A szülésélmény meghatározó egy életre – interjú Béres Edina bábával

Interjú Béres Edina bábával a szülés természetéről, a női test és lélek ősi tudásáról, mindarról, amit a családoknak az otthonszülés és a szeretettel kísért, háborítatlan szülésélmény adhat.

A második gyerekemet ő kísérte a világra, és szavakba nehezen önthető az a megtartó jelenlét, alázat és profizmus, amit tőle kaptunk. Most már úgy élek, hogy tudom, milyen egy szép szülésélmény, tudom, mekkora erő van bennem, és a gyerekemre pillantva minden nap visszajön a szüléskor átélt öröm és hálaérzés. Az élmény velem van, elkísér továbbra is. Ezt kívánom minden szülő nőnek, születendő gyereknek, a családoknak, és a belőlük formálódó egész társadalmunknak. Mindnyájunkra ránk férne ez a tapasztalat…

Miért választottad a bábai hivatást?

Valahogy már gyermekkorom óta a szülés/születés felé vezetett az út. Azt érzem, ez a hivatás választott, hívott engem. Mindig is úgy gondoltam, hogy létezésünk valódi értelme végső soron az, hogy gyerekeket hozzunk a világra és átörökítsük rájuk az egyetemes tapasztalatot, amit anyáinktól, nagyanyáinktól kaptunk. Minden nő hordozza az ősi tudást, ami összeköt minket. Óriási kiváltság, hogy a női test és lélek képessé tud válni arra, hogy egy új életet hordozzon és nevelgessen addig, amíg az önálló életre képessé válik. A legtöbbet a nőiségről, a várandósságról, az anyaságról, és arról, hogy mi végre vagyunk a világon nem a főiskolai képzésen tanultam, hanem a várandós nőktől tanulom a mai napig. A szülőnők képesek arra, hogy előhívják magukból az összes addigi élettapasztalatuk eszenciáját. A szülés maga egy nagyon intenzív és meghatározó élmény, ebbe az intim történésbe meghívva lenni a legnagyobb megtiszteltetés számomra.

“Edina egy óra előtt ideér, jó érzés itt tudni, jó érzés a jelenléte. Beszélni már nem tudok hozzá. A kanapén ülök, mélyen vagyok már. Kapok forró borogatást a hasamra. Jó! Ez az első alkalom, hogy engedem, valaki hozzám érjen vajúdás közben.” (Györei Katalin)

Mi az oka annak, hogy csak otthonszüléseket kísérsz?

Egy otthonszülésnél a szülőnő a középpont, hozzá és az ő igényeihez alkalmazkodik mindenki. Én ebben a fajta szolgálatban érzem a helyemen magam, az intézeti közeg tőlem távol áll. Ott nem tudom azt nyújtani, amit szeretnék.

Nagyon fontos a szülés biztonságossága szempontjából például az, hogy ugyanaz a személy kísérje végig a folyamatot. Muszáj, hogy legyen egy kölcsönös bizalom és partneri viszony a szülő nő és a kísérője között ahhoz, hogy a szülő nő biztonságban érezze magát, ami elengedhetetlenül fontos a kielégítő mennyiségű természetes oxytocin termeléshez, mert ez a hormon a szülés motorja.

A kórházban a szülő nő rendszerint a legjobb szándék ellenére is alárendelt helyzetben van. Alá van rendelve az ügyeletes kórházi személyzetnek, a műszakváltásnak, az aktuális kórházi protokollnak, és neki kell alkalmazkodnia egy olyan helyzetben, amikor mindenkinek őt kellene szolgálnia. Bármilyen megengedő is egy orvos, a kórházi szabályzat őt is köti. Van olyan intézmény, ahol mindenféleképpen burkot repesztenek beérkezéskor, függetlenül attól, hogy van-e valakinek választott orvosa, vagy nincs. Abban hiszek, hogy a szülések döntő többsége lezajlik bármiféle beavatkozás nélkül, ha a szülő nő elfogadást, támogatást és bizalmat kap az őt körülvevő személyektől.

“Edina az, aki mellett mindig maximálisan biztonságban érzem magam. Nem kell kézben tartanom az eseményeket, hagyhatom, hogy történjen, aminek történnie kell, mert ő figyel és vigyáz ránk.” (Varga-Nádas Eszter)

Milyen különleges, kórházban nem teljesíthető igényekkel fordulnak hozzád a babát várók?

