A gyermek az anyához tartozik

Csomóné Lindmayer Katalin dúlát személyesen az általa tartott szülésfeldolgozó csoporton ismertem meg. 10 éve dolgozik szülés körüli segítőként, 2010 óta a szülélindmayer Katis utáni időszak élettani folyamatait kutatja, tanulmányozza és tanulja napi szinten. Mind a személye, mind a módszertana nagy hatással volt rám, ezért szeretném bemutatni Nektek őt, és egy kis ízelítőt mutatni abból, hogyan gondolkodik néhány fontos, mindnyájunkat érintő témáról.

Sokunknak nem adatott meg

Miért kezdtél el szülésélmény-feldolgozó csoportokat tartani?

Több helyre hívtak, hogy dúlaként meséljek a szülés-születés természetes, egészséges folyamatairól, támogatásáról, és arról, hogy ebben hogy tud jól részt venni a család. Ezeken az alkalmakon, az előadások, műhelymunkák folyamán a szülés után lévő nők, és az őket támogató férfiak rendszerint beszámoltak a saját szüléshez kapcsolódó tapasztalataikról, fájdalmaikról, hiányérzetükről, és többen kérték, hogy tartsunk olyan alkalmat is, ahol ezekben a kérdésekben lehetne továbblépni. Én pedig kerestem a módját annak, hogyan lehetne a születő kisbabát is felhangosítani, elmondani, hogy vele mi történik, mire van szüksége, mire számít, mire vágyik.

Pontosan mire gondolsz?

Nagy tanítómesteremtől, Michaela Mrowetz cseh pszichoterapeutától és törvényszéki szakértőtől tanultam a szeparáció következményeiről: a szülés-születés élettani folyamata nem áll le akkor, amikor a kisbaba kibújik. Az anya szervezete tökéletesen dolgozik tovább, hogy neki biztonságos helyet adjon, amikor erre a világra érkezik, és minden annak van alárendelve, hogy az újszülött gyermek megérkezhessen, és a legtökéletesebben kezdhesse meg az életét az anyaméhen kívül. A kisbaba tökéletesen fel van készülve arra, hogy az édesanyja testét, a benne zajló élettani folyamatokat használja továbbra is, és ebből merítkezve erőre kapjon, és elinduljanak benne is azok a folyamatok, amik a világhoz való alkalmazkodását elősegítik. Képes megtalálni saját erejéből az élelem forrását, az anyamellet, megmelegedni, észlelni a külvilágot és finoman megérkezni. Ha ezt a folyamatot jól ismerjük, támogatjuk és tiszteletben tartjuk, akkor mérhetetlen erőtgyengéd születés találunk benne, ami képes erőt adni mind az anyának, mind a babának a túléléshez. Ez sokunknak nem adatott meg, hiányzik az életünkből, mivel el voltunk választva az édesanyánktól vagy gyermekeinktől, és ezt az erőt, ami ebben az időszakban hiányzott nekünk, keressük, kutatjuk az életünk folyamán, igyekszünk pótolni, pótlékokat találni, de semmi mással nem fogjuk tudni kitölteni az űrt, csak azzal, ha ide visszaérkezünk és megtöltjük. Erről szólnak a szülésfeldolgozó alkalmak.

…akár egészséges, akár beteg, akár élő, akár halott…

Hogyan alakult ki a csoport tematikája?

A tematika alapját Michaela Mrowetz traumafeldolgozó lépései határozzák meg, valamint az elmúlt évtized tanulmányai a szülés körüli időszak természetes folyamatairól, és rengeteg olyan elem van beleépítve, amit különböző csoportdinamikai módszerekből válogattam, tanultam az évek során. Hogy ezek közül intuitívan mit veszek elő, azt az adott csoport összetétele, dinamikája határozza meg. A feldolgozás alapja az a kiindulási pont, hogy a gyermek az anyához tartozik – akár egészséges, akár beteg, akár élő, akár halott. A gyermek a szüleihez tartozik. Minden körülmények között.

