az alvás – evés.

Hiába olvastam, hogy kb. 3 óránta eszik majd eleinte, s utána mindig alszik kb. 2 órát a csecsemő, az enyém folyamatosan enni akart és max. 20 perceket aludt az elején. Így minden előzetes tervem és időbeosztásom – akár munkára, házimunkára, a szociális életemre nézve teljesen felborult. Az első 5 hétben szerintem mondhatjuk kis túlzással, hogy 0-24ben a szoptatós fotelben ültem, bébivel a karomban, s hol ettünk, hol aludtunk – az agyműködésem pedig korlátozódott néhány komikus sorozatra.

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a nagy elveim (mellettünk, de a kiságyban alszik majd a gyerek, így esténként marad randi-időnk a férjemmel) alapból borultak, hisz az első hetekben bébikénk nemhogy a kiságyában, de a karomon kívül sehol nem aludt 15 percnél többet. Így már az is eredmény volt, ha mellettünk a nagy ágyba le lehetett tenni anélkül, hogy felébredne.

Az anyai értékrend kialakulása

Talán ez volt az első két hónapban a legnehezebb.

A várandósság alatt sokat olvastam, kértem számomra hiteles emberektől tapasztalatokat, véleményeket, s kialakult bennem néhány számomra fontos alapvető érték. Alapvetően azt hiszem, hogy nincs egy jó recept, minden anya-gyerek páros, minden család más. Azt tartom fontosnak, hogy ahelyett, hogy rá akarnánk anyaként húzni valamit a gyermekünkre, tanuljunk meg rá odafigyelni, és rá reagálni: az ő valódi szükségleteire, igényeire. Bármilyen elvünk lehet, bármilyen gyakorlat/szokás tetszhet, ha arra gyermekünk nem vevő, fontos a rugalmasság, hogy merjünk a gyerek szükségleteinek fényében változtatni. Ezen az alapvető szemléleten túl fontos érték számomra a hordozás, igény szerint szoptatás, altatás. Azon túl, hogy hozzám ez a szemlélet, ezek a gyakorlatok álltak közel, mind alaposan utána olvastam, kérdeztem, s úgy éreztem, hogy kezdődő anyai identitásom alappilléreivé válnak.

A környezet meghekkeli

Nem csoda hát, hogy mennyire nehéz volt az első két hónap, amikor is sokan a környezetemből, akár rokonok, ismerősök, akár szakemberek – többnyire lelkesen és jó szándékból, de ezeket megtorpedózták. Nagyon sokan fújták a kívülről megtanult nótákat – ne tartsd annyit ölben, elkényezteted (hogy lehetne egy pár hetes-hónapos csecsemőt elkényeztetni – azt sem tudja még, hogy ő tőlem különálló lény), csak 3-4 óránként etesd, hagyd sírni, majd megtanul magától elaludni, ne szokja meg, hogy rögtön felveszed, stb.

Kéretlen tanácsok okozta inkompetenciaérzés

A sok megjegyzésből azt éreztem, hogy nem bíznak sem abban, hogy képes vagyok az anyaságra, sem abban, hogy nem véletlenül csinálom úgy, ahogy csinálom. Tudom, hogy a többség tényleg őszintén segíteni akart, de ezzel inkább csak az amúgy is túlélő üzemmódban létező testem-lelkem lenyomták még jobban. Azt éreztették ezáltal, hogy valóban képtelen vagyok az anyaságra, nem bízhatok az intuícióimban. Nagyon nehéz volt az elvileg nálam tapasztaltabb anyák, szakemberek ellenében figyelnem a kisfiamra és azokra az értékekre, amiket fontosnak tartottam. Bizony sok sírós – lelkileg összeesős pillanatom volt. De végül kitartottunk és mára a gyümölcsét is látom. A legszebb az, hogy többen jelezték már vissza, hogy „jé, tényleg lehet, hogy igazad volt – ez a gyerek nagyon vidám és látszik, hogy biztonságban van”.

Hogyan, mi segített?