Azt  látom, hogy aki szül éppen, az pontosan tudja, hogy mi és hogy jó neki. Van, akinek arra van igénye, hogy hagyják békén, van, akinek arra van igénye, hogy szorosan körülöleljék, amíg vajúdik. A kórházakból azonban a személyre szabottság hiányzik. Mivel sablonok, és protokollok vannak, a jelenlévők sokszor nem tudnak igazodni a szülő nő és a szülés egyediségéhez.

De olyan is van, hogy valaki teljesen máshonnan közelítve jut ugyanide. Egy nagyon emlékezetes eset volt például az is, amikor egy pár, akik a második gyermeküket várták, nem találtak Magyarországon olyan kórházat (magánkórházat se!), ahol a 2 éves nagyobb gyermek velük maradhatott végig a szülés ideje alatt.

Otthon a legnagyobb természetességgel nyílik lehetőség arra, hogy (akár a kisebb, akár) a  nagyobb lánytestvér is jelen legyen a szülésnél, ahol megtapasztalhatja, magába szívhatja ennek az ősi  képességének, a szülni tudásnak az élményét.

“Edina, mint Gandalf, megérkezett a hajnal első sugaraival, és attól kezdve gazdája volt a folyamatnak – innen már rendben lesz minden. (…) Az újszülött nem látott, csak félhomályt, puha törülközőt, kedves, halk hangokat és ölelő karokat. Az enyémet is, amíg a többiek megfürödtek.” (Farkas János)

Hogyan hat a családokra a békés szülések és születések élménye?

Egy szülésélmény mindenképp meghatározó egy életre, nagyon nem mindegy, hogy milyen az indulás a szülővé-családdá válás útján. Az a nő, akinek lehetősége van beavatkozástól mentesen, megszülnie a gyerekét a saját teste ritmusának engedelmeskedve, annak lesz egy bizonyosság érzése arra nézve, hogy képes az előtte álló új feladatra, kompetens szülője a gyerekének, jól csinálja, amit csinál. Ezzel szemben ma Magyarországon az számít felelősségteljes szülőnek, aki kiadja a kezéből a döntések nagy részét másoknak a saját és a gyereke életével kapcsolatban. Ha szeretne ő maga információn alapuló felelős döntést hozni, illetve felelősséget vállalni önmagáért, akkor felelőtlennek nyilvánítja a rendszer és a környezet is.  De ha már a várandósságnál és a szülésnél is azt kommunikálja a környezet az anya felé, hogy mások jobban tudják, mi lesz jó neki és a gyerekének, hogyan várjuk el tőle, hogy a szülés után egyszeriben kompetens szülőjévé váljon a gyerekének?

“Összebújva, Apa karjaiban élveztük ezt a varázslatos pillanatot. Senki sem sürgetett. A bábák háttérbe vonulva, halkan voltak részesei a csodának, egy új család születésének. Azt hiszem még a szülés napján mondtam, hogy ez így rendben, jöhet a kistesó!” (Mészáros Melinda)

 

Mit ad Neked a szüléskísérések élménye?

A szülés egy olyan öntörvényű, magával ragadó, erőteljes folyamat, ami hatalmas energiákat mozgat meg, nem csak a szülő nőkben, hanem legtöbbször minden jelenlévőben. Amikor egy kisbaba születik, olyankor minden más megszűnik arra az időre. Csak az itt és most van. Ritka ajándék ez a lehetőség a jelenben levésre felnőttként a mindennapokban. A gyerekeknél ez az állapot még természetes.

Bár a fájdalmat, a feladatot átvállalni nem lehet, a szüléskísérő egyik legfőbb feladata, hogy bizalmat, biztatást adjon: meg tudod csinálni”. Az ősi tudás átadásának élménye ez: én is meg tudtam csinálni, te is képes vagy rá.

Ha csak egyetlen tanácsot adhatnál egy várandós nőnek, mi lenne az?

A várandósság és a szülés is egy különlegesen erőteljes, hormonálisan vezérelt állapot, ezért bátran lehet – a szokásostól eltérően is akár – hagyatkozni a saját érzésekre, intuíciókra, gondolatokra. Fontos olyan személyeket, támogatókat találni, akik minderre tekintettel vannak. Az a jó, ha a lehető legkevesebb kompromisszumot kell kötnie az anyának a szülésére vonatkozóan, illetve az előtte és utána lévő időszakkal kapcsolatosan.

Érdekel, milyen volt a szülésem Edinával? Ide kattintva el tudod olvasni!

