Beszélj úgy, hogy érdekelje – tréningtapasztalatok a gyakorlatban 3.

kommunikáció gyerekekkel2Szülőként állítólag a legtöbb időt a gyerekeinkkel azzal töltjük el, hogy megpróbáljuk a őket együttműködésre bírni. Hogy milyen eszközökkel? Mindenki másfélékkel – szerintem én már szinte mindennel próbálkoztam.

Az Értsünk szót tréningjének résztvevői között elhangzik néhány zsigerből gyakran használt módszer, mint a szabályok felállítása, és az azokra való hivatkozás, a lekenyerezés – mondjuk étellel, ajándékkal -, a „nemszeretem” program jó színben feltüntetése – „Megyünk vendégségbe a Juci nénihez, de nagy buli lesz!”, és az üzletkötés – „Ha felöltöztél, megjavítom a kisautódat.” Aztán jönnek az extrémebb módszerek, amikor a helyzet fokozódik: a rimánkodás, parancsolgatás, és az „Azonnal…” kezdetű mondatok, a zsarolás, és fenyegetőzés „Ha nem hagyod abba, hazamegyünk!”, és a felemelt hang, amitől a gyerek megijed és/vagy dühös lesz, és ezzel még lelkifurdalós órákat is szerezhetünk önmagunknak.

Pedig csak arról álmodozunk, hogy idilli hangulatban játszunk együtt, hogy a gyerekeinkkel őszinte és bizalomteli viszonyunk legyen, hogy megossza velünk az élményeit, vágyait, hogy együtt érezzen másokkal – velünk is.

Helyzetfüggő, és a gyerek korától, temperamentumától is függ, mi működik. Nincsenek doboz módszerek, az odafordulást és a türelmet nem lehet kispórolni a kapcsolatból.

OLYMPUS DIGITAL CAMERANyáron éppen Balatonra mentünk, amikor a 3 éves elkezdett a hátsó ülésen fejhangon követelőzni, hogy azonnal álljunk meg. 130-cal mentünk épp a belső sávban, kint 40 fok, a kocsiban rajtunk kívül még a három hónapos csecsemő, körülöttünk a szokásos sztrádai átokfutók. Semmi mást nem akartam, csak minél hamarabb épségben megérkezni. Ja, és még valamit: hogy a hároméves azonnal hagyja abba a hisztit.

Szerencsére éppen jön egy benzinkút, kapva-kapok az alkalmon. Úgy döntök, kimutatom a nagyobbik felé, hogy figyelek továbbra is az ő igényeire attól még, hogy – áruló módon – három hónappal ezelőtt lett egy testvére. Lassítok, lehajtok, beállok az egyetlen szabad helyre, leállítom a motort, és épp kezdeném magam a türelem és jófejség szobrának érezni, amikor a gyerek elkezd magából kifordulva üvölteni, ne álljunk meg, és hogy azonnal induljunk el.

Viszonylag gyorsan kapcsoltam, hogy az egész semmi másról nem szól, mint, hogy az legyen, amit ő akar. Most azonnal. És mindig. Teszteli, hogy eléggé fontos-e még ő nekünk, és vajon még ezt is kibírja-e a szülői türelem. Folyamatosan feszegeti a határokat, mint egy bizalmát vesztett megcsalt szerető. És értem, hogyne érteném, de ez tarthatatlan. Hol van így a család többi tagjának összes igénye? Hol van egyfajta családi optimum?

Az Értsünk szót tréningen ez a jelenet villant be, amikor arról tanultunk, hogyan lehet együttműködésre rávenni a gyerekeinket. Arról már korábban volt szó, hogy minden probléma megoldása az érzelmek elfogadásával kezdődik, ugyanakkor az érzelmek elfogadása nem egyenlő a cselekedet elfogadásával. Dühösnek lenni szabad, az autópályán megállás nélkül a sofőr fülébe üvölteni nem. Na de hogyan lehetne ezt úgy kommunikálni egy mondatban, hogy ennek az üzenetét egy hároméves is megértse?

kommunikáció gyerekekkel1Erre nagyon jó eszköz a tréningen tanult eszköz, a „bárcsak” vágyteljesítő szóval kezdődő mondat. „Bárcsak meg tudnánk állni most azonnal!” Mert ennek a mondatnak az az üzenete, hogy: „Fontos vagy nekem és komolyan veszem az igényedet, szeretném is teljesíteni, de most nem tudom.”