Önelfogadás

Először is „kidobtam” a gondolataimból a megnyomorító „kell-eket”. A fiamra és a köztünk levő kapcsolatra koncentráltam, egyszerűen elkezdtem élvezni, hogy létezünk. Eleinte nagyon gyakran emlékeztettem magam, hogy pont abban hiszek, hogy nincs egy jó recept, hanem mindenki más, így nincs is mihez tartanom magam. Ez nagyon felszabadító volt. Elkezdtem figyelni az érzéseimet, nagyon vázlatosan, de elkezdtem naplót írni – ezzel is tudatosítottam magamban, hogy mi egy saját történetet írunk. Elkezdtem élvezni a tökéletlenségünk szabadságát.

Tabutörés

Másodszor, a szégyenkezés és titkolózás helyett (jaj nehogy megtudja valaki, hogy ilyen gondolataim vannak – nincsenek is), elkezdtem (elsősorban magamnak, aztán másoknak is) kimondani őszintén, ami fáj, ami nyomaszt, ami nehéz. Érdekes, hogy ahogy én szabaddá váltam ezek felvállalására, azok az anyák, akikkel ezt megosztottam, szintén fellélegeztek, hogy milyen jó, hogy nincsenek ezzel egyedül. Ilyen „tabu-anyagondolat” például, hogy kár, hogy nincsen a kisfiamon kikapcsoló gomb, vagy néha azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy milyen lenne, ha ő nem lenne… Miközben nagyon szeretem és olyan örömforrása az életemnek, amit korábban el sem tudtam képzelni. De ezek az érzések elférnek egymás mellett.

Támogatói kör kiépítése

Ami nagyon fontos volt, hogy igyekeztem olyan emberekkel körülvenni magam, akik támogatnak, akik kevésbé akarják megmondani, hogy mit csináljak, hanem szabadságot adnak és bíznak bennem. Hálás lehetek, hogy több ilyen családtagot és barátot is találtam, s tudatosan velük osztottam meg őszintén magamat, a többiek felé pedig próbáltam jobban határokat húzni.

Emellett ami nagyon sokat segített, hogy tudatosan kerestem a tágabb ismerősi körből is hasonló élethelyzetben levő és hasonló szemléletű anyákat, tudatosan kerestem olyan programokat, ahol megismerkedhetek hasonló gondolkodású nőkkel – pl.: kismamatorna, majd babamama torna, szülésfelkészítő. Lettek is innen új baráti kapcsolataim, amikért nagyon hálás vagyok.

Végül, de nem utolsó sorban folyton olvastam széles körben: tudományos cikkeket, hiteles beszámolókat, amik alátámasztották és megerősítették az értékeim, szemléletem.

Fizikai korlátozottság, régi élet felborulása

Hiába tudtam elméletben, hogy a szülés utáni első hetek –inkább hónapok- nem könnyűek fizikailag, mégsem lehet erre eléggé felkészülni. Korábban mindig rengeteget sportoltam, sosem volt hosszabb betegségem vagy műtétem – így egészen meglepett, hogy a wc-ig is nehezen vánszorgok el az első hetekben. Nem volt jó érzés beismerni, hogy mennyire „mozgáskorlátozottá” váltam az előtte megszokotthoz képest.

Továbbá a testem elnehezedése mellett az életterem is nagyban beszűkült – hisz részben a fájdalom, részben az állandóan rajtam szopizó vagy kapaszkodó kismanó miatt nem nagyon tudtam kimozdulni a lakásból. Az én esetemben ráadásul télen nagyon hideg és havas idő volt, így az első sétára is csak 3 hetesen került sor.

Előtte egy folyton pörgős, otthonra csak aludni-járós életstílust éltem, így nem csoda, hogy kissé meghökkentett a hirtelen váltás.

Ami nagyon sokat segített, hogy ne őrüljek meg vagy forduljak be

Amire tudtam, szerveztem segítséget: megkértünk barátokat, hogy az első két hétben főzzenek nekünk, beosztottuk, hogy minden napra jusson egy „komatál”, ami hatalmas segítség volt. Továbbá, átgondoltam, hogy melyek azok a tevékenységek, amikre vagy időm, vagy erőm nem volt, s ezekben is bátran kértem segítséget (pl.. takarítás).