Otthonszülésem – a kórházi szülésem sebtapasza

IMG_2472_1psIlyet ritkán csinálok – nem szoktam magamról írni a blogban, inkább csak a reflexióimról, megfigyeléseimről -, de ez most egy leplezetlenül saját, és nagyon is intim bejegyzés lesz. Azért osztom meg ezeket a tapasztalatokat, mert fontosnak gondolom, hogy mások, sokan halljanak róla. Hátha van, akit megszólít, megérint, akinek ad egy új inspirációt, megerősítést, lelki simogatást.

Ez az én történetem, így, mint mindenki másé, teljesen szubjektív. Ez az én megélésem, senki máséhoz nem mérhető. Nem akarom a saját tapasztalatomat másokéval szembe állítani, összehasonlítani, bárkinek megmondani a tutit. Csak megosztani, és hagyni, hogy megtalálja azokat, akiknek szól.

Nem írom le a részleteket, hogy hánykor kezdődött, mi történt azután, és hány tolófájásra bújt ki. Ezt elküldtem Geréb Áginak a Minden napra egy mese sorozatba, ott bárki elolvashatja. Most másról szeretnék írni. Arról, ami a legnehezebben megfogható, megfogalmazható, viszont a leglényegesebb. Hogy mitől sebtapasz ez az otthonszülés a csaknem három évvel ezelőtti kórházi szülésemre.

Arról, hogy miért választottam az otthonszülést, már korábban írtam itt. Most arról írok, milyen élmény volt ez számomra, összevetve a kórházi szülésemmel a „baba- és mamabarát” budapesti szülészeten.

A barátnőim sorra kérdezik, milyen volt a szülés. Leginkább arra kíváncsiak, miben volt más, mint az előző, a kórházi, a traumatikus emlékű. Tulajdonképpen apró, bár fontos mozzanatok adják a végső soron oly nagy különbséget, és sokat kell gondolkodnom, mire nyakon csípem ezeket a részleteket. Íme az én gyűjtésem:

  1. Én, mint szülő nő vagyok a középpontban,

    – és ebből sok egyéb dolog következik:

A segítők jönnek hozzám, nem én járulok segítségért másokhoz – köztük ismeretlenekhez, mint pl. a kórházi ügyeletes dolgozók – miközben vajúdok. Ezáltal nem is zökkenek ki a vajúdás folyamatából, tudok befelé figyelni végig, ami – ahogyan azt az első szülésemkor megtanultam – nálam a szülés sikerének a kulcsa.

– Nincsenek „kell”-ek. Lehetőségeket, választásokat, engedélyeket kapok a kísérőimtől. Ezért a szülésemet én irányítom. Én, aki érzem, hogy vagyok, mi esik jól és mi nem, mikor jön az összehúzódásom, milyen testhelyzetben komfortos lenni. A testemre hagyatkozhatok, és az tudja, mi a dolga. Ez pedig egy olyan kompetencia-érzést ad, amit a kórházban állandóan el akarnak venni („nem tágul eléggé”, „nem elég gyors”, „túl sok/kevés a magzatvíz”, „túl nagy a gyerek feje”… mittomén.)

Az igényeim kifejezésére segítség, támogatás a válasz. A kórházban ezekre gyakran jött valamilyen büntetés (zsarolás, nyomasztás, elhanyagolás, megalázás). A bábák és a dúla emberi és szakmai alázattal végzik a munkájukat, a kórházban tekintélyszemélyekként viselkedtek az ott dolgozók. Ha valaki kivételesen kedves volt, vagy hozzáértő módon tett a dolgát, azt nem természetesnek vettük, hanem szívességnek, amiért hálásnak kellett lennünk, és amit igyekeztünk anyagilag is honorálni.

A szülésemet kísérik, és nem akarják irányítani. A vajúdás közepén megérkező bábák odatérdelnek mellém, és mosolyogva kérdezik, hogy vagyok. Nincsenek felesleges beavatkozások, hagynak a saját ritmusomban vajúdni. A kórházban ilyenkor utasítanak, hogy másszak fel egy vizsgálóasztalra, ahol fájás közben megvizsgálhatnak, majd valami megjegyzést tesznek a „teljesítményemre”, lásd „nem elég gyors, tág…stb.). Amikor a medencében elindul a kitolás, a bába ugrik be mellém segíteni, nem engem parancsolnak ki a medencéből és fektetnek hanyatt, hogy az orvosnak kényelmesebb legyen.

