Beszélj úgy, hogy érdekelje - tréningtapasztalatok a gyakorlatban 2.

Ahogy telnek-múlnak a hetek a tréning kezdete óta, egyre több új tudásra, és hozzá tartozó gyakorlati sikerre – és persze kudarcra – teszek szert, és egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést: vajon meddig fog még tartani az, hogy szülőnek lenni az egy főállás (a másik meglévő mellett)?

Állítólag Vekerdy azt mondja, olyan nincs, hogy gyereknevelés, csak együttélés van. Hát, ez bár elsőre nagyon klasszul hangzik, de nem tudok vele egyetérteni. Ha együtt lakom egy albérletben valakivel, akkor nem lebeg egy nemes cél a szemem előtt, hogy boldog, érzelmileg intelligensen viselkedő, másokhoz is alkalmazkodó…stb. felnőtté váljon a másik. A nevelésnél szerintem van egy ilyesmi – vagy másmilyen –, de mindenképpen tudatos cél. És a puszta mintaadás sokszor édes kevés. Hiába van az, hogy a férjemmel sosem dugtunk nyálas ropit a konnektorba, vagy próbáltuk meg egymás szemét kinyomni, kísérletező gyermekem ilyesmikkel simán megpróbálkozik egy átlagos kedd délután, hogy a cifrábbakból ne is mondjak példát. És ilyenkor pillanatnyi lelki állapotom és józan eszem függvényében valamilyen módszerrel mégiscsak terelgetni igyekszem a őt az általam jónak vélt irányba. Az Értsünk szót tréningje nekem abban segít sokszor, hogy a választott módszer ne egy spontán jövő parancs, tiltás, lenyomasztás legyen, hanem képes legyek többféle módszerből választani egyet, méghozzá lehetőleg olyat, ami a gyerekem EQ-jának – és a sajátomnak – a fejlődését szolgálja.

Persze ennek az egyik előfeltétele az, hogy én magam rendelkezzek egy alap szintű önuralommal – mert sajnos arra kellett rájönnöm, hogy a legtöbb elcsúszott helyzet nálunk éppen az én kibillent lelkiállapotom, türelmetlenségem miatt van. Hiszen ahogyan egy kétévestől nem várom, hogy késsel-villával egyen, mert tudom, hogy nem fejlett még azon a szinten a finom motorikája, azt sem szabadna várnom, hogy türelmes legyen. Ehelyett meg kell tanulnom valamiképpen kezelni az ő türelmetlenségét.

Meg a sajátunkat. Szóval a nulladik lépés az önuralom kifejlesztése. Nálam az egyik legfontosabb önismereti tanulás éppen az volt, hogyan tudom biztosítani azt a belső állapotot, ami lehetővé teszi, hogy bölcs felnőtt válaszokat adjak a váratlan dühkitöréseknél, a végeérhetetlen hisztiknél.

Nekem ahhoz, hogy ne csak testben, de lélekben is jelen tudjak lenni, az kell, hogy tudjak töltődni. Minden nap. És mivel otthonról azt a működést hozom magammal, hogy a család minden tagjának az összes szükségletét alapból a sajátjaim elé helyezem, ezért a töltődést tudatosan bele kell terveznem a napjaimba. Konkrétan beírom a naptáramba, hogy tornázni fogok, vagy dolgozni (tudom, tök ciki, de én szeretem a munkám), vagy naplót írni, mert ha nem így teszek, tuti, hogy a kevés és így oly drága szabadidőmbe becsúszik észrevétlen a mosogatógép kipakolása, a vásárlás, vagy a szerelőknek telefonálgatás.

Azokon a napokon, amik nehezebbek, és tudom, hogy nem számíthatok külső segítségre, segít, ha eleve úgy kalibrálom az energiáimat, hogy beleférjenek azok a dolgok, amik általában kicsapják nálam a biztosítékot: hogy egy felöltözés és elindulás 30 percig is eltarthat, és a játszótéren egyetlen mondatot nem beszélgethetek senkivel, mert a nagyobbik most végre csak saját magának akarja az egész figyelmemet, és már meg is fogalmazza világosan – „Mama, ne beszélgess! Csak rám figyelj!” -, majd a nyomaték kedvéért két kézzel saját maga felé fordítja a fejemet is.

Segít az is, hogy előre végig gondolom, milyen akadályok gördülhetnek elém a nap folyamán, és hozok egy tudatos döntést arról, hogy elengedek pár dolgot, mert annyira nem fontosak, mint a kapcsolat a gyerekemmel. Elengedem az elintéznivalókat, nem veszem fel a telefonokat és nem sietek és akarok hatékony lenni. Ez most az együttlét és az egymásba feledkezés ideje lesz.

A káromkodás még egy kemény dió. Az is impulzivitásból fakad. Jön az indulat és kiszalad a számon, és már visszaszívnám, de nem tudom. Néha észre sem veszem. Például az autóban, ahol a városi ámokfutók életveszélyes helyzeteit hárítva káromkodok. Csak amikor a hároméves megismétli mögöttem. Úgyhogy bevezettük azt, hogy minden cifraság helyett a „macska bajszát” és a „hétszázát” emlegetjük. Egyre gyakrabban sikerül.

Szóval, amit tanulok: megállni a helyzetben és odafigyelni, jelen lenni, nem rohanni tovább.

A nulladik lépés a nyugodtság, ami lehetővé teszi a probléma megoldáshoz szükséges figyelmet, kreativitást.
Azután az első lépés az érzelmek elfogadása. Ha ez a kettő megvan, akkor van esély a megoldásra.