Mik az eddigi tapasztalatok: hogyan segít a csoport?

Nagyon izgalmasan alakultak a csoportok. Kiderült, hogy ezek az alkalmak mi minden mást is képesek gyógyítani. Van, aki a szülését hozta be többször, majd egy következő alkalommal a saját születését. Volt, aki a veszteségét tudta így feldolgozni, és volt, akinél meddőségi problémák oldódtak meg. A legfontosabb, hogy megerősíti az anyákban az anyaságot, a szülői kompetenciákat, megerősödnek nőként, és ami a legfontosabb számomra, a gyermekükkel való kapcsolat átíródik. Sokan számolnak be arról, hogy végre szívből jövően tudják megölelni a gyermeküket, a gyerekei szagát finomnak, illatosnak érzi, és amit eddig kötelességtudatból tettek, az immár valahonnan mélyről, belülről jön, és valódi örömet lelnek az anyaságukban. Van, akinek megváltozott a kapcsolata a saját édesanyjával, férjével. Sok nő éli azt meg a csoportban egy új babával várandósan, hogy képes lesz megszülni a kisbabáját. Nagy erőt érez, ami képessé teszi arra, hogy szüléséhez megtalálja a magában rejlő Utat, és ehhez a megfelelő támogatókat találja meg. Majd képes lesz arra, hogy kisbabáját az egészséges, élettani folyamatokban segítse, és megérezhetik azt a gyönyörű összjátékot, amit a szülés utáni időszak ajándékoz nekik.

A traumából fel lehet gyógyulni

A csoporton beszéltél a transzgenerációs traumaátadásról. Mit jelent ez?

sir_csecsemo1A szülés-születés utáni szeparáció – a kisbaba és édesanyja elválasztása – széles körben bevett kórházi gyakorlat sajnos a mai napig, és mély nyomokat hagy mindkettőjükben. Ezen a fájdalmas és egyben félelmetes tapasztalaton majdnem mindenki átesett a ma élő társadalomban, és nagyjából a harmadik, negyedik generáció születik így. Mivel elértük azt a tömeget, ami már a többséget érinti, ezért kollektív traumáról beszélünk. Bár norma, attól még patológia. Mivel immár teljes generációkat érint, ezért transzgenerációsnak mondható. Ezt a folyamatot a szülésfeldolgozással meg lehet állítani, a traumából fel lehet gyógyulni. Meg nem történtté soha nem fogjuk tenni, de ha a sebeket elkezdjük gyógyítani és a heg már erős lesz és emlékeztetni fog, hogy soha, semmilyen módon nem szabad egy újszülöttet az édesanyjától eltávolítani.

Mi az oka annak, hogy a szüléskor a nőket körülvevő sok segítő gyakran a legjobb szándékkal is kárt okoz?

Ez a szeparációs trauma az orvosokat, szülésznőket, segítő szakembereket is érinti, ők maguk is többnyire így születtek. Amíg valaki ebben nem kap számára gyógyító támogatást, nem tudja ezeket a nagyon mélyen lévő fájdalmait letenni, addig ezt adja tovább. Nem képes másra, mert ez a társadalmi norma, ezért fel sem merül benne, hogy lehetne másképp, vagy ha felmerül, akkor is hamar hatnak a tudatos énjére, ami kibillenti a természetes, egészséges folyamatok támogatásából. Ezért nagyon fontos, hogy minden szülés körüli támogató, segítő megismerje a természetes, élettani folyamatokat, saját traumáit feldolgozza és így támogassa az édesanyákat és a kisbabákat.

Az apák kudarcként élik meg

A traumatikus szülésekkor az apák is sérülnek. Mi ennek az oka, és mi hozhat számukra gyógyulást?

