Egy nap

Évekkel ezelőtt egy betelefonálós műsorban volt szerencsém végighallgatni egy középkorú úr fejtegetését az “azonos munkáért azonos bért?” témakörében. Az illető amellett érvelt, hogy a nők azonos munkáért valóban kevesebb fizetést érdemelnek, mint a férfiak, hiszen minden hónapban van pár nap, amikor a menstruáció miatt nem dolgoznak “rendesen”. Tehát a fennálló gazdasági-társadalmi gyakorlat biológiailag indokolt.

 

Láthatatlan munka az év 365 napján

Bár tudnám, ki volt az illető – most melegen ajánlanám neki, hogy nézze meg Szilágyi Zsófia Egy nap című tűpontos és zseniális filmjét. Ha másutt nem sikerült, legalább egy vödör popcorn társaságában megtanulhatna értelmezni olyan egzotikus fogalmakat, mint a láthatatlan munka és az érzelmi házimunka, amelyeket döntő többségükben nők végeznek. Munka mellett, tanulás mellett, az év 365 napján – és igen, azokon a nehéz napokon is.

 

Egy napom anyaként

A film adta az ötletet, hogy egy teljesen átlagos hétköznapon felkeléstől lefekvésig jegyezzem föl az összes láthatatlan/érzelmi házimunkát, amit végzek: minden apróbb-nagyobb végiggondolni-, előrelátni-, szervezni- és intéznivalót, ami nélkül nem működne olajozottan a család. (A listára ugyanakkor nem kerültek fel a minden nap rutinszerűen ismétlődő háztartási feladatok – reggeli-vacsora elkészítése, gyerekfürdetés, mosogatógép ki-bepakolása, ágyazás stb. –, sem a gyerekek problémáinak meghallgatása, megbeszélése, amelyet szintén az érzelmi házimunkához szokás sorolni.) A helyzetem annyiban tér el az átlagostól, hogy veszélyeztetett terhesként épp itthonról dolgozom. Azt viszont bizton állíthatom, hogy a napi listáim nem voltak rövidebbek, amíg bejártam dolgozni, csak épp több elintéznivaló maradt az éjszakai órákra. És abban is holtbiztos vagyok, hogy tíz random leszólított anya közül minimum kilencnek kísértetiesen hasonló listája születne a nap végére, ha pontról pontra leírná, amit munka előtt, után, ebédszünetben és éjszaka „láthatatlanul” és „érzelmesen” végez.

 

Tehát íme az én listám.

Előző este összekészítve reggelre:

– iskolába szánt plakátkarton a bejárati ajtó mellé állítva

– lányom tízóraija részben elkészítve

– mosógép hajnalra programozva, hogy reggelre lejárjon

 

Reggel:

– lányom tízóraiját összecsomagolom

– férjem tízóraiját, ebédjét, uzsonnáját összecsomagolom

– a férjem és a lányom iskolába-munkába indulása után a lejárt mosást átrakom a szárítógépbe, berakok egy újabb mosást

– oviba viszem a fiamat, viszem magammal a tiszta tornacuccát és az előző nap letanúztatott hozzájárulást egy ovis oktatási programhoz

– visszafelé két emailt írok magamnak az ovis hirdetőn olvasott elintézendőkről (egyenpóló, nyilatkozat az őszi szünetben kért óvodai ellátásról)

 

Délelőtt és kora délután:

– munka+tanulás itthon, közben:

– a gyerekeknek nagy nehezen időpontot szerzek az éves szemészeti kontrollra (ezt csak a hét egy bizonyos napjának egy bizonyos órájában lehet egyáltalán megkísérelni)

– közben felírom magamnak, hogy délután az iskolás lányom üzenőjébe írjam be a fogszabályozása időpontját

– lejár a mosó- és a szárítógép, berakom az újabb szárítást, összehajtogatom a száraz ruhákat

– közben felírom magamnak, hogy a gyerekeknek bugyit és pizsamát kell venni, mert mindet kinőtték (pizsama egyben ajándékötlet is)

– egyúttal felírok két másik ajándék-ötletet is

– felírom, hogy a frissen kimosott néptáncos kötényt kivasalva be kell adni a lányom régi iskolájába (ezt este egyeztetni kell a férjemmel)

– felírom, hogy a frissen kimosott ovis váltópólókat délután be kell vinnem az oviba (ezt a cetlit a cipőmbe dugom, hogy induláskor majd emlékeztessen)

– a felnőttruhákat helyrerakom, a gyerekruhákat a gyerekek ágyára teszem, hogy délután pakolják el őket (írok melléjük egy-egy szívecskés cetlit is)

– a lányom szobájában meglátom az angol leckét, amiről eszembe jut a másnapi angoldolgozat: felírom, hogy keressek egy számokat és színeket gyakoroltató appot

– online befizetem a fiam ovis étkeztetését, egyúttal lemondok 3 napot az ünnepek miatt

– anyósommal és anyukámmal folytatom a levelezést a férjem születésnapi és karácsonyi ajándékáról és az ebéd helyszínéről

– egy másik rokon megrendelt ajándékával kapcsolatban levelet írok a férjemnek: megkérem, hogy munka után ugorjon be érte az üzletbe

– egy harmadik ajándék árát elutalom, egyúttal befizetek egy csekket is

 

Délután:

– elmegyek az oviba a fiamért

– tiszta váltóruhát teszek az ovis zsákjába

– kitöltöm az őszi szünetes nyilatkozatot

– megjegyzem, hogy másnapra faleveleket kell gyűjteni, ezt hazafelé elintézzük, a levélcsokrot a bejárati ajtó elé készítem, hogy ne maradjon itthon

– végiggondolom a másnapi ebédet, kiveszem a fagyasztóból, ami kell

– gyakorlófeladatokat írok a lányomnak egy dolgozathoz, ezeket később közösen csináljuk meg

– az iskolai üzenőfüzet bejegyzésének olvastán felírom, hogy pénteken fehér blúzba kell iskolába mennie (addig szereznem kell egy hosszú ujjú példányt)

 

Este, fektetés után:

– a férjem kérésére felírom, hogy másnap le kell mondanom az autószerelőt

– utánanézek, hogy a gyerekek karácsonyi ajándékaként tervezett színházjegyet meg lehet-e már venni online (nem)

– messengeren időpontot egyeztetek egy baráti házaspárral (vendégség), ehhez előtte a férjemmel megbeszélem a lehetséges dátumokat

– sms-ben időpontot kérek a lányom logopédusától

– és a záróakkord: megnézem az e-naplót.

 

Jónás Anna vendégposztja

 

Te mekkora részét töltöd az idődnek fizetetlen, mások számára láthatatlan, sokszor meg nem becsült, de pótolhatatlan apró-cseprő feladatokkal anyaként?

És mennyi időd marad a számodra legfontosabb dolgokra? Az osztatlan figyelemmel kapcsolódásra önmagadhoz, a gyerekeidhez, a párodhoz? A hivatásodra? A saját céljaidra?

Mi élvez prioritást, és honnan veszed el rá az időt?

