Nem vitatom, hogy nagyon nehéz és lelkileg fárasztó a „nem csinálás”, hiszen nem adja meg a segítségnyújtónak az aktív problémamegoldás flow-élményét, a passzív várakozás pedig akár frusztráló is lehet („mi végre is vagyok én itt, ha semmi szükség nincs rám?”), ha nincs meg az a felismerés, hogy a puszta beleérző jelenlét is segít. A figyelem arra, hogy mikor van szükség segítségre, a segítség pontos időzítése és módjának kiválasztása, a szaktudás adta önbizalom („ha valóban baj lesz, meg tudom oldani”) és nyugalom kisugárzása a kiszolgáltatott másik felé: ez a „nem csinálás” igazi művészete.
