Hét év után egy hét család nélkül – kikapcsolódás a mókuskerékből, töltekezés, tanulás

Az anyai szükségletpiramisom legalja: a saját időm

 

Amióta gyerekeim vannak a legdrágább erőforrásom az időm. Mindig több tervem, célom, szükségletem és kötelezettségem van, mint amennyire elegendő a rendelkezésemre álló idő. Az elsők mindig a gyerekeim, a második helyért már sok minden szállt versenybe az évek során, és mindig más nyert attól függően, hogy az anyai szükségletpiramisom legalján éppen mi volt.

Általában még az alvást is megelőzték nálam a lelki integritásomat szolgáló tevékenységek: a naplóírás, a mély, megtartó beszélgetések, a támogató csoportok, terápiák.

 

Hét év után egy hét család nélkül

 

Évek óta beírom a bakancslistás terveim közé azt a titkos vágyamat, hogy szeretnék 2 napot a természetben eltölteni egyedül. Na, ez az a tervem, ami eddig még mindig későbbre napolódott. Azt hittem, idén is így lesz – és ha rajtam múlik, ez valószínűleg így is történik.

Most azonban az őrangyalom megelégelte a tökölést, és olyan lehetőséget küldött elém, ami elől nem tudtam elugrani. Így vettem részt a hatnapos “Rewilding consciousness” című angliai kurzuson Embercombe-ban, a Szelíd Szavakkal Alapítvány szervezésében, a Kinn-Benn Erasmus+ program támogatásával. Hét év után egy hét család nélkül : kikapcsolódás a mókuskerékből, töltekezés, tanulás.

 

Belső engedélyek

 

Az Anyacsavar csoportok egyik legfontosabb célja és bátran mondhatom, erénye is, hogy a megoldásközpontú coaching és a támogató sorsközösség együttes erejével képes a végletekig kizsigerelt, alacsony önértékelésű kisgyerekes nőkben elvetni a magját azoknak a hiányzó belső engedélyeknek, hogy nekik is jár a saját idő, a töltekezés, az érdekes munka, a szakmai önmegvalósítás, az anyagi függetlenség…stb. attól még, hogy anyák.

És bár szerintem én már fekete öves vagyok az önmagamnak adott belső engedélyek megadásában, az egy hét távollét gondolata bennem is megnyomta a nagy piros „tilos” gombot.

 

Mi segített?

 

  1. A jó öreg, sokat próbált tervezés. 

Azaz előre gondolkodás, szervezés, mindenki szükségleteinek figyelembe vételével. Mivel minden kisgyerek imádja a kitüntetett figyelmet, arra jutottunk, hogy a nagyobbik arra a hétre az imádott nagymamájához költözik, a kicsi pedig egy héten át az apjával lesz, aki minden nap érte megy az oviba, ami év közben soha nincs, nagy délutáni játszásokkal, együtt alvásokkal.

És persze addig nem jelentkeztem a kurzusra, amíg minden résztvevőtől nem volt meg erre az ötletre a pozitív visszajelzés.

 

2. Kreditpontok beváltása.

A férjem a gyerekek születése után is minden évben elutazott egyedül töltekezni, akkor is, amikor a gyerekek még annyira picik voltak, hogy én még nem tudtam és akartam őket napokra otthon hagyni. Hét év után azonban most már úgy éreztem, én jövök, és „beváltottam” a felgyűlt kreditpontokat.

 

3. Anyukám támogatása.

És most nem csak arra gondolok, hogy ő az az ember, akire minden szempontból bármikor és bármennyire időre rábíznám bármelyik gyerekemet. Aki mellett nem csak a gyerekeim vannak teljes testi és érzelmi biztonságban, hanem én is teljesen nyugodt lélekkel tudom őket vele hagyni, ami azért fontos, hogy a „kimenő” ne azzal teljen, hogy a körmöt rágom és izgulok a gyerekeimért.