És ez remekül működik szinte bármilyen helyzetben. Például akkor is, ha toporzékolva követeli a fagyit záróra után a cukrászda előtt „Bárcsak nyitva lenne!”. Ilyenkor el lehet képzelni, milyen lenne, ha nyitva lenne, és a fantázia lehetősége sokszor helyettesíti a valóságot. Gondolatban fagyizott egyet, mehetünk tovább.

És persze ezzel a mondattal azt is kommunikálom a gyerek felé, hogy az ő oldalán állok, egy csapatban focizunk, és ezért az egymásnak feszülés okafogyottá válik. A 20-40 perces hisztik, másodpercek alatt elhalnak. Noha a szakirodalom azt írja, hogy a belátás képessége jóval későbbi életkorban alakul ki, állítom, hogy már egészen kicsi korban megértik a gyerekek, hogy ezt most nem lehet.

Meleg szívvel ajánlom ezt az egyszerű eszközt, én szinte minden nap használom már, és eddig mindig segített!

A Beszélj úgy, hogy érdekelje szülői kommunikációs tréning tapasztalatairól korábban már írtam itt és itt. Hamarosan jön a folytatás! 🙂

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

Beszélj úgy, hogy érdekelje – tréningtapasztalatok a gyakorlatban 2.

szülőnek lenniAhogy telnek-múlnak a hetek a tréning kezdete óta, egyre több új tudásra, és hozzá tartozó gyakorlati sikerre – és persze kudarcra – teszek szert, és egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést: vajon meddig fog még tartani az, hogy szülőnek lenni az egy főállás (a másik meglévő mellett)?

Állítólag Vekerdy azt mondja, olyan nincs, hogy gyereknevelés, csak együttélés van. Hát, ez bár elsőre nagyon klasszul hangzik, de nem tudok vele egyetérteni. Ha együtt lakom egy albérletben valakivel, akkor nem lebeg egy nemes cél a szemem előtt, hogy boldog, érzelmileg intelligensen viselkedő, másokhoz is alkalmazkodó…stb. felnőtté váljon a másik. A nevelésnél szerintem van egy ilyesmi – vagy másmilyen –, de mindenképpen tudatos cél. És a puszta mintaadás sokszor édes kevés. Hiába van az, hogy a férjemmel sosem dugtunk nyálas ropit a konnektorba, vagy próbáltuk meg egymás szemét kinyomni, kísérletező gyermekem ilyesmikkel simán megpróbálkozik egy átlagos kedd délután, hogy a cifrábbakból ne is mondjak példát. És ilyenkor pillanatnyi lelki állapotom és józan eszem függvényében valamilyen módszerrel mégiscsak terelgetni igyekszem a őt az általam jónak vélt irányba. Az Értsünk szót tréningje nekem abban segít sokszor, hogy a választott módszer ne egy spontán jövő parancs, tiltás, lenyomasztás legyen, hanem képes legyek többféle módszerből választani egyet, méghozzá lehetőleg olyat, ami a gyerekem EQ-jának – és a sajátomnak – a fejlődését szolgálja.

türelemPersze ennek az egyik előfeltétele az, hogy én magam rendelkezzek egy alap szintű önuralommal – mert sajnos arra kellett rájönnöm, hogy a legtöbb elcsúszott helyzet nálunk éppen az én kibillent lelkiállapotom, türelmetlenségem miatt van. Hiszen ahogyan egy kétévestől nem várom, hogy késsel-villával egyen, mert tudom, hogy nem fejlett még azon a szinten a finom motorikája, azt sem szabadna várnom, hogy türelmes legyen. Ehelyett meg kell tanulnom valamiképpen kezelni az ő türelmetlenségét.