Ha a válaszoddal nem vagy elégedett, várunk Téged is az Évindító tervező Anyacsavar csoporton!

 

Nem harap a spenót – gyermeknevelés francia módra

A Nem harap a spenót – gyereknevelés francia módra a top 5 gyereknevelési könyv egyike, amit személy szerint ajánlok, és úgy gondolom, bárcsak hamarabb olvastam volna. Arról ír, hogyan nevelik a franciák a gyerekeiket kicsit lazábban, kevesebb bűntudattal, több odafigyeléssel önmagukra, és több bizalommal a gyerekekben.

Mármint az első gyerekük esetében is. Mert a második gyerekemnél már én is szinte mindent úgy csináltam a legelejétől kezdve, ahogyan a könyv írja – azaz a saját mércém szerint tökéletlenül, viszont lelkileg belelazulva – egész egyszerűen azért, mert nem volt más lehetőségem a majd’ hároméves nagyobbik mellett.

 

Mondom pontokba gyűjtve, mik a kedvenceim a könyv aranyat érő tanácsai közül:

 

 

  • Valódi munka-magánélet egyensúly.

A munka-magánélet egyensúly a mi kultúránkban csupán zsonglőrködést jelent a munka, a gyerekek, a háztartás, a mindenki (más) jólléte és legjobb esetben a saját jóllétünk között. Beleszakadunk, hogy minden beleférjen, és bűntudatunk van, ha nem MINDEN tökéletes. Mintha mindenkiért és mindenért mi, anyánk lennénk felelősök. A franciáknál az egyensúly azt jelenti, hogy nem engedik, hogy az életük bármely területe – beleértve az anyaságot is – elborítsa a többit.

 

  • Egyensúly a kapcsolatokban.

A francia kultúra nem támogatja, pláne nem jutalmazza a mártír anyákat. Sőt nagyon is egészségtelennek és túlzónak tartják, ha valaki feláldozza a házasságát és a szexuális életét a gyerekeiért.

Fordítom magyarra: a heti 1-2 (vagy több) kimenő a pároddal, vagy ha egyedül neveled a gyereked, akkor a leendő párod keresésével töltött idő kb. kötelező. Természetes, magától értetődő. Neked is, aki betervezed a hetedbe. És a gyerekeidnek is, akik kicsi koruktól ezt látják, és ezt tartják természetesnek.

 

 

  • Családi optimumra törekvés.

A családba beleszülető gyerekek alkalmazkodnak a családhoz, és nem az egész család ugrálja körül az újszülöttet.

Megtanulják a családi szokásokat, a napi ritmust, a többi családtag igényeit. Megkóstolják a családi ebédet és vacsorát, így nagyon hamar megismerkednek sok és sokféle ízzel és étellel. Ugyanazt eszik, mint a többiek, ami azt is jelenti, hogy az anya (vagy apa) egyfélét főz. Nincs cirkusz, hogy Pistike kizárólag háromféle ipari szemetet hajlandó enni, amit neki külön el kell készíteni minden áldott alkalommal. És a sort még hosszan folytathatnánk…

 

  • Határszabás

Vannak szabályok, amikre nagy türelemmel, és következetességgel pici koruktól kezdve megtanítják a gyerekeket. Ezek a családi zökkenőmentes együttélést szolgálják, és ezeknek hála nem kell percenként fegyelmezni a gyerekeket, és nincs ezekből állandó, napi szintű feszkó. (A határszabás egyébként hatékony eszköze a Kapcsolódó nevelés módszertanának is. Erről bővebben itt olvashatsz!)

Például a gyerekeket fektetését szigorúan veszik, mert a napi 1-2 óra „felnőttidőt” alapvető emberi szükségletnek tekintik. Ez az önmagukkal, saját ritmusban töltött napi pár óra a lelki integritás egyben tartásának alapja. Ők ösztönösen tudják és a napi gyakorlatban művelik azt, amivel mi a saját tökéletlenségünk miatti bűntudatunkat szoktuk csillapítani, hogy „ha anya jól van, mindenki jól van.”

 

  • Megtanítják a gyerekeket késleltetni.

Azaz várni. Már egészen pici koruktól. Konkrétan NEM ugranak az első felsírásra, várnak 20-30 másodpercet, és csak akkor sietnek a babák segítségére, ha a sírás nem csillapodik, azaz a felnőtt közbeavatkozására valóban szükség van. Az esetek egy részében azonban kiderül, hogy nincs másokra szükség, a probléma magától megoldódott – kijött a büfi, megtalálta a kis takaróját, elaludt…stb. A gyerekeknek pedig szép lassan kialakul egy tudása arról, hogy a kényelmetlen helyzeteket ki lehet bírni és meg fognak oldódni. Ha pedig ezt megtanulja, elkezd bízni ebben, és már nem is sír ilyenkor ellentétben azokkal a babákkal, akik azt tanulják meg, hogy ha bármi bajuk van, egy másik ember kell a megoldáshoz. Akit aztán dühösen követelnek később is, 2-3-4-5 évesen is, minden új, nehéz, kényelmetlen helyzetben.

 

  • A gyereket békén kell hagyni.

Mármint nyilván biztonságos környezetben, de hagyni kell őt a saját ritmusában, önállóan felfedezni a világot, szöszmötölni, kipróbálni a különböző mozgásokat, anyagokat, ízeket egészen pici korától. Felesleges elárasztani őket ingerekkel, előemészteni számukra a világ megtapasztalását. Nekik ugyanúgy örömet és a kompetenciaérzésük növekedését adja, ha egyedül elsajátítják hogyan kell fogni a kanalat, ha megtapasztalja a saját ritmusában, hogyan boldogul egyedül a cipőfelhúzással, még ha ez számunkra esetleg őrjítően lassú tíz percig tart is. Ez szintén növeli a gyerekek kompetencia-érzését, önbizalmát, azt a tapasztalatát, hogy bármilyen problémát meg tudnak oldani egyedül. És milyen jól jön ez később is az összes új helyzetben, közösségekben, munkahelyeken.

 

Még sok apró trükk van a könyvben, amik közül lehet és érdemes is szemezgetni. De ami a legfontosabb a könyvben, az azt hiszem, az a szemléletmód, ami a kultúrák közötti különbségből fakadóan annyi engedélyt ad az anyáknak egy örömtelibb, bűntudat-mentesebb anyaszerepre, amennyit a legtöbb magyar anya a büdös életben nem kap meg a környezete legtámogatóbb tagjaitól sem.

 

Meríts erőt belőle Te is!  🙂

 

 

 

 

 

 

 

A Benefitto együttműködést és gyermeknevelést segítő játék

tesó érkezikAz idei egyik célkitűzésem saját magam számára az volt, hogy türelmesebb, jobb fej szülő legyek. Ez a célkitűzés néha bevallom, meglehetősen kihívónak bizonyul. Tavaly elég volt egy kistesó születése ahhoz, hogy az összes gyereknevelési elvünk és addig jól működő módszerünk csődöt mondjon, és alig két hónap alatt a lelki energiatartalékaink végére érjünk. Sokszor kétségbeesettek és eszköztelenek voltunk. Szerettünk volna megoldást, mégpedig azonnal.