A férfiak úgy vannak kitalálva, hogy védelmezzék a szeretett nőt, gyermeket, családot. Apás szülésSokszor azt látják egy-egy szülésnél, hogy olyan dolgok történnek, aminek, ha a tizedét csinálná valaki a falakon kívül, már előtörne belőlük a vadász. Itt ezt nem tehetik meg, ezt sokan kudarcként élik meg, úgy érzik, mintha cserben hagyták volna a szeretteiket. Sok férfi ebből a helyzetből csak úgy talál megoldást, ha kimenekül belőle. Ezért is nagyon fontos a család egységként kezelése, és a szülésnél a családdá, anyává, apává válás transzformációjának támogatása.

Mit tehetünk azért, hogy kevesebb traumatikus szülésélmény legyen?

Első sorban a családok egységének támogatását tartom fontosnak, az édesanya különösen sok figyelmet, törődést kapjon, érezhesse, hogy ő egy új élet hordozója, egy kegyelmi állapot, egy megszentelt pillanat részese, amiben ő és a kisbaba főszereplő az édesapa közreműködésével. Ez mindannyiukra kihat, a testvérekre is. Ha az édesanyát és édesapát jól támogatjuk, saját traumánkon túllépve, akkor a bennük lévő erő képes lesz megnyilvánulni és gyógyítani. Őket és a körülöttük lévőket.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

Hol szüljek?

terhesenMásodszorra is babát várok. Hirtelen jött, nem számítottam rá. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer szeretnék még egyet, de majd akkor, ha sikerült érzelmileg feldolgozni az első szülésélményt. Nem így alakult. Most kénytelen vagyok a várandósággal párhuzamosan végezni a feldolgozást, és közben közben azon gondolkozom, hol szüljek? Nem akarom ismételni a traumát. És szeretnék egyszer úgy meghalni, hogy megtapasztaltam, milyen a szép szülés élménye és a mély kötődésérzés a csecsemőmhöz. Ez eddig nem adatott meg, és fájó a hiánya.

Mit tehetek?

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, azt hittem, hogy már a traumafeldolgozás nehezén már túl vagyok. Nem törnek elő minden áldott nap a traumatikus pillanatok, az őket kísérő parttalan dühvel, csalódottsággal, kiszolgáltatottsággal, megalázottság-érzéssel. Most mégis nehéz dolgom van. Mert nem szeretném újraélni a szülés traumáját, vagy ami még rosszabb, mélyíteni azt. De mit tehetek? Kissé eszköztelennek érzem magam, mert az első szülésre is nagyon tudatosan készültem (háromféle szülésfelkészítés, folyamatos meditáció, intimtorna, kismama pilates, szakirodalom olvasás, fogadott dúla, orvos- és intézményváltás félidőben, hogy az egyetlen budapesti csecsemőbarát kórházban szülhessek, és felesleges beavatkozásoktól mentesen, ahogyan azt a szülési tervünkbe is leírtuk, de minek…)

A kórházi protokoll spanyol csizmájába nem fértem bele

sad woman sitting alone in a empty room - black and whiteA szülés után akárhányszor újra gondoltam, mit tehettem volna másképp, hogy elkerüljem a borzalmas szülésélményt, – ami leginkább a következményei miatt volt borzasztó: a hónapokig meghatározó testi-lelki összetörtség, a pánikrohamok, a depresszió, a gyerekemmel csak nagyon-nagyon hosszú idő után kialakuló kötődés miatt – nem jutottam sehová. Úgy éreztem, a kutya ott van elásva, hogy vajon azok az emberek, akik azért vannak jelen, hogy engem ebben a határtágító tapasztalatban kísérjenek és támogassanak, azok tényleg engem kísérnek, támogatnak és képviselnek, vagy csak a kórházi protokollt, aminek a „spanyol csizmájába” én sajnálatos módon nem fértem bele.

