A Nem harap a spenót – gyereknevelés francia módra a top 5 gyereknevelési könyv egyike, amit személy szerint ajánlok, és úgy gondolom, bárcsak hamarabb olvastam volna. Arról ír, hogyan nevelik a franciák a gyerekeiket kicsit lazábban, kevesebb bűntudattal, több odafigyeléssel önmagukra, és több bizalommal a gyerekekben.
Mármint az első gyerekük esetében is. Mert a második gyerekemnél már én is szinte mindent úgy csináltam a legelejétől kezdve, ahogyan a könyv írja – azaz a saját mércém szerint tökéletlenül, viszont lelkileg belelazulva – egész egyszerűen azért, mert nem volt más lehetőségem a majd’ hároméves nagyobbik mellett.
Mondom pontokba gyűjtve, mik a kedvenceim a könyv aranyat érő tanácsai közül:
-
Valódi munka-magánélet egyensúly.
A munka-magánélet egyensúly a mi kultúránkban csupán zsonglőrködést jelent a munka, a gyerekek, a háztartás, a mindenki (más) jólléte és legjobb esetben a saját jóllétünk között. Beleszakadunk, hogy minden beleférjen, és bűntudatunk van, ha nem MINDEN tökéletes. Mintha mindenkiért és mindenért mi, anyánk lennénk felelősök. A franciáknál az egyensúly azt jelenti, hogy nem engedik, hogy az életük bármely területe – beleértve az anyaságot is – elborítsa a többit.
-
Egyensúly a kapcsolatokban.
A francia kultúra nem támogatja, pláne nem jutalmazza a mártír anyákat. Sőt nagyon is egészségtelennek és túlzónak tartják, ha valaki feláldozza a házasságát és a szexuális életét a gyerekeiért.
Fordítom magyarra: a heti 1-2 (vagy több) kimenő a pároddal, vagy ha egyedül neveled a gyereked, akkor a leendő párod keresésével töltött idő kb. kötelező. Természetes, magától értetődő. Neked is, aki betervezed a hetedbe. És a gyerekeidnek is, akik kicsi koruktól ezt látják, és ezt tartják természetesnek.
-
Családi optimumra törekvés.
A családba beleszülető gyerekek alkalmazkodnak a családhoz, és nem az egész család ugrálja körül az újszülöttet.
Megtanulják a családi szokásokat, a napi ritmust, a többi családtag igényeit. Megkóstolják a családi ebédet és vacsorát, így nagyon hamar megismerkednek sok és sokféle ízzel és étellel. Ugyanazt eszik, mint a többiek, ami azt is jelenti, hogy az anya (vagy apa) egyfélét főz. Nincs cirkusz, hogy Pistike kizárólag háromféle ipari szemetet hajlandó enni, amit neki külön el kell készíteni minden áldott alkalommal. És a sort még hosszan folytathatnánk…
-
Határszabás
Vannak szabályok, amikre nagy türelemmel, és következetességgel pici koruktól kezdve megtanítják a gyerekeket. Ezek a családi zökkenőmentes együttélést szolgálják, és ezeknek hála nem kell percenként fegyelmezni a gyerekeket, és nincs ezekből állandó, napi szintű feszkó. (A határszabás egyébként hatékony eszköze a Kapcsolódó nevelés módszertanának is. Erről bővebben itt olvashatsz!)
Például a gyerekeket fektetését szigorúan veszik, mert a napi 1-2 óra „felnőttidőt” alapvető emberi szükségletnek tekintik. Ez az önmagukkal, saját ritmusban töltött napi pár óra a lelki integritás egyben tartásának alapja. Ők ösztönösen tudják és a napi gyakorlatban művelik azt, amivel mi a saját tökéletlenségünk miatti bűntudatunkat szoktuk csillapítani, hogy „ha anya jól van, mindenki jól van.”
-
Megtanítják a gyerekeket késleltetni.
Azaz várni. Már egészen pici koruktól. Konkrétan NEM ugranak az első felsírásra, várnak 20-30 másodpercet, és csak akkor sietnek a babák segítségére, ha a sírás nem csillapodik, azaz a felnőtt közbeavatkozására valóban szükség van. Az esetek egy részében azonban kiderül, hogy nincs másokra szükség, a probléma magától megoldódott – kijött a büfi, megtalálta a kis takaróját, elaludt…stb. A gyerekeknek pedig szép lassan kialakul egy tudása arról, hogy a kényelmetlen helyzeteket ki lehet bírni és meg fognak oldódni. Ha pedig ezt megtanulja, elkezd bízni ebben, és már nem is sír ilyenkor ellentétben azokkal a babákkal, akik azt tanulják meg, hogy ha bármi bajuk van, egy másik ember kell a megoldáshoz. Akit aztán dühösen követelnek később is, 2-3-4-5 évesen is, minden új, nehéz, kényelmetlen helyzetben.
-
A gyereket békén kell hagyni.
Mármint nyilván biztonságos környezetben, de hagyni kell őt a saját ritmusában, önállóan felfedezni a világot, szöszmötölni, kipróbálni a különböző mozgásokat, anyagokat, ízeket egészen pici korától. Felesleges elárasztani őket ingerekkel, előemészteni számukra a világ megtapasztalását. Nekik ugyanúgy örömet és a kompetenciaérzésük növekedését adja, ha egyedül elsajátítják hogyan kell fogni a kanalat, ha megtapasztalja a saját ritmusában, hogyan boldogul egyedül a cipőfelhúzással, még ha ez számunkra esetleg őrjítően lassú tíz percig tart is. Ez szintén növeli a gyerekek kompetencia-érzését, önbizalmát, azt a tapasztalatát, hogy bármilyen problémát meg tudnak oldani egyedül. És milyen jól jön ez később is az összes új helyzetben, közösségekben, munkahelyeken.
Még sok apró trükk van a könyvben, amik közül lehet és érdemes is szemezgetni. De ami a legfontosabb a könyvben, az azt hiszem, az a szemléletmód, ami a kultúrák közötti különbségből fakadóan annyi engedélyt ad az anyáknak egy örömtelibb, bűntudat-mentesebb anyaszerepre, amennyit a legtöbb magyar anya a büdös életben nem kap meg a környezete legtámogatóbb tagjaitól sem.
Meríts erőt belőle Te is! 🙂