Meg a sajátunkat. Szóval a nulladik lépés az önuralom kifejlesztése. Nálam az egyik legfontosabb önismereti tanulás éppen az volt, hogyan tudom biztosítani azt a belső állapotot, ami lehetővé teszi, hogy bölcs felnőtt válaszokat adjak a váratlan dühkitöréseknél, a végeérhetetlen hisztiknél.

Nekem ahhoz, hogy ne csak testben, de lélekben is jelen tudjak lenni, az kell, hogy tudjak töltődni. Minden nap. És mivel otthonról azt a működést hozom magammal, hogy a család minden tagjának az összes szükségletét alapból a sajátjaim elé helyezem, ezért a töltődést tudatosan bele kell terveznem a napjaimba. Konkrétan beírom a naptáramba, hogy tornázni fogok, vagy dolgozni (tudom, tök ciki, de én szeretem a munkám), vagy naplót írni, mert ha nem így teszek, tuti, hogy a kevés és így oly drága szabadidőmbe becsúszik észrevétlen a mosogatógép kipakolása, a vásárlás, vagy a szerelőknek telefonálgatás.

türelem2Azokon a napokon, amik nehezebbek, és tudom, hogy nem számíthatok külső segítségre, segít, ha eleve úgy kalibrálom az energiáimat, hogy beleférjenek azok a dolgok, amik általában kicsapják nálam a biztosítékot: hogy egy felöltözés és elindulás 30 percig is eltarthat, és a játszótéren egyetlen mondatot nem beszélgethetek senkivel, mert a nagyobbik most végre csak saját magának akarja az egész figyelmemet, és már meg is fogalmazza világosan – „Mama, ne beszélgess! Csak rám figyelj!” -, majd a nyomaték kedvéért két kézzel saját maga felé fordítja a fejemet is.

Segít az is, hogy előre végig gondolom, milyen akadályok gördülhetnek elém a nap folyamán, és hozok egy tudatos döntést arról, hogy elengedek pár dolgot, mert annyira nem fontosak, mint a kapcsolat a gyerekemmel. Elengedem az elintéznivalókat, nem veszem fel a telefonokat és nem sietek és akarok hatékony lenni. Ez most az együttlét és az egymásba feledkezés ideje lesz.

A káromkodás még egy kemény dió. Az is impulzivitásból fakad. Jön az indulat és kiszalad a számon, és már visszaszívnám, de nem tudom. Néha észre sem veszem. Például az autóban, ahol a városi ámokfutók életveszélyes helyzeteit hárítva káromkodok. Csak amikor a hároméves megismétli mögöttem. Úgyhogy bevezettük azt, hogy minden cifraság helyett a „macska bajszát” és a „hétszázát” emlegetjük. Egyre gyakrabban sikerül.

Szóval, amit tanulok: megállni a helyzetben és odafigyelni, jelen lenni, nem rohanni tovább.

türelem3A nulladik lépés a nyugodtság, ami lehetővé teszi a probléma megoldáshoz szükséges figyelmet, kreativitást.
Azután az első lépés az érzelmek elfogadása. Ha ez a kettő megvan, akkor van esély a megoldásra.

Hamarosan jelentkezem a további tapasztalatokkal!

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

Beszélj úgy, hogy érdekelje – tréningtapasztalatok a gyakorlatban 1.

szülő veszekszikÉn is azok közé tartozom, akik addig voltak tökéletes szülők, amíg meg nem születtek a gyerekei. Máig emlékszem a szüleim fájó mondataira, a rosszul lekezelt helyzetekre, a türelmetlenségekre, igazságtalanságokra, és már gyerekként megfogadtam, hogy én másképpen csinálom. Aztán jött a kisgyerekes valóság: a kialvatlanságban, végletes kimerültségben, stresszes helyzetekben, lelki szétesettségben, és a határhelyzetekben rendre elcsúszott a jó szándék.