Félek a “magyaregészségügyes” mókuskeréktől

Szóval ismét babát várok, és jön a rémület: vajon egészséges-e? És vajon hol és hogyan tudom majd megszülni? Az első szülés előtt nem féltem, biztos voltam benne, hogy meg tudom szülni a gyerekemet, és abban is biztos voltam, ami persze csak egy erős női megérzés volt, hogy a gyerekem egészségesen fog megszületni. Most viszont félek. Menekülési pánik vesz rajtam erőt, amikor arra gondolok, újra bekerülök a „magyaregészségügyes” mókuskerékbe emberi méltóságomtól megfosztva, az elgyötört, és részben számomra idegen, de mindenképpen autoriter módon viselkedő kórházi személyzet hangulatára és jóindulatára hagyatva.

A kórházi személyzet tárgyként kezel

Na, ez az, amit nem tudok megszokni: hogy bármennyit fizetek is, bárki vagyok is a civil életben, a kórházban csak egy sokad-rangú személy. Tárgy. Akit aszerint ítélnek meg a tekintélyszemélyek (értsd: az összes kórházi dolgozó az orvosoktól, az ápolókon át a takarítónőkig), hogy eléggé észrevétlen vagyok-e, a lehető legkevesebb problémát okozom-e, vagy esetleg problémás „beteg” vagyok-e, aki kérdez, kér, él a jogaival, vagy legalábbis megpróbálva azt, állandóan okvetetlenkedik, figyelni kell rá. Na, ezt a tűrhetetlen viselkedést a csírájában el kell fojtani, és erre meg is van az eszközük: elhanyagolás, lelki zsarolás, ledorongolás, nem informálás, váratás, jogfosztás, tovább is van, mondjam még?

Tudom, mire van szükségem

A helyes viselkedés betegként az alázatos szervilitás, de nekem ez nem megy. És nem is akarom. Nem szeretnék vajúdás és szülés közben mások rezdüléseire, hangulataira figyelni, félni tőlük pláne nem szeretnék. Megtanultam – és ez is egy önismereti előrelépés volt – hogy nekem nem az segít, ha egy hozzáértő szakember helyettem vállalja a felelősséget, és jobban tudja, mi jobb nekem, mint saját magam, és végig instrukciókkal igyekszik segíteni, mit csináljak, és mit ne. Mindez engem kivesz abból a mély befelé koncentrálásból, ami segíti a tágulást, a fájdalomkezelést, a magamra és a gyerekemre hangolódást.

Háborítatlan szülés kórházban?

De akkor mit tehetek? A magyar kórházakban, a mégoly liberális szemléletűekben sincsen szülés kísérés. Értem ez alatt a háborítatlan szülést, amikor az anya ritmusára hangolódik a támogató közeg, és a szakértők kizárólag akkor avatkoznak be, ha ezt az adott helyzet – és nem a kórházi protokoll, vagy az orvos operabérlete, a szülésznő műszakjának közeledte…stb. – indokolja. A magyar kórházakban szigorú protokollok vannak, amelyek közül néhányat egy-egy „alternatív” szemléletű orvos, vagy szülésznő megpróbál kijátszani. De a leosztás ugyanaz marad: ő a tekintély személy, aki jó fej módon engedélyez dolgokat – más dolgokat azonban ő sem.

Miért otthon?

szülés dúlávalSzóval mit tehetek, ha szeretnék háborítatlanul vajúdni, szülni? Ha szeretném, hogy ne nekem kelljen a személyzetre figyelni, hanem az figyeljen rám, és a gyerekemre? Ha nem akarok 72 órán át feleslegesen egy koszos, lelketlen és elhanyagoló környezetben lenni, ahol nem tudok aludni, rossz esetben beszólogatnak a csecsemősök, és a férjem csak üvegen keresztül láthatja a gyerekét, kézbe nem foghatja? Az egyetlen megoldás mindezek kombinációjára ma Magyarországon az otthonszülés. Így hát otthon fogok szülni. Nem azért, mert ez lenne a mániám – eszembe se jutott ez az első várandósságom alatt -, hanem azért, hogy ne kelljen a kórházi gépezet közelébe se mennem, ha nem muszáj.