Pár hete azt hiszem, újabb mérföldkőhöz érkeztem: konferencián adtam elő – gyerekkel! Nos, ez nem volt benne az A tervben, de – mint azt minden kisgyerekes naponta többször is megtapasztalja – életbe lépett a B terv. Az ideálisnak hitt helyett az adott helyzetben optimális megoldás.
Hogyan támogathat egy munkahely?
Egészen pontosan az történt, hogy lehetőséget kaptam a HR Festtől, Magyarország első HR konferenciájától, hogy arról meséljek, hogyan tudja egy munkahely támogatni a kisgyerekes anyákat a munkaerő-piacra visszatérésben. Erre nagyon sok különböző jó és rossz példát látok magam körül, mert a coaching ügyfeleim jelentős része fordul hozzám azzal a kérdéssel, hogy mikor és hová térjen vissza a kisgyereke(i) mellől dolgozni.
A rendelkezésre álló 15 percben Zétényi Annával (Monster) és Szalay Zsolttal (BP) egy-egy konkrét és valódi, megtörtént eseten keresztül mutattunk tipikus rossz és egyedi jó gyakorlatokat. Erről is mesélek majd egy másik cikkben, mert nagyon fontos üzenetük van, de most azt szeretném elmesélni, hogy került a gyerekem velem együtt a színpadra.
Kié a délutánom?
Az egész napos konferencián a délutáni szekcióban kaptam helyet, amikor általában két kicsivel vagyok egyedül, és minden figyelmemet arra fókuszálom, hogy négy órán keresztül mindenkit jókedvénél tartsak. A délután a gyerekeké. Ide soha nem szervezek munkát, magán programot. Ez a sáv a napban az övék, az ő ritmusukban, és az ő igényeikről szól, ez szent és sérthetetlen.
A kecske és a káposzta összehangolása – elméletben
Tudtam, hogy a Monsternek hála lesz a konferencián gyereksarok, ami Magyarországon egy szakmai programon sajnos még mindig különlegesnek számít. Tudtam, hogy lesznek a gyereksarokban önkéntes animátorok, akik a gyerekekkel foglalkoznak majd, amíg én beszélek. Tudtam, hogy a gyerekeim szeretnek új helyeket felfedezni, új játékokat kipróbálni. Tudtam azt is, hogy ez a meghívás különleges lehetőség arra, hogy az értelmiségi kisgyerekes nők tapasztalatairól meséljek. És szerettem volna ezzel a lehetőséggel élni. Úgy ítéltem meg, hogy ebben a helyzetben a kecske – szakmai inspirációm – is jóllakhat és a káposzta – a gyerekeim jó hangulata – is megmaradhat.
A klasszikus kisgyerekes dilemma
Minden jól ment egészen addig, míg az előadás kezdete előtt 15 perccel a másfél évesem egyszer csak megérzett valamit a kis antennáival, és onnantól belém csimpaszkodott, minden módon jelezte, hogy velem akar maradni.
A klasszikus dilemmával szembesültem, amivel a kisgyerekes ismerőseim naponta találkoznak:
– VAGY előadok, amíg a gyerekem kint sír utánam,
– VAGY kint maradok a gyerekemmel, hogy ne zavarjak másokat, és az ő kis lelke is rendben legyen, de akkor nem tudok előadni.
Kecske és káposzta a gyakorlatban
És akkor úgy döntöttem, hogy nem választok, hanem megpróbálom a két célt továbbra is összehangolni. Fogtam a kicsit, és vele mentem ki elmesélni a történetet. És Anna és Zsolt végig nagyon támogató volt velem ebben a döntésben, és a konferencia összes szervezője is a világ legnagyobb természetességével vette a kanyart, amiért nagyon hálás vagyok. Ugyanis egy ilyen tapasztalat megerősít abban, hogy a karrier VAGY család kényszerválasztás sokszor a saját fejünkben van, és ennek a felülírása is fejben dől el.
Isten ujja, hogy az előadásaink Zétényi Annával és Szalay Zsolttal is éppen erről szóltak.
Ez pár hete történt velem, és azért szeretném veletek megosztani, mert szerintem egy klasszikus “téthelyzet”, amiben hiába készülök az ideális forgatókönyvre, a gyerekek közbeszólnak. És ez minden lelkiismeretesen dolgozó kisgyerekes szülővel megtörténik nap mint nap.
Karrier ÉS család
Én gyakran nem vagyok jó az azonnali és spontán változások kezelésében. Éppen ezért végiggondoltam, minek köszönhetem, hogy sikerült a klasszikus „karrier VAGY család” paradigmát „karrier ÉS családdá” alakítani spontán, a hétköznapi gyakorlatban.
Ami nekem segített:
1)Előző este elképzeltem azt a forgatókönyvet, hogy a gyerekek nem akarnak majd szépen játszani a gyereksarokban, hanem velem akarnak maradni még akkor is, ha emiatt fel kell velem jönniük a színpadra. Így aztán nem ért készületlenül, amikor valóban így alakult. Mondjuk én arra tippeltem, hogy a nagyobbik nem akar majd elengedni, de végül a kisebbik bizonyult nehéz ügynek. A lényeg, hogy a tervezés, előre gondolkodás itt is segített.
2) Amikor elképzeltem az összes forgatókönyvet, magamba néztem, megengedtem magamnak az ezekkel kapcsolatos érzéseimet, és úgy döntöttem, nekem fontosabb, hogy a gyerekeim hogy vannak, mint az, hogy mások mit szólnak. Bárkik legyenek is ezek a mások, és bármit szóljanak is. Pedig ismeretlenül ezek az arctalan mások néha annyira ijesztő tekintélyszemélyek bírnak lenni a képzeletemben, és olyan megszégyenítő tud lenni a képzelt bírálatuk. De onnantól kezdve, hogy a saját érzéseim mellé tudtam állni, és meghoztam ezt a döntést, már nem tudott befolyásolni mások véleménye, jó szándékú tanácsai, és csak a saját intuícióimra hagyatkoztam abban a spontán alakult helyzetben.
3) Zvolenszky Zsófi filozófussal beszéltem tegnap délután, aki amint megtudta, hogy konferenciára megyek gyerekekkel, amiben ő rutinos versenyző, azt mondta, semmiképpen ne kérjek bocsánatot, hanem köszönjem meg a megértést. Ez nagyon hasznos tanácsnak bizonyult, mert azt hiszem, magamtól automatikusan elnézést kértem volna mindenkitől azt feltételezve, hogy gyerekkel zavarok, a részvételem nem teljes értékű, és egyébként is valamilyen íratlan szabályt, ki nem mondott konszenzust rúgok fel, ami arról szól, hogy gyereket NEM hozunk el egy munkahelyre. Ahogyan az öreg maffiózó magyarázza a fiatalnak az egyik klasszikus kedvenc filmemben: „Barátság és üzlet = olaj és víz, nem jár együtt!”
Vagy mégis?