A bármin félóránként dührohamot kapó háromévessel felvonultunk családilag a pszichiáter főorvos magánrendelésén vasárnap délelőtt, aki egy órányi megfigyelés és részletes anamnézis után megállapította, hogy a gyermek teljesen rendben van, a tünetek életkori sajátosságok és a helyzetből fakadnak. Ez persze jó hír, de azon nem változtatott, hogy fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk. Elmentünk pszichológushoz, aki teljesen elbizonytalanított bennünket a szülői kompetenciáinkban. Egy csomó idő-, energia- és pénzbefektetés után ott maradtunk nulla gyakorlati és kézzel fogható eszközzel, lelkileg meggyötörten.

Mi segít a hétköznapokban jobb szülővé válni?

Nekem eddig három dolog segített, ezeket szeretném veletek megosztani. Az első az volt, hogy egy megoldásközpontú coach kollégámhoz fordultam, aki egyetlen coaching beszélgetéssel segített átlátni, mi az, ami a nehéz helyzetekben is jól működő eszköz nálunk, így tudom, milyen saját erőforrásra támaszkodhatok a hétköznapokban. Ez a coaching segít azóta is a figyelmemet a már működő megoldásokra fókuszálni olyankor is, ha ijedt, dühös vagy fáradt vagyok, és megerősített a szülői kompetenciáimban, ami nagyon fontos lépés volt, mert rájöttem, hogy engem a pozitív megerősítés sarkall fejlődésre.

testvérekA második lépés az volt, hogy kerestem egy olyan, a saját értékrendemmel összhangban lévő nevelési módszert, ahol szülői önismeretre tehetek szert, valamint konkrét és új nevelési eszközöket tanulhatok. Számomra ez a büntetés nélküli fegyelmezés módszere volt, ami – láss csodát – szintén használja a pozitív megerősítés módszerét, csak éppen a gyerekek felé.

A harmadik a Plukkido együttműködést és gyereknevelést támogató családi játéka, a Benefitto volt. Nem fogjátok kitalálni, mire alapoz… bizony, a pozitív megerősítésre!

Ahány ház, annyi jól működő módszer

benefitto_tabla_figurakkalA Benefittoban az a jó, hogy nem dobozmegoldásokat kínál egy nehézségre, és nem akar semmilyen értékrendet lenyomni a szülők torkán. Teljesen személyre, helyzetre szabható, és roppant kreatív módon alkalmazható a családi dinamikák javításában. Van, aki az önálló öltözködés, egyedül elalvás, időben elindulás támogatására használja, de van olyan is, aki a szabálykövetést, a testvérek együttműködését erősíti meg a játékkal. A lényeg, hogy a megoldásközpontú módszerekhez hasonlóan, csak arra koncentrálunk, ami működik! Ez néha nem is olyan könnyű ám. Sokan arra vagyunk szocializálva, hogy ami jól működik, az természetes, azért nem jár jó szó, dicséret, azonban a hiányosságokat szóvá tesszük, a hibázást büntetjük. A Benefitto – és nagyobbaknak a Land – ezért a szülőktől is szemléletváltást kér, ugyanakkor a használata segíti is a megerősítő szülői viselkedést. A játék használatával észrevétlenül a gyerekek elkezdenek a vágyott módon viselkedni, a szülők pedig napról-napra természetesebben használják a legkülönbözőbb helyzetekben a pozitív megerősítést.

 

A pozitív megerősítés ereje

benefitto_figurakA dicséret elsődleges célja az, hogy megerősítse az elvárt viselkedést. Megdicsérem a kicsit, hogy ügyesen egyedül felhúzta a cipőjét, és azt remélem ettől, hogy legközelebb is kezdve lesz belefogni ebbe, az eleinte oly nyűgös erőfeszítésbe. De a dicséretnek az is célja, hogy növeljem az önértékelését, és amikor legközelebb nem vagyok ott, hogy megdicsérjem, biztassam, akkor is eszébe jusson, hogy „Ezt egyszer már meg tudtam csinálni, most is menni fog!”  Sőt, az önértékelés nem csak arról szól, hogy tudja, mire képes („fel tudom húzni a cipőt”), hanem azt is magában foglalja, hogy tudja, hová tud még fejlődni („most megpróbálom a kabátot is”). A magas önértékeléshez fontos, hogy tudjuk sugallani azt, hogy lehet hibázni. Szülőként fontos tehát megtanulnunk, hogy a figyelmünket arra fordítsuk, ahol a pozitív változás van. Lehet, hogy nem sikerül a cipőt felhúzni, de az igyekezetet meg lehet dicsérni, a kitartó újra próbálkozást szintén. És lépésről lépésre el lehet érni az eredményt úgy, hogy az oda vezető út nem veszekedések sorozata, hanem építi a szülő-gyerek kapcsolatot, és növeli a gyerek és a szülő (!) önértékelését is. Ehhez fantasztikus eszközök a Plukkido játékai.

 

Közösség és támogatás

Land_jatektabla_figurakkalAzért ott sok szuper módszer el tud bukni, hogy elfeledkezünk róla, vagy nem megfelelően alkalmazzuk. Ahogy egyetlen könyv sem ér semmit, ha a polcon porosodik, vagy egyetlen játék sem, ha nem játszunk vele. A Plukkido csapata szerintem egyedülálló szolgáltatást nyújt zárt esetmegbeszélő csoportjában, ahol bárki kérdezhet a pszichológus játékfejlesztőktől, akik minden egyes (!) kérdésre, konkrét problémára, elakadásra személyesen válaszolnak, és az adott helyzetre szabott ötleteket adnak. Amihez természetesen csatlakoznak a régi motoros felhasználó szülők a saját bevált megoldásaikkal. Felemelő megtapasztalni, hogy 1.) olykor más gyereke is átlát a szitán, és juszt sem akar együttműködni, 2.) ezekre eddig mindig találtak megoldást, és én is fogok, 3.) a számomra nehéz helyzetben kapok egy csomó, az értékrendemhez közelálló javaslatot és meleg hangú biztatást, 4.) a megtartó támogatás – vagy hívjuk egyszerűen pozitív megerősítésnek – segít a saját megoldásaim megtalálásában, a kisebb-nagyobb hétköznapi sikereink pedig a szülői önbizalmam újraépülésében.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

 

Beszélj úgy, hogy érdekelje – tréningtapasztalatok a gyakorlatban 4.

reggeli elindulás2A “Beszélj úgy, hogy érdekelje” szülői kommunikációs tréning legnehezebb témája számomra talán a büntetés nélküli konfliktuskezelés. Merthogy ugye a rosszalkodás idegesítő, olykor vérlázító, és noha lélekben bölcs és belátó, következetes és igazságos szülő szeretnék lenni, a hétköznapokban ez nem mindig sikerül, amikor éhes és fáradt vagyok, a gyerek pedig a kifejezett kérésem ellenére dobálja a nappaliban a teniszlabdát, majd kajánul vigyorogva figyeli a hatást. Ami nem marad el: már kiabálok is, hogy azonnal hagyja abba, és csak arra vagyok büszke, hogy káromkodás helyett egy nyomatékos „macskabajusz” hagyja el a számat. Majd félelmetesnek hangzó fenyegetőzésbe kezdek: „Bezárjalak a szobádba?” Hallom magam kívülről, tök gáz, mondjuk nincs is kulcs a szobájában, bezárni, ha akarnám se tudnám, de a fenyegetés, akkor is fenyegetés. A gyerek azonnal abbahagyja a labdázást, és boldogan mondja: „Igen, zárjál be, és gyere is be velem a szobába, és beszéljük meg!”, és elindul a szobájába.