Azon kaptam magam, hogy kiabálok a kétévessel, amit korábban elképzelni sem tudtam volna magamról. Szégyen, bűntudat, bocsánatkérés, kibékülés, fogadkozások, és erőimen felüli igyekezet következett, majd újabb elcsúszások. Rá kellett jönnöm, hogy sokszor utólag végig gondolva sem tudom, hogyan kellett volna helyesen kezelnem a helyzetet, csak abban voltam biztos, hogy nem jól csinálom, és mindenki – én és a gyerekem is – rosszul érzi magát. Azt is tudtam, hogy mivel a gyerekeimmel való kapcsolatban én vagyok a felnőtt, nekem áll hatalmamban új eszközöket tanulni, és a nehéz helyzeteket kezelni.

Megkönnyebbülés volt szembesülni azzal, hogy már van Magyarországon is tréning, ahol tanulhatóak gyakorlati módszerek. Már alig vártam, hogy a sok elolvasott könyv és elmélet után konkrét eszközöket kapjak a kezembe, amivel kezelni tudom majd azokat a hisztiket, dühkitöréseket, irreális kívánságokat és makacskodásokat, amikkel a hétköznapokban sokszor nem tudok mit kezdeni.

Az első alkalomra érkezve nem voltam meglepődve, hogy 6 anyuka és csupán egy szülőpár érkezett a Beszélj úgy, hogy érdekelje szülői kommunikációs tréningre. Hiszen ki ér rá hétköznap délelőttönként? Nyilván első sorban a csecsemővel otthonlévő anyák. De vajon hogy jut el az apákhoz a módszer, a tapasztalat?
A tréner, Turáni Szabolcs szerint általában az apák szkeptikusak, de amikor látják, hogy a módszer a gyakorlatban működik, belelkesednek, és szívesen alkalmazzák a tanultakat. Állítólag volt, aki nem csak a gyerekkel, hanem a párjával is sikeresen alkalmazta az ellesett kommunikációs megoldásokat. Hm, ez egyre inkább érdekel!

durcás gyerekHogy miért jöttek el ezek a szülők a tréningre? Volt, aki meghittebb családi életet szeretne, kevesebb veszekedéssel, több jó hangulatú pillanattal. Volt, aki több értékes időt szeretne eltölteni a családjával, mert „a fegyelmezés rengeteg időt vesz el” – milyen igaz! Volt, aki arra kereste a választ, hogyan tud türelmesebb lenni időnyomás alatt. Volt, aki a dackorszak és a féltékenység kezelésére keresett jó eszközöket. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy nem akar lemaradni arról, ami a gyerekével történik, szeretné érteni és nyomon kísérni a lelkiéletét, érzéseit. Volt, aki olyan készségekre szeretné megtanítani a gyerekét, amelyek hosszútávon biztosítják a jóllétét, mint az érzelmi intelligencia. Volt, aki a hétköznapi „megoldhatatlan” helyzetekre keres megoldást.

A bemutatkozásnál rögtön megkaptam az egyik anyukától a klasszikus kérdést: Te miért vagy itt, ha coach vagy? Imádom ezt a kérdést! Azért mert nem vagyok tökéletes, én is ember vagyok. Attól, hogy jó szakember vagyok, nem vagyok mintaszülő, sőt! Ahogy egy jó sebésznek is lehet vakbélgyulladása, és akkor ő maga is sebészhez fordul, nekem is vannak elakadásaim, amikor én is coachhoz fordulok, vagy elmegyek újat tanulni egy tréningre. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én újra és újra megerősödöm a tapasztalatomban, hogy nem tökéletesnek lenni nem ciki, kérdezni, kételkedni, segítséget kérni, tanulni sem ciki. Sőt!