– Míg a kórházban rutinszerűen követik a protokollt (szülésindítás a 41.hét+1. napon, burokrepesztés mindenkinek, oxytocin, ha nem elég gyors, császár, ha az oxytocin sem volt elég, még kifutunk az ügyeleti időből! gátmetszés, hadd szóljon!), addig az otthonszülésemnél egyetlen dolog volt rutinszerű: a személyre szabás. Pont, mint az én szakmámban: a jó coach az ügyféllel halad, az ő ritmusában, az ő igényei mentén, a rossz coach csupa jó szándékból az ügyfél helyett akarja jobban tudni, mi a jó neki.

Végig partnerként kezelnek, az történik, amit megbeszélünk. Nem vágnak át, nem hagynak cserben, nem kezelnek tárgyként – mint a kórházban tették. Így meg tudom őrizni az emberi méltóságomat, és nem jön a megerőszakoltság-érzés, az önvád, hogy miért nem voltam én asszertívebb, és a többi poszt-traumás stressz-tünet. Mivel az otthonszülésemnél a bábáim partnerként kezelnek, természetesnek érzem a támogatást, nem szívességnek, és természetesen is tudom fogadni. Én is bizalommal és partnerként viselkedem, vagyok jelen, önmagamért felelősséget vállalva. Mindenki teszi a dolgát: én az enyémet – szülök, és mondom, mivel tudnak ebben támogatni -, ők pedig kívülről figyelik a folyamatot, és támogatnak.

– Emberi viszonyok. Na, ez önmagában megér egy misét. Az otthonszülésemnél a bábáim szolgálatot végeznek a szó legnemesebb értelmében. Azt kapom tőlük, amit nekem csak az anyám tud adni: szólás, kérés nélkül is ott van, amikor szükségem van rá, és azt teszi, amire a legnagyobb szükségem van. Amikor a tolófájásnál halálra rémültem, és kétségbeesve esdekeltem segítségért biztató tekinteteket, mosolyt, kézszorítást és megerősítő szavakat kaptam az egyiktől, profi gátvédelmet a másiktól. A kórházban a saját rémületemet láttam tükröződni az engem körben álló 4 ember tekintetében, majd inkompetens instrukciók jöttek, hanyatt fekve, csukott szemmel, levegő visszatartással nyomás, a szülésznő „cicának” szólított végig, iszonyatos sérüléseket szereztem be, amikben majdnem elvéreztem – milyen szerencse ugye, hogy épp a kórházban voltam! – a zárójelentésben pedig feltüntették, hogy gátvédelemmel szültem. Köszönöm szépen!

Azok vannak jelen az otthonszülésemnél, akik képesek rám hangolódni, rám figyelni, és én így tudok szabadon befelé figyelni. Olyanok nincsenek jelen, akikre nekem kell figyelni és kizökkentenek a befelé figyelés kulcsfontosságú folyamatából.

Háborítatlan a szülésem. És mivel nincsenek felesleges beavatkozások, megtapasztalom, milyen egy természetes szülés. Bevallom, egy élmény junkie vagyok, és szerettem volna, ha egyszer úgy halok meg, hogy átélem, milyen ez. Most átélhettem, milyen az, amikor az átmeneti szakban reped meg a magzatburok közvetlenül a kitolás előtt, amikor eljön az ideje, és átélhettem igazi tolófájásokat – a kórházi szülésemnél nem voltak ilyenek, most már tudom. Sajnos nem volt türelmük kivárni, helyette erőltetett kitolás volt a maga borzalmas következményeivel.

  1. Otthon vagyunk, tehát otthonosak a körülmények.

    mi vagyunk most a boldogságEz olyan egyszerűen hangzik, és az is, de bármilyen apró részlet is, a lélektani hatása elsöprő.

– Vajúdás és szülés közben a saját WC-mben tudok pisilni, ahol van WC papír, szappan és törölköző, ha értitek, mire gondolok. Ráadásul hiányos öltözékben is ki tudok oda tántorogni akármikor.

– A saját tiszta és komfortos zuhanyfülkémben tudok zuhanyozni a szülés előtt és utána, kihagyva a zánkai úttörőtábor feelinget, amire a kórházban számíthatok.

Tudom a fényt szabályozni, a lámpákat fel és lekapcsolni, a redőnyöket fel- és lehúzni. Nekem a félhomály esett jól végig a vajúdás és szülés alatt, és ezt lehetett így. A vajúdás közben minden felesleges inger szinte fizikai fájdalmat okoz (ha valaki beszél hozzám, ha elmegy a perifériás látómezőmben, ha hozzám ér, ha a fény a szemembe világít), most ezeket a felesleges zavaró tényezőket könnyen ki lehetett iktatni.