Ó, szóval innen fúj a szél! Szeretne csak velem lenni egy kicsit, és az ölembe bújva beszélgetni. Belemegyek a játékba, leteszem a kezemből a konyhai akármit, amivel éppen foglalkoztam, bemegyünk a szobába, becsukom az ajtót, leülök a földre, ő azonnal az ölembe kucorodik, és mondja „Bocsánat, mama, megígérem, hogy máskor nem csinálok ilyet!” és élvezi az osztatlan figyelmet és testi kontaktust. És én is.

A tréningen sok szó esik arról, hogy ezekben a türelmet próbáló, határfeszegető helyzetekben büntetés helyett próbáljunk meg a rosszalkodás mögé látni.

A gyereknek motiváció, nekem időnyerés, a családnak jó hangulat

reggeli elindulásVajon mi lehet a minden reggeli cirkusz mögött, amikor a gyerek nem akar elindulni az oviba, és bojkottálja az egész készülődést, amitől az másfél órára nyúlik, és hihetetlen stressz lesz? Nálunk hamar kiderült, hogy a testvérféltékenység áll mögötte: a kicsi – 10 hónapos – miért maradhat otthon a mamával? Ő – a 3,5 éves nagy – miért van kiközösítve a jóból? Végül rájöttünk, hogy neki nagyon sokat segít, ha minél pontosabban érti a helyzetet: ki mit csinál egészen pontosan, amíg ő az oviban van. Az egyik barátnőm minden nem elmeséli a napját a hároméves kislányának. És nem csak azt, hogy mivel tölti a napját, hanem azt is, hogy éppen mi foglalkoztatja, milyen jó és rossz élmények érték, minek örül, miket tervez. Ugyanúgy egyenrangú félként kezelni a – természetesen korának megfelelő köntösbe bújtatott – információ megosztásban, mint a férjét.

A tréningen hallottam egy másik tanulságos történetet arról, milyen fontos az ellenállás mögé látni. Egy kisgyerek szintén nem akart oviba menni, amit a szülők úgy értelmeztek, hogy a kicsi hozzájuk ragaszkodik, és ezért egyre később vitték óvodába, hogy minél több időt lehessen velük. Hónapokba tellett, mire kiderült, hogy a gyerek azért utasította vissza egyre hisztérikusabban az oviba indulást, mert ott az volt a szokás, hogy az utolsónak érkező szedi le az asztalt és hajtogatja össze a terítőt, ami neki sosem sikerült. És mivel a szülei jó szándéka miatt mindig ő érkezett utoljára, naponta érte kudarcélmény a terítő összehajtásban. Valójában kompetenciaprobléma húzódott meg a hiszti mögött, és a gyerek boldog volt, amikor a szülei korábban kezdték bevinni, és elsőnek érkezett az oviba.
A tréningen tanultam meg azt is, hogy reggeli készülődésnél időnyomás alatt tapasztalható ellenállás kisebbeknél szavak helyett cselekedetekkel jobban kezelhető. Például jobban járunk időben és stresszmentességben is akkor, ha leülünk a kicsi mellé, és együtt fejezzük be a legóvárat, majd gond nélkül el tudunk indulni, mint ha meg akarjuk szakítani a neki oly kedves és fontos tevékenységben.
Az egyik résztvevő megjegyezte, hogy ezek a módszerek vasárnap működnek, hétköznap nem. Ebbe van némi igazság, hiszen téthelyzetben, amikor időben muszáj elindulni, az ember nem szívesen húzza az időt legóvárépítéssel, vagy más belefeledkezős játékkal. Én azért kipróbáltam ezt, és működött. A legfontosabb azonban szerintem a lelki felkészítés: „Ezt a várat most segítek neked befejezni, utána indulunk. Rendben?” És meggyőződöm róla, hogy hallotta, érti, mert így sokkal valószínűbb az együttműködés. Nálunk gyakran működik az, hogy az egyik játékot kihozzuk magunkkal az előszobába, amíg öltözködünk. Így nincs éles határ a játék és az elindulás között. A gyereknek motiváció, nekem időnyerés, a családnak megőrzött jó hangulat a reggelben.

Szeretem őket, és szeretném, hogy jó legyen együtt

Fontos, hogy a büntetés nélküli konfliktuskezelés sokkal több türelmet igényel, és sokszor segít valami „varázsmondat”, vagy mantra az önuralmam megtartásában, amikor érzem, hogy kezd felmenni a pumpa. Mondjuk, emlékeztetem magam arra, hogy „szeretem a gyerekemet”, vagy rápillantok a heti tervezőmre az előszobában, amire felírtam a hét mottójának, hogy „Türelem, kedvesség, egymásra figyelés!” Mert, hogy nekem ez az igazán fontos. Hogy szeretem őket, és szeretném, hogy jó legyen együtt. Ez pedig a hétköznapokon múlik, a reggeli elindulásokon, a hideg és sötét téli délutánokon hazabandukolásokon, a közös uzsonnázásokon, a fürdés utáni ölelkezős törölközéseken, a spontán odafordulásokon „Nézd, mama, daruautó! Láttad? Egy igazi daruautó!”

Érdekel Téged is a téma?

Szeretnéd Te is elsajátítani a büntetés nélküli konfliktuskezelés alapjait?

Akkor most megéri csatlakoznod az Anyacsavar On-line klubhoz, mert havi 1 tejeskávé áráért minden hónapban más témában kapsz coaching támogatást, és partneri kedvezményeket! Márciusban többek között 4500.- kedvezménnyel vehetsz részt az Értsünk szót Érzelmi iránytű tanfolyamán is! Várunk Téged is szeretettel!

Jelentkezz MOST!

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

Kapcsolódó nevelés

Egry ZsuzsiEgry Zsuzsival a HellóAnyuban találkoztam először, amikor egy interaktív előadás formájában mesélt a kapcsolódó nevelésről. Arról, hogy a hagyományos nevelési szemlélet a gyerekeket kis barbárokként kezeli, akiknek meg kell tanítani, mi a jó és a rossz. A nevelés eszközei a jutalmazás és a büntetés, de ezek az eszközök bizalomrombolóak, hosszú távon aláássák a szülő-gyerek kapcsolatot. A kapcsolódó nevelés merőben más eszközökkel dolgozik, amelyek nem csak hatékonyak, de a kapcsolatot is építik. Azonnal tudni akartam mindent a témáról! Most rengeteg gondolatébresztő dolgot mesél Zsuzsi Nektek az Anyacsavaron.