Tudatosan is töltöm magam: elkezdtem megszervezni, hogy a hetembe bekerüljenek olyan programok, amiket szeretek, amik kikapcsolnak: mozgás (eleinte csak a gyógytorna, majd úszás, maminbaba, stb.), vásárlás, valamennyi kreatív munka. Vállalkozóként szerencsére nagyon sokrétű a munkám, s be tudok vállalni heti 1-1 órát, vagy itthoni munkát.

Elkezdtem figyelni magam, hogy mikor mi esik jól. Akár úgy, hogy a kisfiam rajtam alszik vagy mellettem játszik vagy valaki jön velem, aki közben vigyáz rá – ami nekünk jó, elkezdtem figyelni Ábelt, mire hogy reagál, s mivel kifejezetten igényli a változatosságot, így bátran viszem már magammal szinte mindenhova. Közösen élünk egy életet – nem ő az életem egyedüli közepe és értelme, miközben bármikor meghalnék érte, annyira szeretem. Azt gondolom, hogy az az egészséges a gyereknek is, ha biztos a szülei szeretetében, de látja, hogy a szüleit nem csak ő teszi boldoggá és kiegyensúlyozottá, hanem alapból is azok. Boldog anya – boldog feleség – gondtalanabb élet az egész családnak.

Szülési „trauma” elfogadása

Azt hiszem, hogy a szülés egy olyan dolog, amiben az az egy biztos előre, hogy nem fog úgy történni 100%-ban, ahogy gondoltuk/terveztük.

És ez így szép, de azért nem mindig könnyű elfogadni, feldolgozni. Fájdalomcsillapítás módjai, császár/nem császár – ahány anya (és ahány orvos), annyi igény, terv, vágy. Én nagyon szerettem volna minél inkább háborítatlan, teljesen természetes szülést, s sok része meg is valósult, de a végén jogos indokkal császár lett, ami szintén szép élmény lett, csak maradt bennem egy veszteség, egy kudarcérzés.

Ami nekem a legtöbbet segített az a fókuszváltás volt: első este még kisírtam magam, hogy miért nem „voltam képes” természetesen megszülni, természetesen analitikusan belemagyaráztam mindent, aztán meg elkezdtem arra koncentrálni, ami igazán úgy történt, ahogy vágytam, pl.: a kisfiam rögtön rám került, és amíg nem kelhettem fel, 6 órán át ott szopizott, aludt rajtam – csodálatos volt. Rögtön egy hála: egy aranyóra helyett hatot kaptam! Segített az is, hogy utána még az orvosommal még egyszer átbeszéltük a kórházban és a 6 hetes kontrollon is, hogy mi történt. Végül kiírtam magamból az egész szülésem történetét, ez is segített, hogy ne maradjanak bennem elfojtva érzések, legyen tisztán kimondva. Ez az én történetem, az én első szülésem, Ábel fiam születése, nem tökéletesen az, amire előtte vágytam, de így kerek, így a mienk, senki mással nem cserélnék.

Összegzés

Lassan fél éves anyaként azt látom, hogy nem az a lényeg, hogy az anyai önbecsülésemben és kompetencia-érzetemben ne legyenek fentek meg lentek, mint egy hullámvasútnál, hanem az, hogy a saját pályámon biztonsággal mozogjak. A hasonlatnál maradva valószínűleg mindegyikünknek eltérő lejtésszögű sínek jutottak, de ha ezen megtanulok biztonsággal mozogni, a gyermekem is ezt a biztonságot fogja érezni, körülményektől és tényektől függetlenül. Merjem hát felfedezni a saját pályámat, mozgásomat, s ne ijedjek meg a sebességtől – lejtmenetektől, hisz pont ettől válik egyedivé, s hitelessé a történetem.