Vízben vajúdhatok és szülhetek, mert béreltem egy szülőmedencét, és nem a szerencsén múlik, hogy a szülészet egyetlen sarokkádja vajon éppen foglalt-e, amikor megérkezünk. Elmondhatatlan könnyebbség vízben szülni.

– Vajúdás és szülés közben a fehér csempe és az almazöld olajfesték, a fehér köpenyek, és a fémszínű műszerek helyett az otthonos, ismerős tárgyak vesznek körül. Én a medencéből azt a festményünket nézhettem, ahol hat önfeledt fiatal nő fürdik a tengerben és fölöttük a felirat: Mi vagyunk most a boldogság

– Szülés után a kényelmetlen kórházi ágy, a műszálas ágynemű és az ismeretlen szobatársak helyett a saját kényelmes ágyam, puha vánkosom, a gyerekkori kedvenc takaróm és társként a férjem és az újszülött gyerekem várt.

Házibuli és almaszüret hangulat, amikor a kemény munka után jöhet a késői közös vacsora, a még ki sem hűlt frissen készült házi koszt – májkrém konzerv és száraz vizes zsömle helyett.

– Szülés után pár órával a kanapénkon ülve – fájdalomnak nyoma sincs – bámulni a város éjszakai fényeit, csak úgy, mert ez esik éppen jól, és beszélgetni a dúlámmal, mert most annyi minden kikívánkozik belőlem. Otthon vagyok – lélekben is!

A gyerekemet senki nem viszi el sehová – a szülés után közvetlenül a bábák, majd másnap a neonatológus, később pedig a gyerekorvos itthon vizsgálják meg, látják el, amíg én a karjaimban tarthatom őt. A gyerekem nyugodt és szemlélődő volt a születése után, és azóta is az, talán nem véletlenül.

Jönnek a gratuláló üzenetek, és sokan írják, mennyire örülnek, hogy minden úgy alakult, ahogyan terveztem. Pedig én úgy érzem, egyáltalán semmi nem olyan, ahogyan én terveztem, sokkal inkább olyan, amilyennek lennie kell – a Jóisten, vagy a sors, a szerencse – hívjuk, ahogyan akarjuk – kegyelméből. És ezért elmondhatatlanul hálás is vagyok.

paizsdora_anyacsavar_alairas

 

 

Hol szüljek?

terhesenMásodszorra is babát várok. Hirtelen jött, nem számítottam rá. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer szeretnék még egyet, de majd akkor, ha sikerült érzelmileg feldolgozni az első szülésélményt. Nem így alakult. Most kénytelen vagyok a várandósággal párhuzamosan végezni a feldolgozást, és közben közben azon gondolkozom, hol szüljek? Nem akarom ismételni a traumát. És szeretnék egyszer úgy meghalni, hogy megtapasztaltam, milyen a szép szülés élménye és a mély kötődésérzés a csecsemőmhöz. Ez eddig nem adatott meg, és fájó a hiánya.

Mit tehetek?

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, azt hittem, hogy már a traumafeldolgozás nehezén már túl vagyok. Nem törnek elő minden áldott nap a traumatikus pillanatok, az őket kísérő parttalan dühvel, csalódottsággal, kiszolgáltatottsággal, megalázottság-érzéssel. Most mégis nehéz dolgom van. Mert nem szeretném újraélni a szülés traumáját, vagy ami még rosszabb, mélyíteni azt. De mit tehetek? Kissé eszköztelennek érzem magam, mert az első szülésre is nagyon tudatosan készültem (háromféle szülésfelkészítés, folyamatos meditáció, intimtorna, kismama pilates, szakirodalom olvasás, fogadott dúla, orvos- és intézményváltás félidőben, hogy az egyetlen budapesti csecsemőbarát kórházban szülhessek, és felesleges beavatkozásoktól mentesen, ahogyan azt a szülési tervünkbe is leírtuk, de minek…)

A kórházi protokoll spanyol csizmájába nem fértem bele

sad woman sitting alone in a empty room - black and whiteA szülés után akárhányszor újra gondoltam, mit tehettem volna másképp, hogy elkerüljem a borzalmas szülésélményt, – ami leginkább a következményei miatt volt borzasztó: a hónapokig meghatározó testi-lelki összetörtség, a pánikrohamok, a depresszió, a gyerekemmel csak nagyon-nagyon hosszú idő után kialakuló kötődés miatt – nem jutottam sehová. Úgy éreztem, a kutya ott van elásva, hogy vajon azok az emberek, akik azért vannak jelen, hogy engem ebben a határtágító tapasztalatban kísérjenek és támogassanak, azok tényleg engem kísérnek, támogatnak és képviselnek, vagy csak a kórházi protokollt, aminek a „spanyol csizmájába” én sajnálatos módon nem fértem bele.