Ideje kapcsolódni

Mi a Te személyes történeted? Hogy kezdtél el a kapcsolódó neveléssel foglalkozni?

Az első gyerekemet, a kisfiamat, egyedül kellett vállaljam, és bár a szüleim nagyon támogattak, így is nagyon nehéz volt. A szívemhez a kötődő nevelés állt a legközelebb, azt akartam, ilyen közel érezzük magunkat egymáshoz, de hiába hordoztam, szoptattam igény szerint, aludtam vele stb., mégsem volt olyan a kapcsolatunk, amilyenre én vágytam. Ritkán volt csak, hogy hosszan a szemembe nézett volna, ha kicsit távol voltunk egymástól, utána inkább elkerült… nem értettem, miért, és főleg nem értettem, miért ébred meg egy éjjel 7-8-szor, és miért képtelen elaludni esténként.

Így aztán én is a google-on próbáltam választ találni, és valahogy rátaláltam az amerikai Hand in Hand Parenting oldalára. Ott aztán elolvastam néhány cikket, és végre összeállt a kép! Elkezdtem alkalmazni az ott tanácsolt nagyon gyakorlati eszközöket, és minden működött! A fiammal a kapcsolatunk elkezdett megváltozni, elkezdtünk valóban jól kötődni. Úgy éreztem, ez annyira forradalmi, hogy erről mindenkinek tudnia kell! Meséltem fűnek-fának, mit fedeztem fel, és persze gyanakodva néztek rám. Akkor eldöntöttem, hogy elvégzem az amerikai szervezet oktatóképzését, hogy úgy tudjam átadni ezeket az információkat más szülőknek, hogy az nekik is annyit tudjon segíteni, mint nekem, nekünk.

Noszogatás nélkül

Mit jelent a kapcsolódó nevelés? Megközelítésében és eszközeiben hogyan más, mint a hagyományos nevelés?

Egry Zsuzsi és RékaEgyik legfontosabb dolog, hogy itt abból indulunk ki, hogy mi szülők is, és a gyerekeink is alapvetően jók vagyunk, a legjobbat akarjuk, és szeretnénk nagyon jóban lenni egymással. A Kapcsolódó nevelés felismerése az – az agykutatás által is igazolt – tény, hogy ez a jó természetünk akkor tud megmutatkozni a viselkedésünkben is, ha érezzük a másokkal való, biztonságot adó kapcsolódást. Egy hancúrozás után a gyerekünk noszogatás nélkül el tud indulni időben az oviba, és ha sikerül egy jót beszélgetnünk egy barátnőnkkel, mi is sokkal türelmesebbek tudunk lenni a gyerekeinkkel.

Ha pedig a viselkedésünkből nem pont ezt a jó természetet olvassuk ki – pl. a gyerekünk piszkálja, megüti a testvérét, vagy mi szülőként kiabálunk a gyerekkel a kiömlött pohár tej miatt – az azért van, mert túl nagy bennünk a feszültség, túl sok nehéz érzést cipelünk, és nem érezzük a biztonságot jelentő, minket támogató és megtartó kapcsolódást másokkal.

Szerencsére, ha ezt tudjuk, akkor nem kell a gyerekünket se büntetnünk, se jutalmaznunk, nem kell magunkat ostoroznunk, amiért egy-egy helyzet megoldása nem úgy sikerült, mint szerettük volna. Elég, ha tudjuk: ideje kapcsolódni. Ha a gyerekünk viselkedése már „vakvágányon fut”, ideje közel menni, játékosságot, vagy egyszerűen az őszinte, együtt érző figyelmünket ajánlani a gyerekünknek. Ha mi már nem azokként a szülőkként működünk, akik lenni szeretnénk (és akik igazából vagyunk) : ideje keresni valakit, akinek kiöntjük a szívünket.

Összesen hat gyakorlati eszközt alkalmazunk, amik a lényeggel foglalkoznak: segítik a gyereknek újra érezni, hogy mi ott vagyunk neki, hogy szeretjük őt, és ha kell, segítünk neki abban, hogy kiadhassa magából a felesleges stresszt.

Ám ezt megtenni nem egyszerű. Bennünk is mindenféle érzések dúlnak a gyerekünk viselkedésével kapcsolatban, és ezek az érzések megnehezítik, hogy azt tegyük, ami a leghatékonyabb: kapcsolódjunk hozzájuk. Ezért először nekünk magunknak kell kisöprögetni magunkból ezeket az akadályt jelentő nehéz érzéseket.

A “rossz” viselkedés segélykiáltás

Azt hallottam Tőled, hogy a határszabás ajándék. Mit értesz ez alatt?

Mikor a gyerekek úgy viselkednek, ahogy amúgy már tudják, hogy nem szabad – pl. veszélyes közelségben köveket dobálnak, direkt homokot szórnak a szélben a homokozóban, megütik a tesót, csak azért se mosnak este fogat a nutellás kenyér után stb., – akkor igazából nagyon okosan – azt jelzik nekünk, hogy már nem érzik magukat jól, nem tudnak gondolkodni, nem működnek jól, és ideje, hogy figyeljünk rájuk, kapcsolódjunk hozzájuk, hogy újra jól tudjanak lenni. Rövidebben: minden ilyen viselkedés egy segélykiáltás: „Anya! Apa! Szükségem van rád!”

Legtöbben úgy nőttünk fel, hogy ilyenkor a szüleink reagáltak, de abban nem volt sok köszönet. (Ők is a legjobbat és a legjobb szándékkal tették, de akkoriban hol lettek volna elérhetők ezek az információk?) Így segítség helyett szidást, büntetést kaptunk, kiborult szülőt, még több rossz érzést, amit utána meg kellett próbálnunk egyedül megemészteni. Nehezteltünk a szüleinkre, romlott velük a kapcsolatunk.

Ennek eredményeként ma sokan félünk határt szabni a gyerekek nem kívánt viselkedésének. Jóban akarunk lenni velük, szeretnénk, ha nem sérülnének úgy, mint mi, és ezért nem reagálunk, vagy próbálunk jó fejek lenni, a kedvükben járni, a látszólagos problémát megoldani: jó, akkor fogmosás helyett elég a rágó, jó, akkor dobáld a követ, csak kicsit távolabb. És értetlenül, és tehetetlenül állunk mellettük ezután, amikor a rágóból csak olyat lenne hajlandó a szájába venni, amilyen éppen nincs otthon, vagy amikor a gyerekünk a szemünkbe néz, és aztán a kővel direkt a többi gyerek felé fordul.

Azért van ez, mert ilyenkor jó szándékunkban nem azt adjuk nekik, amire igazából szükségük van. Olyan, mint amikor egy szomjas embernek kalácsot kínálunk. És nem értjük, miért löki el a kezünk.

