Az Anyacsavaron Pintér Ilona dúlával, négygyerekes anyával beszélgettünk a karitatív missziójáról: a babájukat elvesztett nőknek, és pároknak tartott önsegítő gyászcsoportok tapasztalatairól, valamint a magyar kórházi gyakorlatról, a férfiak és nők gyászában megmutatkozó különbségekről, a feldolgozatlan veszteségről és a poszttraumás növekedésről.
Hogy jutott eszedbe a gyász témájával foglalkozni?
Egyrészt a családunkban volt egy tragédia: az édesanyám nővére meghalt tízéves korában. Ezt a nagymamám sosem dolgozta fel; még az én kamasz koromban is állandóan temetőbe jártunk. A három generáció egy fedél alatt élt, és más családokkal ellentétben nálunk a betegség, a halál nem volt tabu téma: beszéltünk róla, és másoknak talán szokatlan módon a gyerekek is részt vettek a temetéseken. Számomra emiatt a halál sosem volt félelmetes dolog, inkább természetes. Másrészt viszont a nagymamám veszteségének feldolgozatlansága oda is vezetett, hogy amikor én megszülettem, ő úgy tekintett rám, mint aki az ő meghalt kislánya helyett született. Gyerekként számtalanszor hallottam tőle, hogy mennyire örül annak, hogy én vagyok, mert az ő kislánya visszajött.
Ez rád milyen hatással volt?
Ez sokáig rányomta a bélyegét az életemre: nagyon magányos gyerek voltam, nem voltak barátaim, sokáig alacsony volt az önbizalmam, állandóan megkérdőjeleződött bennem, hogy az élethez van-e jogom, a boldogsághoz van-e jogom, hiszen nem engem vártak, mit is keresek hát itt. Haragudtam anyukámra emiatt. De csak negyvenéves koromra jöttem rá, hogy ez így nem stimmel, és akkor kezdtem el az önismereti munkát, amelynek során feldolgoztam a történteket, és ma már megértem az édesanyám és a nagymamám akkori döntéseit. Negatív érzések már nincsenek bennem, és mára megerősödtem abban a tudatban, hogy én saját jogomon születtem ebbe a világba, nem pedig valaki helyett. Ezt a feldolgozott tapasztalatot jól tudom hasznosítani a gyászcsoportokkal folytatott munkámban is.
Miért pont a babájukat elvesztett nőknek és pároknak tartasz csoportot?
Dúlaként eleve nőkkel és párokkal dolgozom, őket kísérem a várandósság és a születés folyamatában, ezért úgy érzem, őket tudom a leghitelesebben kísérni a várandósság és a születés közbeni veszteség feldolgozásának folyamatában is. Az egyik dúla-továbbképzésen Singer Magdolna beszélt arról, mennyire mostoha körülmények között kell elszenvedniük a veszteségüket azoknak a nőknek, akik kórházi körülmények között veszítik el a babájukat. Mivel az orvosok és az egészségügyi személyzet számára is egy tabutéma ez, ezért nem tudnak vele mit kezdeni. A nem megfelelő hozzáállás egy plusz traumát jelent a veszteségen túl ezeknek az asszonyoknak. Puszta jó szándékú hozzá nem értésből jönnek azok a sablon mondatok, hogy „lépjen túl”, „felejtse el, majd az idő megoldja”, „majd jön másik”.
Mi lenne a megfelelő segítség?
Sokszor a legegyszerűbb, de legjótékonyabb hatású segítség a puszta jelenlét: csak odaülni a másik mellé, jelen lenni, csak megfogni a kezét, csak hallgatni, hagyni sírni a gyászoló anyát. Nagy probléma az is, hogy a babákat a mamáknak meg se mutatják, sőt, ha szeretné megnézni, óva intik ettől, mert „nem szép látvány”. Noha lenne joguk hozzá, a halva született babákat csak nagyon ritkán kapják karba az édesanyák, leginkább rögtön elviszik őket, így nem tudnak elbúcsúzni tőlük. Mivel nem marad semmilyen konkrét emlék az elvesztett babáról, ez megnehezíti az elgyászolását. Németországban létezik egy olyan szolgáltatás, hogy az elvesztett babákról emlékdobozt készítenek: benne egy talplenyomat, egy fénykép, egy hajtincs, a kis cédula a kezéről. Ezt a dobozt hónapokig tárolja a kórház arra az esetre, hogy ha közvetlenül az elvesztést követő órákban, napokban nem is, de később az édesanyában megérik az igény arra, hogy a babájára ilyen módon is emlékezzen.
Mi történik a gyász csoportokban?