Félek a “magyaregészségügyes” mókuskeréktől

Szóval ismét babát várok, és jön a rémület: vajon egészséges-e? És vajon hol és hogyan tudom majd megszülni? Az első szülés előtt nem féltem, biztos voltam benne, hogy meg tudom szülni a gyerekemet, és abban is biztos voltam, ami persze csak egy erős női megérzés volt, hogy a gyerekem egészségesen fog megszületni. Most viszont félek. Menekülési pánik vesz rajtam erőt, amikor arra gondolok, újra bekerülök a „magyaregészségügyes” mókuskerékbe emberi méltóságomtól megfosztva, az elgyötört, és részben számomra idegen, de mindenképpen autoriter módon viselkedő kórházi személyzet hangulatára és jóindulatára hagyatva.

A kórházi személyzet tárgyként kezel

Na, ez az, amit nem tudok megszokni: hogy bármennyit fizetek is, bárki vagyok is a civil életben, a kórházban csak egy sokad-rangú személy. Tárgy. Akit aszerint ítélnek meg a tekintélyszemélyek (értsd: az összes kórházi dolgozó az orvosoktól, az ápolókon át a takarítónőkig), hogy eléggé észrevétlen vagyok-e, a lehető legkevesebb problémát okozom-e, vagy esetleg problémás „beteg” vagyok-e, aki kérdez, kér, él a jogaival, vagy legalábbis megpróbálva azt, állandóan okvetetlenkedik, figyelni kell rá. Na, ezt a tűrhetetlen viselkedést a csírájában el kell fojtani, és erre meg is van az eszközük: elhanyagolás, lelki zsarolás, ledorongolás, nem informálás, váratás, jogfosztás, tovább is van, mondjam még?

Tudom, mire van szükségem

A helyes viselkedés betegként az alázatos szervilitás, de nekem ez nem megy. És nem is akarom. Nem szeretnék vajúdás és szülés közben mások rezdüléseire, hangulataira figyelni, félni tőlük pláne nem szeretnék. Megtanultam – és ez is egy önismereti előrelépés volt – hogy nekem nem az segít, ha egy hozzáértő szakember helyettem vállalja a felelősséget, és jobban tudja, mi jobb nekem, mint saját magam, és végig instrukciókkal igyekszik segíteni, mit csináljak, és mit ne. Mindez engem kivesz abból a mély befelé koncentrálásból, ami segíti a tágulást, a fájdalomkezelést, a magamra és a gyerekemre hangolódást.

Háborítatlan szülés kórházban?

De akkor mit tehetek? A magyar kórházakban, a mégoly liberális szemléletűekben sincsen szülés kísérés. Értem ez alatt a háborítatlan szülést, amikor az anya ritmusára hangolódik a támogató közeg, és a szakértők kizárólag akkor avatkoznak be, ha ezt az adott helyzet – és nem a kórházi protokoll, vagy az orvos operabérlete, a szülésznő műszakjának közeledte…stb. – indokolja. A magyar kórházakban szigorú protokollok vannak, amelyek közül néhányat egy-egy „alternatív” szemléletű orvos, vagy szülésznő megpróbál kijátszani. De a leosztás ugyanaz marad: ő a tekintély személy, aki jó fej módon engedélyez dolgokat – más dolgokat azonban ő sem.

Miért otthon?

szülés dúlávalSzóval mit tehetek, ha szeretnék háborítatlanul vajúdni, szülni? Ha szeretném, hogy ne nekem kelljen a személyzetre figyelni, hanem az figyeljen rám, és a gyerekemre? Ha nem akarok 72 órán át feleslegesen egy koszos, lelketlen és elhanyagoló környezetben lenni, ahol nem tudok aludni, rossz esetben beszólogatnak a csecsemősök, és a férjem csak üvegen keresztül láthatja a gyerekét, kézbe nem foghatja? Az egyetlen megoldás mindezek kombinációjára ma Magyarországon az otthonszülés. Így hát otthon fogok szülni. Nem azért, mert ez lenne a mániám – eszembe se jutott ez az első várandósságom alatt -, hanem azért, hogy ne kelljen a kórházi gépezet közelébe se mennem, ha nem muszáj.