Anyu emellett egy fontos útravalót adott nekem most: elmesélte, milyen volt, amikor kisgyerekes anyaként kutatói ösztöndíjat kapott a ’80-as években Hollandiába, és hosszas vívódás után elfogadta. És bár tele volt aggódással és bűntudattal, és az összes napidíját hazatelefonálásra költötte, maga a hathetes ösztöndíj annyira csodálatos, életre szóló élmény volt számára, hogy utólag is úgy érzi a mai napig, hogy megérte. Hogy a kisgyerekes robotpilóta üzemmódból kikapcsolva csak egy felé kellett figyelnie, az inspiráló munkájára, ahol megfürdőzhetett abban, hogy szakértő szerepben van jelen, és alkotó, értékteremtő az intellektuális munkája is. És nem kell élve eltemetkeznie szakmailag azért, mert anya lett.

Anyu azzal, hogy mesélt nekem az akkori dilemmáiról, kétségeiről, a kockázatvállalásról és a megerősítő tapasztalatairól a maga komplexitásában, egy hatalmas engedélyt adott nekem arra, hogy a belső ingadozásom ellenére vágjak bele.

 

4. Páros meghallgatás.

A kapcsolódó nevelés egyik alapmódszere, a szülőpáros meghallgatás a lelki integritásom megőrzésének egyik fontos pillére idén (is). A sok rossz érzés, kétség, félelem és belső bizonytalanság kimosása magamból segített abban, hogy az indulás előtti héten ne essek depresszióba, és visszanyerjem az örömteli várakozás belső lelki állapotát.

 

5. Haszondetektálás.

A megoldásközpontú módszertan eszköztárából ez az egyik kedvencem kétségek esetén, és most magamon is alkalmaztam. Számba vettem, mik a hasznai annak, ha elutazom. Tételesen, hogy jó hosszú legyen a lista.

Saját hasznok, mint a zavartalan alvás, a vágyott egyedüllét, új dolgok tanulása, új emberek megismerése, az új módszerek hazahozatalával sokak gazdagítása…stb.

És a többi érintett hasznai, hogy a férjem és a kisebbik fiam kivételesen sok időt tölthet együtt, amikor lehetőségük van a kapcsolatuk megerősítésére, hogy a gyerekek a külön töltött időben megkülönböztetett figyelmet kaphatnak, hogy a férjem szülői kompetenciái megerősödhetnek…stb.

 

Bűntudat-szkander

 

Ezek a módszerek, eszközök arra voltak jók, hogy elmenjek, de a bűntudat újra és újra visszatért.

(Ez itt a fejem a reptéren, amikor még azt gondolom, hogy tök hülye vagyok, óriási hibát követek el éppen, és visszavonhatatlan károkat fogok okozni a gyerekeimnek.)

 

Aki dudás akar lenni…

 

Ezért szeretném veletek megosztani, hogy ami a legtöbbet segített az irracionális bűntudatom elengedésében, az tulajdonképpen az, hogy végül is megcsináltam, és lett utólag egy tapasztalatom arról, hogy ez valóban jól működik nálunk.

Magyarán kockáztattam, és bevált. A bűntudatot, kételyeket nem tudtam megúszni. Megengedni a rossz érzéseket, kibírni őket, ellenük menni tudtam csak.

Utólag aztán megbizonyosodtam arról, hogy a gyerekeimnek tényleg tök jó volt külön lenni egy kicsit megkülönböztetett figyelemfürdőben. Hogy bár fárasztó volt, ugyanakkor nagyon gazdagító és örömteli is az anyukámnak és a férjemnek. Hogy mindenki képes volt ezt a hetet végig csinálni normálisan nélkülem is. Hogy az elmélyült tanuláshoz igenis idő kell, és jó, hogy hatnapos kurzusra mentem, és nem egy kétnapos worshopra.  Hogy tudok annyira angolul, hogy végig csináljak egy szakmai kurzust anyanyelvi környezetben.

 

Amit ott kaptam

 

Feltöltekeztem egyedülléttel, alvással, csenddel, természettel, a saját ritmusomhoz visszatéréssel, az ellazulás- és az öröm képességének visszanyerésével. Tanultam a tréneri módszereken és az outdoor gyakorlatokon túl egy csomó dolgot önmagamról is.