Ősszel indítom a csoportokat, és a 12 alkalmas folyamat fél évet ölel fel, így tavasszal ér véget. Minden jelentkezővel van előtte egy személyes beszélgetés, amelynek során tisztázódik, hogy az illetőnek vajon a csoport lenne-e a leghasznosabb segítség, és előfordulhat, hogy másik feldolgozási formát javaslok, például egyéni terápiát, vagy családállítást. Az első alkalom után zárttá tesszük a csoportot, hiszen nagyon mély témákat érintünk, így fontos az állandóság, és a csoporttagok között kialakuló bizalom. A csoportban egy tematika mentén haladunk, igazodva a gyász természetes fázisaihoz, de ettől el is térhetünk, ha a csoportdinamika megkívánja. Írásos, rajzos, mozgásos gyakorlatokat végzünk, amelyek előhozzák azokat az érzéseket – mint a szégyen, fájdalom, keserűség, harag -, amelyek az elvesztést kísérik, majd ezeket igény szerint megbeszéljük, de semmiben sem kötelező a részvétel. Gyakori, hogy irracionális érzelmek is felbukkannak: például haragszanak más kismamákra, irigyek rájuk, elkerülik őket, és nem tudják ezeket az érzéseiket kezelni. Ezeket az érzéseket senkivel nem tudják megosztani, de a csoportban mindenki más érti, átérzi ezeket, így nem kell szégyenkezniük, itt senki sem fogja elítélni őket. De azzal is foglalkozunk a feldolgozás vége felé, hogy kinek hogyan sikerül megerősödve, nem ritkán az addigi életet is más szemmel nézve, kijönni ebből a tapasztalatból, amit úgy hívnak, hogy poszttraumás növekedés.
Kik jönnek a csoportba?
Vannak a babájukat a terhesség korai, vagy későbbi szakaszában elvetélt anyák, vannak halva született, vagy babájukat csecsemőként elveszített gyászolók, és van olyan is, aki abortuszon esett át. A csoportban a nők hihetetlenül elfogadóak és támogatóak egymással szemben, mert mindenki átérzi azt, hogy függetlenül attól, hogy valaki mikor és milyen körülmények között veszíti el a babáját, a szívében, lelkében már anya volt. Sokszor párok is érkeznek, aminek nagyon örülök, mert a gyerekek elvesztését általában a párkapcsolat is megsínyli, a csoport viszont segíti megérteni mindkét félnek, hogyan gyászolnak másképpen a férfiak és a nők. Noha a férfiak általában kísérőként érkeznek, és nekik gyakran nem is komfortos a veszteséggel foglalkozni, pláne mások előtt, a csoport egy olyan közeg, ahol ők is lehetnek „gyengék”, ők is sírhatnak, kifejezhetik azokat az érzéseiket, amelyeket máshol nem szeretnek felvállalni, ami számukra mindenképpen terápiás hatású.
Hogyan?
A férfiaknak gyakran nem komfortos a veszteséggel foglalkozni, pláne csoportban, és sokszor úgy próbálják támogatni a párjukat, hogy „tartják a frontot”, nem borulnak ki nyilvánosan, nem is beszélnek a bennük kavargó érzésekről, inkább a megoldandó feladatokra koncentrálnak, próbálnak erősnek mutatkozni, amit a párjuk úgy él meg, mint érzéketlenséget, közönyt. A nőknek arra lenne igényük, hogy a férjük velük együtt sirassa a gyereket, kifejezze fájdalmát. Amikor egy-másfél év elteltével a nők gyásza kezd csendesedni, és a férfinak már nem kell megtartaniuk a nőt, általában akkor omlanak össze, lesznek depressziósak, mutatnak fizikai tüneteket. A párkapcsolatot azért teheti tönkre a feldolgozatlan gyász, mert a harag, a feszültség mindkét félben ott van, és ezt a párok tehetetlenségükben gyakran egymáson vezetik le.
Milyen eredményeket tapasztaltál azoknál, akik részt vettek a gyászcsoporton?
Kivétel nélkül mindenki arról számolt be, hogy nagyon sokat segített neki a csoport összetartó ereje, a közeg, ahol értik egymás rezdüléseit is. Van, akinek abban segít a csoport, hogy túlélje a következő napokat, van, akit elindít a gyógyulást útján, és ki tud a depresszió és önvád mókuskerekéből szállni, és olyan is van, aki a fél év alatt nagymértékben képes feldolgozni a veszteségét, és erőt merít ahhoz, hogy egy új babát vállaljon, vagy visszatérjen dolgozni.