Záborszky Zsófia

A rossz mintákon túl

Nóra története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan visszük tovább a szüleinktől látott rossz mintákat, és mit tudunk ezzel kezdeni. Egy őszinte történet megfelelni akarásról és bűntudatról, tökéletességre törekvésről és mártírkodásról, szembenézésről és önismereti munkáról, önelfogadásról és elengedésről, segítségkérésről és a mindennapok élvezetének megtanulásáról.

 

Rossz nekünk, rossz a gyerekeknek

 

Néha döbbenetes, hogyan adódik generációról generációra tovább a rosszul berögzült minta. A kört nehéz megszakítani, a zsigerekbe beivódott cselekvési mintákat nagyon nehéz felülírni. Még akkor is, ha már tudjuk, hogy ez rossz nekünk, rossz a gyerekeknek, rossz az egész családnak.

 

Tökéletes anya akartam lenni

 

Az első gyermekem születése után felszínre tört a korán megtanult viselkedési minta. Mivel hamar fel kellett nőnöm, azt tanultam meg, hogy csak magamra számíthatok, egyedül képesnek kell lennem mindenre, ráadásul – a saját anyámmal való, igencsak megromlott viszonyomra gondolva – százhúsz százalékosan jó anya akartam lenni. Ettől persze minden nehezebb lett, de legalább lehetett mártíranyát csinálni magamból, mondani, hogy nekem milyen nehéz, és így kvázi jogosultságot adni az érzésnek. Mint ezt valószínűleg generációk óta csinálták a család nő tagjai mindkét ágon. Több évnyi terápiás önismereti munkának köszönhetően képes voltam ugyan tudatosítani a rosszul rögzült reakciókat, mégis vittem tovább nap, mint nap.

 

 

Segítségkérés

 

A gyerek születésével azonban olyan önismereti utazás kezdődik, ahol nincsenek kibúvok, nem lehet mellébeszélni, elmenni. Eljött egy pont, ahonnan azt éreztem, ezt nem lehet tovább csinálni így, segítséget kell kérnem. És erre a lépésemre nagyon büszke vagyok ma már. Tudom, hogy nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy ki merjek lépni a megszokottból, ki merjem mondani, hogy nem jól csinálom, ártok magamnak és az egész családomnak – mégse büntetni magamat ezért. Régóta gondolkodtam már, hogy elmegyek egy nonverbális terápiára, ezért rákerestem a neten a tánc-és mozgásterápiára és szerencsémre indult egy a városban. Emlékszem, egy éves volt a lányom, amikor kezdtem, még szoptattam elalvás előtt, így az esti órák miatt nagyon izgultam. Talán ez volt az első lépés, hogy kiengedtem valamit az irányításom alól, ráadásul azért, hogy ÉN csináljak valamit, amiben örömemet lelem. Sok érzéssel, élménnyel dolgoztam ott, sokat segített ez a 100 óra abban, hogy elfogadjam magamat. Magabiztosabb lettem, nem akartam már mindent maximálisan jól csinálni, szuperanya lenni minden segítség nélkül, hogy aztán kimerüljek és rosszul érezzem magam az egészben.

 

 

Újra tökéletes anya akartam lenni

 

Aztán a sors próbára tette, vajon mennyire megy ez már nekem. Két évvel ezelőtt ugyanis hármas ikreink születtek. Az első ultrahangot követő sokkos hetek után fel tudtam hozni magamban azt a nyugodt magabiztosságot, amit a táncon megtapasztaltam, bíztam az ösztöneimben, éreztem, hogy minden rendben lesz velük, egy percig nem aggódtam, hogy ne lennének egészségesek.

Kapcsolatanalízisre jártam, beszélgettem velük, felkészítettem őket a császármetszésre, és hogy nem leszek mindig velük az elején. Rendben is volt minden a születésükig. Korán, kis súllyal, de teljesen egészségesen jöttek a világra. A kórházban töltött egy hónap, majd úgy nagyjából az első félév otthon azonban a végkimerülés szélére sodort mind fizikailag, mind idegileg.