(Ez itt a bűntudat utáni fejem, amelyik kialudta magát.)

Ezeket a tapasztalatokat a következő elvonulásokon és klubalkalmakon mind meg fogom veletek osztani. Már alig várom!  🙂

 

Nekem ez nem jár!

bűntudat
Nincs jogom kérni!

Ismerős az érzés: nekem ez nem jár!? Lehet, hogy senki sem mondja ezt Neked, belül mégis ezt érzed. Nem jár a pihenés, nem jár a külön program – főleg nem akkor, ha pénzbe kerül. Nem jár a segítség, a támogatás, a könnyebb megoldás. Mások is kibírják, én is kibírom! Az anyámék idejében még sokkal nehezebb volt, nincs jogom panaszkodni! Nincs jogom kérni!

…örökös bűntudat figyelmeztet az „anyai kötelességekre”…

Sokszor elgondolkozom azon, miért van az, hogy önálló, értelmes, a szakmájukban elismert, széles baráti hálóval rendelkező, kiegyensúlyozott személyiségű, független nők amint anyává válnak, szépen lassan elveszítik a belső engedélyüket arra, hogy teljes életet éljenek. Alattomosan, napról napra mélyül el bennük az a meggyőződés, hogy anyaként csak kötelezettségeik vannak, és ameddig azokat nem végezték el tökéletesen (!), addig nincsen joguk pihenni.

Hogy mik az „anyai kötelességek”? Mindenek előtt a gyerekek és a férj ellátása, gondoskodás mások testi-lelki jóllétéről, és a háztartásról, esetleg hozzájárulás a családi kasszához valamilyen pénzkeresettel, természetesen szigorúan nem elhanyagolva a többi kötelességet. Mit is jelent ez a gyakorlatban? Gyakorlatilag azt, hogy onnantól, hogy valaki anya lett, többet a büdös életben nem szabadul a feladattengerből, és örökös bűntudat figyelmeztet az „anyai kötelességekre”már csak a puszta gondolatra is, hogy az illető kisgyerekes nő másképpen szeretne élni.

…csak ha már nagyon padlón vagyok, akkor szabad segítséget kérnem…

csak, ha már padlón vagyok...
csak, ha már padlón vagyok…

Az Anyacsavar csoportokon visszatérő eset, amikor valaki lelkendezve osztja meg a többiekkel, milyen jól sikerült feltöltődnie a hétvégén, amikor néhány órára valaki segített a gyerekvigyázásban, és ő egyedül, vagy férjjel, barátokkal valamilyen felszabadító, valódi felnőtt programot csinált. Amikor megkérdezem, hogyan sikerült erre engedélyt adnia magának, rendre kiderül, hogy az ilyen alkalmakat megelőzte valamilyen testi-lelki összeomlás, rettenetesen fárasztó időszak, idegőrlő családi krízis. Vagyis egy olyasfajta dinamika zajlik le belül, hogy csak ha már nagyon padlón vagyok, akkor szabad segítséget kérnem. Előbb valami komoly áldozatot kell hozni, csak akkor van jogom arra, hogy feltöltődjek. Csak akkor van jogom az igényeimet kielégíteni, vagy magamról gondoskodni, ha ezért valami hatalmas árat fizetek, vagy ezzel is másokat szolgálok.

Például felöltözhetek szépen, a lehányt melegítőalsó helyett húzhatok csinos szoknyát és kisminkelhetem magam, de ezt persze csak azért teszem, mert elvárják a munkahelyen (nem magam miatt), csak ez az egy dolog indokolhatja, hogy az öltözködésre és sminkelése mertem időt fordítani a gyerekgondozási és háztartási feladataim helyett. Egészségesen étkezhetek, de csak azért, mert cukorbeteg, rákos…stb. lettem. Ez már feljogosít arra, hogy önmagamról gondoskodjam.