A tréner egy egyszerűnek tűnő kérdéssel indít: Mik a legfontosabb szülői tulajdonságok? Rövid tűnődés után konszenzusosan bekiabálják többen is, hogy a türelem, majd egy-két kósza tipp jön, mint rugalmasság, következetesség, empátia. Majd megtudjuk a kutatási eredményt is, amelyben dobogós helyezett a kreativitás egy-egy konkrét helyzet megoldásához. Hm, ha belegondolok, ebben tényleg van igazság. Mondhatni, hétről-hétre változik, hogy milyen barbatrükk működik a lurkóknál, is mi az, amivel többé felesleges próbálkozni.

Az első alkalom legfontosabb hozadéka annak a megközelítésnek a megértése, hogy a gyerekeinkkel való együttélés alapja a bizalom kiépülése. Ehhez szavahihetőség, partneri viszony kell a szülő és a gyerek között. Az érzelmi biztonság azt jelenti, hogy tudom, nehéz helyzetben is megmutatkozhatom előtted, és nem fogsz megsebezni elbagatellizálással, kritikával, a saját elképzeléseid rám erőltetésével, kéretlen tanácsok adásával, kioktatással, büntetéssel. Ez nem csak a gyerekeknél van így, hanem bárkinél.

hisztiEgyszerű helyzetgyakorlatokban próbáljuk ki a saját bőrünkön, mik a zsigeri szülői reakciók egy-egy klasszikus helyzetben – sajnos szinte mindig az érzések tagadása: „Ugyan már, biztos nem fáj annyira!”, „És te vajon mivel váltottad ki ezt?” „Százszor megmondtam, hogy ne mássz fel, mert leesel!” „Fejezd már be, elég volt!” És megtapasztalhattuk azt is, mi az a reakció, ami jól esik és segít egy nehéz helyzetben megtalálni a saját megoldásunkat: az érzéseink elfogadása. Pont. A vigasztalás, értelmezés, jó szándékú tanácsadás sem segít ilyenkor. Csak a puszta odaforduló jelenlét, és a meghallgatás, elfogadás. Ennek a ki nem mondott üzenet az: értem, amit érzel, melletted vagyok! Az érzések elfogadását addig kell folytatni, amíg ki nem alakult a bizalmi légkör.

Ami számomra igazán szemfelnyitó volt, az az a felismerés, hogy ha sikerült jól tennem a dolgomat, és egy nehéz helyzetben a bizalmi légkör kialakítani a gyerekemmel, – de ugyanez igaz a férjemre is – azt éppen az jelzi, ha a másik elkezdi ventilálni a rossz érzéseit. Pedig sokszor azt szeretnénk, hogy nyugodjon már meg, hagyja abba a sírást, a dühöngést, a hisztit. Mert nekünk fárasztó ezt kísérni ezeket az érzelemkitöréseket. Szóval a ventilálás jó jel, azt jelenti, hogy közel a megoldás! A saját megoldása. Most vajúdik, mindjárt megszüli, türelem!

vigasztalásHa elkezdett a gyerekünk ventilálni, akkor lehet elkezdeni segíteni őt a szempontváltásban. Például elmondani a saját érzéseinket, rámutatni arra, hogy ő hogyan járulhatott hozzá a helyzet kialakulásához, vagy mit szeretnénk kérni tőle, hogy legközelebb másképpen csináljon. Mert elfogadni az érzést nem ugyanaz, mint elfogadni a cselekedetet! Az érzések nem racionálisak. Attól, hogy én vagyok a hibás, mert leestem a bicikliről, még lehetek frusztrált, dühös, vagy érezhetek bárhogyan. Ha azonban kiengedhettem a gőzt, sokkal nagyobb eséllyel tudom belátni, mi az én részvényem a történtekben, és mit tehetnék azért, hogy mindez legközelebb ne fordulhasson elő.

Szóval még egyszer a sorrend:

  1. Érzelmek elfogadása addig, ameddig ki nem alakul a bizalmi légkör
  2. A ventilálás után lehet szempontváltásra kérni a másikat.

A házi feladat az volt, hogy otthon gyakoroljuk a tanultakat. Na, majd mesélek…

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112