Mindent maximálisan jól, és úgy akartam csinálni, mint egy gyerekkel. Igény szerint szoptattam, ringatva altattam, keltem éjjel-nappal hozzájuk, emellett pedig igyekeztem mindent megadni a nagyobbiknak, pótolni a külön, kórházban töltött heteket. Emellett folyamatosan kontrollokra jártunk, gyógytornát végeztünk otthon is, a téli hónapokban pedig szünet nélkül küzdöttünk a betegségekkel.

 

Már nem élveztem az anyaságot

 

Volt szerencsére segítségem hétköznap, és a férjem is száz százalékosan kivette a részét, de még így is rettenetesen nehéz volt. A folyamatos megfelelés, a kialvatlanság és a saját igényeim teljes háttérbe szorulása kimerített. Egy év alatt eljutottam odáig, hogy nem élveztem már egyáltalán az anyaságot, csak a nehézséget láttam benne, kemény munkának fogtam fel, amelyben nincs pihenőnap. Pontosan tudtam, hisz átéltem, milyen érzéseket kelt ez a gyerekekben, mégse tudtam máshogy csinálni. Szinte fuldokoltam, régóta, és erősen éreztem, hogy segítségre van szükségem, a megszokott szerep azonban erősebb volt nálam.

 

Amikor a gyerek a tünethordozó

 

Aztán egyszer félrehívott a nagyobbik lányom óvónője, hogy beszélni szeretne velem. Javasolta, hogy vigyük el a lányunkat nevelési tanácsadóba, mert nagyon változékony a hangulata, rosszul kezeli az indulatait. Ahogy ott álltam és olvastam a szakvéleményt, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Magamról olvastam, nem róla, ő csak önkéntelenül tükrözte, amit lát. Olyan szívbemarkoló érzés volt, hogy ő lesz az áldozata az én problémáimnak, hogy ez volt az a pont, ami kimondatta velem: túlnőtt rajtam a feladat, kell, hogy segítséget kérjek.

 

 

Újra segítséget kértem

 

Kiderült, hogy a korábbi terapeutám egy nevelési tanácsadóban dolgozik a gyerekek szüleivel, így elkezdtem hozzá járni újra, a férjemmel közösen pedig beszéltünk egy gyerekpszichológussal is. Számomra az első beszélgetés mindkettejükkel olyan volt, mintha egy hatalmas, folyton magamat büntető láthatatlan zsákot vettek volna le a vállamról. Sose felejtem el, hogy amikor könnyek között, hosszasan soroltam, miket rontottunk el a picik első félévében, a gyerekpszichológus csak annyit mondott: „Na és? Hibáztak. Ki nem?”. Ja, hogy ez ennyi? Hogy ez normális? Hogy én normális vagyok? Hogy az, hogy itt vagyok, mutatja a legjobban azt, hogy mennyire szeretem őket? És főleg: azzal, hogy ezekkel szembe merek nézni, kimondani, hogy hibáztam, és próbálni minden erőmmel javítani, generációkon átívelő elakadásokat oldok fel? Ez utóbbira valahogy büszke tudtam lenni hirtelen, és ez segít azóta is máshogy látni saját magamat.

 

 

Elég jó anya, elég jó gyerek

 

Azóta is csak beszélgetünk. Nem terápiázunk, csak ventilálok az aktuális örömekről, nehézségekről, arról, én hogyan élem meg, bennem milyen érzések vannak. Nem lett hirtelen minden egyszerű, vannak nehezebb napok, és vannak könnyebbek. Tudatosan nézem azonban az elért apró sikereimet, rendszeresen számba veszem, mit csinálok jól, és már tudom csak úgy élvezni a mindennapokat, azt, hogy ők vannak nekem, és a puszta létükkel, a szeretetükkel tanítanak nap, mint nap.

A nagylányom azóta elkezdett úszni tanulni. Múltkor az oktatója óra végén elmondta, hogy nagyon jól haladnak, mert maximalista. És szerinte ez jó. Nagyon jó!