A gyerekeknek ilyenkor arra van szükségük, hogy figyeljünk rájuk, valóban jelen legyünk nekik. Ha ezt megadjuk, akkor két dolog szokott történni. Az egyik, hogy az odafordulásunk, esetleg játékos közeledésünk, figyelmünk hatására ilyenkor kisimulnak, felhagynak a „rosszalkodással”, mert a velünk való kapcsolódás segített nekik abban, hogy újra jól működjenek. A gyakorlatban ez úgy szokott kinézni, hogy egy pár percig dögönyözzük őket, fogócskázunk velük, és utána megy minden a maga útján.

A másik dolog, ami történni szokott, hogy a mi meleg, játékos közeledésünktől nem hogy megnyugodnak, hanem épp ellenkezőleg: nagy érzelmek kezdenek napvilágra kerülni. Olyan, mintha nem akarnák, hogy ott legyünk, sírni, hisztizni kezdenek, ha közel megyünk, és kapcsolódni akarunk. Ez minket szülőket zavarba hoz, valószínűleg úgy érezzük, valamit rosszul csinálunk, bénák vagyunk, és felhagyunk a próbálkozással.

Pedig ilyenkor az történik, hogy a gyerekek a mi szerető, figyelmes jelenlétünkben úgy érzik: itt az idő, hogy megszabaduljanak azoktól a rossz érzésektől, amiktől nem tudnak jól működni. Nagyon is szükségük van ránk, és arra, hogy tartsuk a határt, és kedvesen mondjuk azt, hogy „nem drágám, nem lehet követ dobálni”, vagy „kicsim, itt az ideje fogat mosni”.

Mert ez a határ az, aminek ő végre nekimehet, és „kiboríthatja a bilit”, sírhat és hisztizhet, azaz élhet a vele született stresszoldó folyamattal. A határ, aminek a meglétével végre talál egy ürügyet arra, hogy elkeseredhessen, és kizokoghassa-toporzékolhassa magát, hogy utána végre jobban lehessen. A határ, amit szeretettel megszabunk és tartunk, és ő így valóban megérzi: mi ott vagyunk neki, számíthat ránk. A biztonságos keret, amiben ő úgy eshet szét, hogy azért tudja, érzi: vigyáznak rá, nem lesz baj.

Amikor pedig a gyerekek egy ilyen érzelmi epizód után újra összerakják magukat, akkor már a rossz érzések nélkül teszik ezt, és így újra napsugaras önmaguk lesznek. Hát ezért ajándék, ha nemet mondunk: segítünk a gyerekeknek abban, hogy igazán jól tudják érezni magukat a bőrükben. Minden külső körülménytől – tesó jelenlététől, plusz mesétől, drága játéktól, vagy a szívószál színétől – függetlenül.

A másik ok, amiért a szeretettel mondott „nem” ajándék, az az, hogy így segítünk a gyerekeknek a „jó úton” maradni. Nem hagyjuk őket másokat bántani, másoknak direkt szomorúságot, bánatot okozni, dolgokat direkt tönkretenni. Segítünk nekik jónak maradni, és abban, hogy önmagukra így tudjanak gondolni. Hiszen ők sem akarják magukat „rossznak” érezni! Ha látszólag úgy is viselkednek, az mindig csak segélykérés, és arra van szükségük, hogy észrevegyük, és melléjük álljunk. Egy kisgyerek, aki megtehet rossz dolgokat másokkal – pl. bánthatja a testvérét, mert szegény szüleinek már nincs energiájuk kezelni a helyzeteket – az elkerülhetetlenül bűntudatot érez, amitől még jobban elidegenedve, elszigetelve érzi magát, és ettől még rosszabbul fog viselkedni.

Milyen jó lenne, ha mellettünk is lenne mindig valaki, aki átölel minket, és kedvesen azt mondja nekünk, ha kiabálunk „Csendesebben! Te nem ilyen anya akarsz lenni!”, és ezzel megakadályozná, hogy megtörténjenek azok a helyzetek, amik miatt utána sokáig gyötör minket a bűntudat – aminek a terhével pedig sokkal nehezebb kapcsolódni a gyerekeinkhez.

Kisöprögetni magunkból  az akadályt jelentő nehéz érzéseket

Milyen a helyes hisztikezelés?

Egry Zsuzsi, Réka, TimótEz mindig éppen attól függ, mi hogyan vagyunk, mire vagyunk képesek. Ha már öt boltot megjártunk három gyerekkel, és az utolsóban az egyik ledobja magát a földre, remek ötlet lehet neki megvenni a gumicukrot, vagy betömni a száját egy nyalókával. Ilyen is van, néha ez a legjobb, amit tehetünk. Ha éppen ennyi telik tőlünk, legyünk magunkkal megértőek.

Annyit mindenképp érdemes tudni, hogy amikor egy kisgyerek „hisztizik”, akkor nem manipulál minket, nem akar semmit elérni, és nem akarja az idegeinket sem kikészíteni – bár mi gyakran így érezzük. Egyszerűen csak él azzal a veleszületett feszültség és stresszoldó folyamattal – a sírással, hisztivel -, aminek segítségével érzelmi takarítást végez, megszabadul a felesleges rossz érzésektől, és újra működőképesre hangolja magát.

Ha ezt végig tudjuk böjtölni – vagy akár szeretettel tudjuk őt ebben tartani – akkor azt fogjuk találni, hogy a helyzet anélkül megoldódik, hogy mi bármit „csináltunk” volna. Nem kellett őt elterelni, nem kellett kiküldeni, nem kellett megszoptatni aznap huszadszor, nem kellett „beadni a derekunk” és egy ötödik Bogyó és Babócát megnézni. „Egyszerűen” csak meg kellett hallgassuk a sírását, hisztijét, toporzékolását. És ez 5 perctől másfél óráig bármennyi ideig tarthat! Ezért is mondtam idézőjelben azt, hogy „egyszerűen”. Mert ez egyáltalán nem egyszerű.

A gyerek hisztije során bennük is elindulhat az érzelmek tűzijátéka: dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést, haragot, reménytelenséget stb. élhetünk meg, és ezek az érzések nem engedik, hogy úgy legyünk vele, ami neki ilyenkor a legtöbbet segít: őt egyszerűen meghallgatva.

Szerencsére a mi érzelmi felindulásunk kezelésének a receptje ugyanaz, mint az övéének: kell legyen, aki minket meghallgat arról, milyen nekünk, mikor a gyerekünk hisztizik. Mondjuk el részletesen, mit érzünk, mi van a testünkben, mit mondanánk, ha nem cezúráznánk magunkat, játsszuk el a gyerekünket stb. Ennek hatására mi is kicsit kiengedünk ezekből a hátráltató érzésekből, és legközelebb jobban, tovább tudunk a hisztikor vele maradni.

Lelki elsősegélyt a szülőknek is!

Mit lehet kezdeni azokkal a helyzetekkel, amikor a szülő is kimerült, az idegösszeomlás határán van, és ebben az állapotban érkezik a gyerekek részéről a hiszti?

A gyerek hisztije során bennük is elindulhat az érzelmek tűzijátéka: dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést, haragot, reménytelenséget stb. élhetünk meg, és ezek az érzések nem engedik, hogy úgy legyünk vele, ami neki ilyenkor a legtöbbet segít: őt egyszerűen meghallgatva.

