E. története arról, hogy a vágyott anyaság, a támogató férj, az otthonról hozott jó minták, az önmagunkba vetett hit és kitartás mellett is muszáj az anyának is töltődnie és saját célokat állítania. Rendszeresen. És ehhez először önmaga előtt kell ezt az igényt bevállalnia, majd ezt képviselnie kifelé. Kérni. És közben megharcolni a belülről jövő bűntudattal és tökéletlenség érzéssel és akár a környezet ellentartásával.
Anyaság, amire vágytam
T.E. vagyok, három gyermek anyukája.
Ha magamat meg akarom határozni, ez a legfontosabb: a nevem és gyermekeim. Furcsa ezt bevallani magamnak. Pedig annyira nyilvánvaló, és régről, valahonnan nagyon régről és mélyről érzett önazonosság. Állítólag, mikor ovisként megkérdezték tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, mindig azt válaszoltam: anyuka. Soha mást. Ez persze így vicces, de azért elgondolkodtató, hogy már 4-5 évesen is úgy gondoltam – nyilván anyukám mintája munkálkodott olyan nagyon bennem , nincs más az életben, ami fontosabb lehetne. És igen, ezt most is így érzem.
Miért nincs két életem?
Miközben huszonévesként nagyon „pörögtem”, egyszerre mindig több dolgot műveltem. Én, aki egyetem alatt már továbbképzéseket végeztem, majd munka mellett még tanultam két helyen, még dolgoztam mást is, máshol is. Én, aki ha otthon maradtam egy este, már azon aggódtam, valami nagyon fontos dologról maradtam le. Fiúk, szerelmek, munkák, tanulás, mindenről tudni akarás. Állandó szlogenem a „miért nincs két életem, vagy akár több” lett. Hogy mi változott? Nem tudom.
Nem fog örökké tartani
Első gyermekem megszületése után nyilván anyaként is a maximalizmusom dominált, de ne olyan görcsösen tökéletes anyaként képzeljetek el, inkább egy olyan nőként, aki számára a legfontosabb a gyermeke lett, és valahogy tudtam, nagyon átmeneti ez az egész. Kezdettől az a „tudás” segített át minden mások által nehezebbnek gondolt perióduson, hogy ez csak átmenet. Azaz nem tart örökké semelyik probléma. Az éjszakázás, a fognövés, a leszakadó derékkal járni tanítás, az ovis beszoktatás, na meg a többi. Második gyermekemnél még könnyebb volt, hiszen láttam a nagyobbnál, hogy valóban nem kell örökké ülni mellette a bilinél, nem fog örökké éjjel akár ötször felkelni, nem kell életem végéig változatos pépes ételeket kotyvasztanom. És így valahogy könnyebben mentek az amúgy néha vészes napok is.
Személyzet lettem a saját házamban
Aztán valahogy elfogytak a lelki tartalékaim. No meg a fizikaiak is. Jól elfeledkeztem a tervszerű öntöltekezésről. Nem tudok konkrét példát kiemelni, de valahogy úgy emlékszem vissza erre az időre, hogy én magam eltűntem. Nem voltak igényeim, néha lázadoztam, hogy így meg úgy, de segítséget senkitől nem kértem. Az nem fért volna a magamról kialakított képbe, miszerint két gyönyörű, egészséges gyerek anyukájaként mit akarhatnék többet. És ahogy terveztük, jött a harmadik babánk. Vele is gyönyörű első hónapok voltak, de jóval fáradtabb voltam, jóval elégedetlenebb az otthonléttől. A nagyok elég programot adtak, kicsit úgy éreztem, ó, dehogy, nagyon úgy éreztem, személyzet lettem saját házamban. Pedig férjem segített mindenben, de míg ő pénzt keresett, én megbecsületlennek éreztem a munkámat, amivel ráadásul még én magam is elégedetlen voltam. A kicsi és a nagyobbak mellett abszolút nem maradt időm magamra, a kevés alvás, a sok szoptatás, a kevés testmozgás, a se szellemileg, se lelkileg ki nem elégített vágyaim megtették a hatásukat. Nem éreztem magam boldognak.
Felismerések
Tudtam, hogy muszáj valamit tennem, mert helyettem senki nem léphet. Pedig vágytam volna rá, hogy valaki kézen fogjon, hogy gyere, csináld ezt meg azt. Ördögi körbe kerültem, nem volt energiám arra, hogy feltöltsem magam energiával. Visszatekintve látom, hogy túl sokáig vártam, eddig nem szabadott volna eljutni, és a lényeg, hogy igenis segítséget kellett volna valakitől kérnem.
Saját célok és segítségkérés
Végül nem kevés morfondírozás után jelentkeztem jó pár éve halasztott szigorlatomra. Tudtam, mivel jár, főleg úgy, hogy teljesen kiestem a tanulásból. Beszéltem férjemmel, anyukámmal, akik vállalták a heti pár nap segítséget. Végre határidőim voltak, amik mindig is inspiráltak, nyolc hét kemény tanulás után nagyon sikeresen vizsgáztam le. Persze százszor megbántam közben: kellett ez nekem? De már látom, igen, kellett. Nagyon érdekes volt, hogy éppen ez alatt az idő alatt egy ismerős anyuka épp azt mesélte, kamasz gyereke a fejéhez vágta, milyen nő ő, nem ért el semmit, évek óta csak otthon ül. Bár ismerem a kamaszkor jellegzetességeit, de azért ez is megerősített abban, hogy igenis az én gyermekeimnek is jót teszek, ha felnézhetnek rám. Az újra boldog, gyermekeire büszke anyukára, akinek saját élete is van, és lesz is. Mert most már nagyon figyelek magamra!
Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett.
Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!