Nóra

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

 

 

Muszáj az anyának is töltődnie

E. története arról, hogy a vágyott anyaság, a támogató férj, az otthonról hozott jó minták, az önmagunkba vetett hit és kitartás mellett is muszáj az anyának is töltődnie és saját célokat állítania. Rendszeresen. És ehhez először önmaga előtt kell ezt az igényt bevállalnia, majd ezt képviselnie kifelé. Kérni. És közben megharcolni a belülről jövő bűntudattal és tökéletlenség érzéssel és akár a környezet ellentartásával.

Anyaság, amire vágytam

T.E. vagyok, három gyermek anyukája.

Ha magamat meg akarom határozni, ez a legfontosabb: a nevem és gyermekeim. Furcsa ezt bevallani magamnak. Pedig annyira nyilvánvaló, és régről, valahonnan nagyon régről és mélyről érzett önazonosság. Állítólag, mikor ovisként megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt válaszoltam: anyuka. Soha mást. Ez persze így vicces, de azért elgondolkodtató, hogy már 4-5 évesen is úgy gondoltam – nyilván anyukám mintája munkálkodott olyan nagyon bennem ­, nincs más az életben, ami fontosabb lehetne. És igen, ezt most is így érzem.

 

Miért nincs két életem?

Miközben huszonévesként nagyon „pörögtem”, egyszerre mindig több dolgot műveltem. Én, aki egyetem alatt már továbbképzéseket végeztem, majd munka mellett még tanultam két helyen, még dolgoztam mást is, máshol is. Én, aki ha otthon maradtam egy este, már azon aggódtam, valami nagyon fontos dologról maradtam le. Fiúk, szerelmek, munkák, tanulás, mindenről tudni akarás. Állandó szlogenem a „miért nincs két életem, vagy akár több” lett. Hogy mi változott? Nem tudom.

 

Nem fog örökké tartani

Első gyermekem megszületése után nyilván anyaként is a maximalizmusom dominált, de ne olyan görcsösen tökéletes anyaként képzeljetek el, inkább egy olyan nőként, aki számára a legfontosabb a gyermeke lett, és valahogy tudtam, nagyon átmeneti ez az egész. Kezdettől az a „tudás” segített át minden mások által nehezebbnek gondolt perióduson, hogy ez csak átmenet. Azaz nem tart örökké semelyik probléma. Az éjszakázás, a fognövés, a leszakadó derékkal járni tanítás, az ovis beszoktatás, na meg a többi. Második gyermekemnél még könnyebb volt, hiszen láttam a nagyobbnál, hogy valóban nem kell örökké ülni mellette a bilinél, nem fog örökké éjjel akár ötször felkelni, nem kell életem végéig változatos pépes ételeket kotyvasztanom. És így valahogy könnyebben mentek az amúgy néha vészes napok is.

 

Személyzet lettem a saját házamban

Aztán valahogy elfogytak a lelki tartalékaim. No meg a fizikaiak is. Jól elfeledkeztem a tervszerű öntöltekezésről. Nem tudok konkrét példát kiemelni, de valahogy úgy emlékszem vissza erre az időre, hogy én magam eltűntem. Nem voltak igényeim, néha lázadoztam, hogy így meg úgy, de segítséget senkitől nem kértem. Az nem fért volna a magamról kialakított képbe, miszerint két gyönyörű, egészséges gyerek anyukájaként mit akarhatnék többet. És ahogy terveztük, jött a harmadik babánk. Vele is gyönyörű első hónapok voltak, de jóval fáradtabb voltam, jóval elégedetlenebb az otthonléttől. A nagyok elég programot adtak, kicsit úgy éreztem, ó, dehogy, nagyon úgy éreztem, személyzet lettem saját házamban. Pedig férjem segített mindenben, de míg ő pénzt keresett, én megbecsületlennek éreztem a munkámat, amivel ráadásul még én magam is elégedetlen voltam. A kicsi és a nagyobbak mellett abszolút nem maradt időm magamra, a kevés alvás, a sok szoptatás, a kevés testmozgás, a se szellemileg, se lelkileg ki nem elégített vágyaim megtették a hatásukat. Nem éreztem magam boldognak.