Szerencsére a mi érzelmi felindulásunk kezelésének a receptje ugyanaz, mint az övének: kell legyen, aki minket meghallgat arról, milyen nekünk, mikor a gyerekünk hisztizik. Mondjuk el részletesen, mit érzünk, mi van a testünkben, mit mondanánk, ha nem cezúráznánk magunkat, játsszuk el a gyerekünket stb. Ennek hatására mi is kicsit kiengedünk ezekből a hátráltató érzésekből, és legközelebb jobban, tovább tudunk a hisztikor vele maradni.

Ha rendszeresen meg vagyunk hallgatva, akkor ez sokkal kevesebbszer fordul elő. És persze van, hogy mégis. Ott és akkor nehéz elkapni magunkat, hogy ne essünk vissza a régi kiabálós-megrázós-otthagyós stb. mintákba. Idő megtanulni észrevenni magunkon, mikor lépjük át a „nincs visszaút” vonalát.

Az egyik, amit ilyenkor tehetünk, hogy felhívunk valakit, lelki elsősegély gyanánt, és ott rögtön elmondjuk, elég, nem bírjuk tovább. Ha ilyen módon távozik valamennyi a saját feszültségünkből, és ami talán még fontosabb, a legnehezebb pillanatban lehetőségünk van érezni valaki törődését, figyelmét, akkor máris sokat segítettünk magunknak és a gyerekünknek is.

Jól érezni magam, és élvezni a gyerekeimet

Mi kell a kapcsolódó nevelés eszközeinek gyakorlati elsajátításához?

Ami leginkább kell – a szándék arra, hogy szeretetteli kapcsolatunk legyen a gyerekeinkkel – mindannyiunkban megvan.

Nekem óriási fordulatot hozott az életemben, amikor beiratkoztam az oktató képzésre, és így elkezdtem élni azokkal az eszközökkel, amik a Kapcsolódó nevelésben a szülő, a felnőtt megsegítésére szolgálnak, azaz lett egy rendszeres meghallgató párom, és részt vettem egy rendszeres támogató csoportban. Megsokszorozódott a képességem arra, hogy az eszközöket a gyakorlatban használjam. Már nem csak túlélési eszközeim voltak a gyerekneveléshez, hanem én is elkezdtem magam jól érezni, és olyan módon élvezni a gyerekeimet, ahogy előtte nem.

Ezt a fajta támogatást leginkább a 6 alkalmas tanfolyamainkon és a műhelymunkáinkon lehet megtapasztalni.

Jó fej anya és nem porszívózó automata

Svéda DóraAz Anyacsavaron ezen a héten Svéda Dóra galériavezetőt, az Art & Me alapítóját kérdeztük vállalkozásról, magánéletről, önmegvalósításról, a női szerepek összehangolásáról.

Integrálom azokat a tevékenységeket, amelyeket szeretek csinálni

Hogyan jutott eszedbe létrehozni az Art & Me-t?

Olyan vállalkozást szerettem volna alapítani, amely integrálja azokat a tevékenységeket, amelyeket szeretek csinálni: emberek fejlesztése, tehetségek gondozása, képzőművészeti menedzsment, szervezés, emberek összekapcsolása. Korábbi munkám során rengeteg tehetséges művésszel találkoztam, akik kényszerpályára kerültek, mert művészi hivatásukból nem tudtak megélni, ezért hoztam létre az ART&ME-t, ami egy kereskedelmi galéria és egy humán erőforrás szolgáltató izgalmas kombinációja. A képzési és fejlesztési folyamatokba bevonjuk a művészeket, az alkotó folyamathoz hasonlóan építjük fel a tréningeket, workshopokat. Művészeink megjelennek szakmai konferenciákon performanszokkal.

Az eddigi sikereitek közül mire vagy a legbüszkébb?

Art and MeA Kortárs Kaland című kétnapos saját szervezésű képzőművészeti programsorozatra, amelyet idén sikerül továbbvinnünk, a Kortárs Kaland most már havonta egy eseménnyel jelentkezik, március 7-én például “Nő – cím nélkül” kiállítással és a női szerepeket körbejáró délelőtti programmal inspirálódunk. Minden esemény bemutatkozási lehetőség egy-egy tehetségnek, és a képzőművészet más-más aspektusát járja körbe. És természetesen az art coaching saját fejlesztésű módszertanra, ami rengeteg lehetőséget rejt. Erős, szó szerint is építkező folyamatba kezdünk az ügyféllel, induló vállalkozások támogatásában is remekül használjuk, amikor térben megépítjük például a vállalkozás stratégiáját, mint egy szobrot, vagy nagyvállalati környezetben több szervezeti egység jövőbeni kooperációját jelenítjük meg egy közös festményen. Az az izgalmas benne, hogy millió kreatív lehetőséget rejt. Minden coaching-ügyfélre büszke vagyok, aki egy picit is előrelépett.

Mennyire sikerül egyensúlyban tartanod a munkát és a magánéletet?

Pillanatokra sikerül. Próbálok következetes döntéseket hozni, és elfogadni, hogy néha a munka előtérbe kerül, erről tudatosan beszélgetek a gyerekekkel. Mindig kérek segítséget, ha úgy érzem, hogy egyedül sok, nem frusztrálom magam azzal, hogy egyedül akarok mindent megoldani. Próbálom azzal táplálni az energiaszintemet, hogy a gyerekeknek jó fej anyára van szüksége és nem porszívózó automatára. A környezetem elvárásai vagy megjegyzései helyett igyekszem a gyerekek igényeire figyelni. Foglalkozom olyan szabadidős tevékenységekkel, amelyek feltöltenek, színházba és kiállításokra járok..

A vállalkozónők gyakran megijednek a sikertől

Trénerként és coachként találkozol-e a nőket érintő akár negatív, akar pozitív diszkriminációval a munkád során? Ha igen, hogyan nyilvánul meg? És mit teszel ilyenkor?

Gyakran érzékelem, hogy nehéz a nőknek és a férfiaknak is megküzdeni a társadalmi közvélekedésben bebetonozódott hagyományos szerepelvárások miatti nyomással. Sok tehetséges ember, és főleg nő beszorul egy-egy helyzetbe emiatt, fontos küldetésemnek érzem, hogy segítsek nekik kibontakoztatni az ambícióikat. A női vállalkozások mentorálása során különösen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy egy-egy nehezebb élethelyzetben ne kelljen szem elől téveszteni a céljaikat, kapjanak támogatást. A vállalkozásalapításnál az erőforrásaik összegyűjtésében és annak tudatosításában, hogy hogyan tudják használni ezeket, és hogy már az elején építsenek maguknak egy támogató közeget, a környezetükből nyerjenek szövetségeseket, bátran építsenek kapcsolatokat. Amikor egy vállalkozás sikeressé kezd válni, akkor a női vállalkozóknál kirajzolódik egy olyan minta, hogy hirtelen megijednek a váratlan lehetőségektől, és a szerepeik is összezilálódnak, mert adott helyzetben és időszakban például jobban kell koncentrálniuk a munkára. Ilyenkor jól jön néhány irányított kérdés, amelynek segítségével kívülről rálátnak a helyzetükre és továbblendülnek. Fontosnak tartom azt is, hogy a technológiai fejlődéssel lépést tudjanak tartani.