A női fórumokon átsüt a bűntudat, kihallatszik a mentegetődés valahányszor valaki segítséghez folyamodik. De miért? És sokszor tapasztalom, hogy az áldozathozatalba belefásult anyák húzzák le a másra vágyókat talán irigységből, lelkifurdalást generálva, ítélkezve. Néha ez a nyomasztó közeg a családtagoktól jön, ami még borzasztóbb, és a szememben felér egyfajta lelki bántalmazással, ami személyiség deformáló.

…Kinek akarunk bizonyítani?…

Milyen modellt mutatunk a gyerekeinknek? Forrás: arcanum.ca
Milyen modellt mutatunk a gyerekeinknek?
Forrás: arcanum.ca

Tényleg ki kell várni a testi-lelki szétesést? A depressziót? A férjünk elidegenedését? A baráti kapcsolataink leépülését? Az anyagi függést? A lehetőségeink beszűkülését? Kinek a kedvéért csináljuk ezt? Kinek akarunk bizonyítani? Nem hiszem, hogy ez a sok áldozat valóban annyira jót tenne a gyerekeinknek. Sőt, éppen az ellenkezőjét gondolom. Az pedig egyenesen elrémít, hogy ezt a modellt látják otthon a gyerekeink. Vajon milyen nő válik abból a kislányból, aki ezt látja otthon? És azok a fiúk, akik ilyennek látják az anyukájukat, milyen partnerek és apák lesznek majd?

…az első lépés a belső engedély megadása…

Hogy lehet leállítani ezt a mókuskereket, ezt a beszippantó, és lefelé húzó örvényt, amit az áldozat-szerep jelent? Azt tapasztalom, hogy az első lépés az engedély megadása arra, hogy valaki jól érezhesse magát. Csak úgy. Mindenféle kompenzáció nélkül. Ezeknek a legelső önmagunknak adott engedélyeknek a forrása és segítője lehet egy olyan támogató női csoport, ahol mindenki hasonlóképpen gondolkodik, tehát lehet ezekről az igényekről tabuk nélkül beszélni, és nyomon lehet kísérni mások szívmelengető, erőt adó példáit. Nagy segítség, ha a családban, vagy a baráti körben van pozitív női példa az öngondoskodásra. És rengeteget számít egy támogató férj, aki nem csak szóban, hanem tettekkel is segíti a párját – és önmagát is – kilépni abból a torz családmodellből, ahol a férfié a pénzkeresés feladata és felelőssége, a nőé pedig a „családi tűzhely” és a háztartás menedzselése.

Ma kaptam ezt a visszajelzést az egyik Anyacsavar csoport résztvevőjétől, egy fiatal kétgyerekes anyától:

Gondoskodom magamról
Gondoskodom magamról

„Nekem nagyon sokat jelentett ezen a héten arra visszaemlékezni, ami múlt kedden zajlott le bennem. Belső engedély: lehet, szabad, sőt a túlélésemhez elengedhetetlen. Élvezem, hogy engedélyeket adok magamnak és talán kezd múlni a bűntudat, lelkiismeret-furdalás is, ha egy picit én is jól érzem magam. Próbálok egyre többet figyelni magamra és résen lenni, amikor a görcsösség kezd eluralkodni rajtam, hogy jó anya legyek, de leginkább tökéletes, és a gyermekeim, családom igényeit maximálisan betöltsem, egészen eltiporva a saját igényeimet. Energiát adnak azok a céljaim, amit meg tudtam fogalmazni az elmúlt két alkalommal magamnak. Valahogy egyre inkább kezd összeállni a kép, hogy akkor vagyok felelősségteljes anya, ha felelősséget vállalok magamért és a saját jólétemért. Ennek egyik első konkrét lépése, hogy a hétvégén elutazom két napra EGYEDÜL és olyan dolgokkal tervezem feltölteni magam, amire már 4 éve nem igazán kerülhetett sor. Alvás, csend, láblógatás. Jelenleg tele vagyok reményekkel és kezdem látni az alagút végét.”

Ahány ember, annyi tapasztalat. Minden jó példa inspirációt adhat másoknak, hogy elinduljanak a saját útjukon. Örömmel vesszük, ha megosztod, Neked mi segít megadni a belső engedélyt az öngondoskodásra?

paizsdora_anyacsavar_alairas