 

Felismerések

Tudtam, hogy muszáj valamit tennem, mert helyettem senki nem léphet. Pedig vágytam volna rá, hogy valaki kézen fogjon, hogy gyere, csináld ezt meg azt. Ördögi körbe kerültem, nem volt energiám arra, hogy feltöltsem magam energiával. Visszatekintve látom, hogy túl sokáig vártam, eddig nem szabadott volna eljutni, és a lényeg, hogy igenis segítséget kellett volna valakitől kérnem.

 

Saját célok és segítségkérés

Végül nem kevés morfondírozás után jelentkeztem jó pár éve halasztott szigorlatomra. Tudtam, mivel jár, főleg úgy, hogy teljesen kiestem a tanulásból. Beszéltem férjemmel, anyukámmal, akik vállalták a heti pár nap segítséget. Végre határidőim voltak, amik mindig is inspiráltak, nyolc hét kemény tanulás után nagyon sikeresen vizsgáztam le. Persze százszor megbántam közben: kellett ez nekem? De már látom, igen, kellett. Nagyon érdekes volt, hogy éppen ez alatt az idő alatt egy ismerős anyuka épp azt mesélte, kamasz gyereke a fejéhez vágta, milyen nő ő, nem ért el semmit, évek óta csak otthon ül. Bár ismerem a kamaszkor jellegzetességeit, de azért ez is megerősített abban, hogy igenis az én gyermekeimnek is jót teszek, ha felnézhetnek rám. Az újra boldog, gyermekeire büszke anyukára, akinek saját élete is van, és lesz is. Mert most már nagyon figyelek magamra!

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett.

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

A segítségkérésről

női segítségUgye nem tervezett baba? Ezt kérdezte tíz éve a védőnő, amikor kijött hozzánk az új, közös lakásba. Amikor elmondtam neki, hogy terveztük, megnyúlt az arca. De aztán felcsillant a szeme, és azt mondta: Á, értem, tehát még a baleset előtt fogant.

Nem, nem akkor. Utána. De ráhagytam, nem volt erőm magyarázkodni. A férjemet a terhességemet megelőző előző évben sportbaleset érte. Az agilis férfiból ágyhoz kötött, ápolásra szoruló beteg lett, fájdalmakkal és depresszióval. Hosszas rehabilitáció várt rá, ami, ha nem is teljes felépüléssel, de sikerrel kecsegtetett. Tele voltam tettvággyal, számomra természetes volt, hogy a férjem segítése mellett könnyedén ellátok majd egy babát is. Mindenki segítsége nélkül, ha kell.

Aztán sok év lett belőle, és az évek alatt mégis elfáradtam. Sok minden másként alakult, mint vártam. Gyógyulás helyett további műtétek és fájdalmak. A férjem nem épült fel teljesen, bár sokat javult az állapota. Nem volt segítségem. Ami egy év távlatában átvészelhető, hat-nyolcban már nem biztos. Nem volt, mert nem kaptam. Fizetett bébiszitterek mellett dolgoztam. Azt persze senki nem merte azt mondani, hogy ez nem jár nekem.

Folyamatos bűntudatom volt attól, hogy mindig feszült vagyok. A krónikus fáradtság okozta stressz gyilkos dolog. Nyomasztott annak a felelőssége, hogy egy másik ember, a gyerekem, csak rám számíthat. Miközben folyton helyt álltam, soha nem kérdezte senki, hogy én hogy vagyok. Csak a férjemről érdeklődtek. Én pedig magam számára is egyre inkább az az ember lettem, akinek a legfőbb erénye: mindent megold, mindent kibír. Éjszakákat ül kórházi betegágy mellett, utána másnap reggel viszi a gyerekét óvodába, iskolába.  Hosszú évek az életemből.