Van női példaképed? Ha igen, miért ő?

Sok példaképem van, egy közös bennük, a kitartás. Ahogy magamban sorolom a neveket, Ember Mária, Elfriede Jelinek, Ludmilla Ulickaja, Sofi Oksanen, csupa írónő jut eszembe,
akik bátor hangon tudtak/tudnak szólni tabutémákról is, és meg merik mutatni a saját érzékenységüket.

Siker, ha jó mintát tudok mutatni a gyerekeimnek

Szerinted mi a sikeres élet titka anyaként?

Ahogy beszélgetek nőkkel, azt hallom, hogy mindenkinek más, és ez nagyon tetszik. Nekem a jelenlegi helyzetemben az a siker, ha inspirálni tudom a gyerekeimet, ha meg tudok mutatni nekik valamit, ami majd a felnőtt életükben segíti őket, hogy jó megoldásokat találjanak maguknak. Anyaként a siker, ha valami jó mintát tudok átörökíteni.

A gyerekeid mit látnak Tőled, milyen nőnek, anyának lenni?

A hagyományos anyaszerep mellett igyekszem magam megmutatni nekik más szerepeimben is, elviszem magammal őket kiállítást szerelni, megnyitóra, vagy teamcoaching-ülésre, meg csomó más helyre, hogy lássák, milyen érdekes a világ, és nagyon hiszek a kooperatív gyereknevelésben, folyamatosan bevonjuk őket a családi élet szervezésébe is. Nem csak az erős oldalamat látják, hanem a bizonytalanságaimat is, így talán magabiztosabb felnőtté válnak majd, mert mernek kérdéseket feltenni.

Lecsekkolni a leendő apát

Mit tanácsolnál tehetséges és ambiciózus fiatal nőknek, akik szeretnének anyák lenni, de az önmegvalósításról sem szeretnének lemondani?

Minden élethelyzet más, ezért ez nehéz kérdés. Mielőtt anyák lesznek, csekkolják le, hogy a leendő apa mennyire támogató társ. És mindig egész életpályában gondolkozzanak, amiben lássák meg az egyes szakaszok helyét, tervezzenek bátran. Talán a tudatosság a kulcsszó, és a jó értelemben vett érdekérvényesítés.

 

paizsdora_anyacsavar_alairas

 

 

 

 

 

A gyereknevelés 100 szabálya

 – könyvajánló

gyereknevelesHogyan neveljünk a gyerekeinkből önmagukról, és másokról gondoskodni tudó, az életet élvező, jó fej felnőtteket a saját, szülőként máris meglévő erősségeinkre támaszkodva, és önmagunkat olyannak elfogadva, amilyenek vagyunk – tökéletlennek.

A gyereknevelés 100 szabálya. Az elsőre ijesztő cím, ami azt sugallja, hogy valaki most aztán tételesen kioktat majd arról, hogy milyen szabályok megszegése miatt nem vagyok elég jó szülő, valójában félrevezető. Richard Templar, a szerző arra tett kísérletet, hogy összeszedje a saját, és mások gyakorlatából azokat a tippeket, trükköket, amik segítenek abban, hogyan neveljünk a gyerekeinkből önmagukról, és másokról gondoskodni tudó, az életet élvező, jó fej felnőtteket a saját, szülőként máris meglévő erősségeinkre támaszkodva, és önmagunkat olyannak elfogadva, amilyenek vagyunk – tökéletlennek.

… a gyereknevelési elvek és a gyakorlat néha két külön dolog…

Jó volt visszaolvasni azokat az „aranyszabályokat”, amikre az Anyacsavar csoportok kisgyerekes anyái is rájönnek hónapról-hónapra. Például, hogy a gyereknevelési elvek és a gyakorlat néha két külön dolog, és hogy sokkal fontosabb, hogy a családban bizalmi légkör, kiegyensúlyozott kapcsolatok és vidám hangulat legyenek, mintsem hogy minden körülmények között betartsuk a saját vagy mások sarkos gyerekgondozási/nevelési elveit – pl. „csak igény szerint szoptatunk”, „8-kor legkésőbb fektetünk”, „a gyerek nem játszhat a telefonnal”. Tetszett, hogy viszontláttam a szervezetfejlesztői múltamból a helyzetfüggő vezetés és a megoldásközpontú szemléletmód alapelveit a szülői hétköznapok példáira átültetve.

Az egyszerűen megfogalmazott, példákkal illusztrált „szabályok” valójában többnyire felszabadító engedélyek a nyomasztó tökéletességre törekvés, és az ezzel járó önostorozás és bűntudat alól, pl. „teljesen természetes, hogy néha elmenekülnénk”, „a szülő is ember”, „a szülőnek is jár a saját idő”. Ez jól jön egy olyan világban, ahol olykor még a barátaink és segítőink is frankómegmondó felettes énként szólogatnak be, ha nem teljesítjük a felénk támasztott elvárásaikat. A minden szabályhoz tartozó rövid, de plasztikus személyes történetek sokszor elgondolkodtattak. Eszembe jutott a gyerekkorom, bevillantak képek a szüleimről, és a nagyszüleimről is. Sem a szüleim, sem a nagyszüleim nem voltak tökéletesek, de amikor elgondolkodtam az ő szülői erősségeiken, mindazon, amit tőlük kaptam, hálát éreztem mindnyájuk iránt: az ajándékaik, útravalóik velem vannak, és most tőlem kapják meg az én gyerekeim.

…hús-vér szülők valós tapasztalatai…

A könyvet ajánlom mindazoknak, akik szívesen olvasnak egy-egy gondolatébresztő történetet, és szívesen töprengenek el azon, vajon ők mit, és hogyan tesznek/tennének hasonló helyzetekben. Ami különösen tetszik még a könyvben, hogy külön taglalja a legfontosabb témákat, mint a fegyelmezés, motiválás, testvérversengés, és végig kíséri a szülőség összes szakaszát egészen a felnőtt korig, minden életkorra hozva példákat, és bevált gyakorlatokat. Hiszen nem szűnünk meg szülők lenni attól még, hogy a gyerekeink felnőnek, netán maguk is szülővé válnak.

Előnye, hogy habkönnyű olvasmány, az egészen pici, vagy sokgyerekes anyák menekülőhelyén, a WC-n ülve is el tudunk olvasni pár perc alatt napi 1-2 fejezetet, inspirációt keresve. A könyv mentes a pszichológiai szakkifejezésektől, és mindennemű tudományos megközelítéstől, „csak” hús-vér szülők valós tapasztalatait sommázza, így bármely korú, nemű és hátterű szülő meríthet belőle néhány jó ötletet.

Most megnyerheted A gyereknevelés 100 szabályát, és 3 másik könyvet a Scolar Kiadótól, ha részt veszel az Anyacsavar pályázatán!