Tavaly ősszel, amikor tíz éves lett a fiam, azt vettem észre, hogy odafigyelni a valós igényeire, gondolataira, önállóságot adni neki még sokkal munkásabb, nehezebb, mint korábban viszonylagos jóllétét biztosítani, ellátni őt, kiszolgálni. Rájöttem: rosszul csináltam, hogy apja helyett apja is akartam lenni, mindent akartam adni, készen. Nagyon ragaszkodik hozzám és persze szorong, mert nincs két egészséges szülője, mint a legtöbb társának. Tudtam, láttam, hogy mostantól kell még jobban észen lennem. És pont ekkor láttam, éreztem, hogy elfogytak a tartalékaim. Ezerfelé voltam esve, és mindenre volt idő, csak vele lenni nem. És amikor azért puszilt meg az iskola előtt magától, pedig az ciki, mert sajnált, és azt akarta, hogy jó kedvem legyen, attól is csak rosszabb volt. Vagy a bűntudat, mert ha csak megszólalt, én már sóhajtottam is egy nagyot. Pörögtek a mókuskerekek éveken át, szürke lett a környezet, én pedig kiürültem. Senki sem fordította meg a homokórát az életemben – miközben folyamatos nyomasztás ment körülöttem. Régen lejárt az idő.

Akkor változott meg minden, amikor a fiamnak az iskolában lett egy barátja. A fiú anyja egyedülálló, elhagyta a férje. A nő egyáltalán nem volt szimpatikus nekem, de úgy voltam vele: nem kell szeretnem. A gyerekek heti rendszerességgel átmentek egymáshoz játszani. Ez heti egy szabad délutánt jelentett. Az éppen „soros” anyuka vitte el a fiúkat az iskolából, a másik szabad volt. Ha Csilla vitte haza a fiamat, akkor elég volt vacsora után átmennem érte. Közel laktunk egymáshoz. Egyre jobban beleláttunk a másik életébe, és én egyre jobban megkedveltem őt. Csodáltam a határozottságát, a bátorságát, karakánságát. Egyre inkább kiderült, hogy az élet fontos dolgairól, értékeinkről ugyanazt valljuk. Talán gyerekeink sem véletlenül választották egymást.

Egy péntek délután én voltam a soros. Úton voltam az iskola felé a fiúkért, amikor felhívott Csilla. Előre is borzasztóan szabadkozott a kérése miatt, szólt, hogy mondjak nyugodtan nemet, majd végül kibökte: beesett egy esti programja. Nagy segítség lenne, ha kivételesen nálunk aludna a fia. Persze igent mondtam és minden jól sikerült. Nagy volt az izgalom mindkét részről. Pontosan elmondta, mit szeret vacsorázni, reggelizni és hogyan issza a kakaót a kisfia. Hogyan fürdik, mire van szüksége az elalváshoz. Még sosem aludt senkinél a nagyszülőkön kívül. Minden instrukciót észben tartottam és betartottam. Ez volt a kulcs. Mert tudtam, hogy egy anya azt szereti, ha megbízhat abban, akire a gyerekét bízza.

Kaptunk pár hét múlva viszont meghívást, és a fiam aludt náluk. Ő is jól érezte magát. Nekem pedig hihetetlen biztonságot adott a tudat, hogy legalább kivételes alkalmakkor tudom kire bízni a fiam. Vagy ha aludni szeretnék. A fiúk mára néha egymásnál töltik a hétvége egyik napját is. Ha nálam vannak, közös programokat is csinálok nekik, és Csilla is így szokott tenni. Nagyon odafigyelünk arra, hogy ugyanannyit legyenek az egyik helyen, mint a másiknál. Nem szívességből csináljuk, hanem jól felfogott érdekből. Nem vagyunk jó barátok, rokonok, nem függünk egymástól egyenlőtlenül. Ezért nem játszmázunk. Nem élünk vissza a másik idejével, lehetőségével, erejével, mert mind a ketten rábízzuk a gyerekünket a másikra. Ha a gyerekeink jól érzik magukat együtt és szeretnének együtt lenni, az nekünk is jó. És nem számít más.

Csilla is hasonlóan fogja fel a helyzetet. És örül neki, hogy ez a kis csapatunk így működik. Most már csak arról kell meggyőznöm, hogy nem muszáj a fiam helyett bepakolnia, és élére összehajtogatva küldeni vissza a szennyest. Én akkor is nagyon elégedett leszek vele. Anya vagyok, mint ő.

 

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!