– könyvajánló
„A para nem vész el, csak átalakul. Ez a paramegmaradás törvénye.”
Szinte a kezdetektől követtem az Apapara blogot: reflexiók egy fiatal pszichológus apa tollából. A blog már csak azért is nagy kedvencem, mert a bejegyzéseket olvasva szinte mindig felismertem benne a saját kisgyerekes anyai ráeszméléseimet, viszonyulásaimat, kételyeimet, a szociálpszichológusi szemüveget, és a kezdő szülő igyekezetének és bénázásainak, lelkesedésének és küzdelmeinek őszinte bevállalását, a tabumentesítés szándékát.
És most végre megjelent könyv formában! Én meg újraolvasom, mert papíron sokkal jobb: könnyen félbehagyható és újrakezdhető, a gondolatébresztő részek szamárfülezhetőek, és nem utolsó sorban így kölcsön- és ajándékba adható. A férjem már napok óta ólálkodik körülötte, és alig várja, hogy lecsaphasson rá – megérezte, hogy neki (is) szól ez a könyv.
Kedvenc részeim azok, amikor a szerző gyakorló apaként megkérdőjelez egy széles körben elterjedt fejlődés-lélektani elméletet, és új értelmezési keretet javasol helyette. Ugyan melyik szülő nem parázott még rá arra, hogy vajon biztonságosan kötődik-e a gyereke, vajon merje-e bölcsibe adni, bébiszitterre bízni, maga mellett, vagy külön szobában altassa-e…stb.
Aki még sosem aggodalmaskodott a fentieken, az ne olvassa el a könyvet, aki viszont igen, az megtalálhatja benne néhány klasszikus bűntudatkeltő állítás – pl. A jó anya a kötődő nevelés alapelveit szem előtt tartva igény szerint szoptat, együtt alszik a gyerekével és hordozza őt – ízekre szedését és cáfolatát.
És persze nem nyugszik, amíg nem talál saját maga választ az őt is izgató kérdésre, hogy akkor mégis mitől lesz az a gyerek érzelmileg intelligens, biztonságosan kötődő, kevésbé agresszív és összességében boldogabb, ha nem a fenti három „alapelv” kényszeres betartásától. Szerinte ez rengeteg apró részleten múlik, és leginkább két dolgon: a hitelességen – amiről tehetünk a szülőként -, és a szülő és gyerek személyiségének illeszkedésén – amiről azonban nem tehetünk.
Szeretem a saját példákkal, megtörtént párbeszédekkel illusztrált bevált nevelési módszerek bemutatását, amelyek segítik megérteni, hogy miért nem elég a tiltás, és miért kell mellé magyarázat. Hogy miért nem elég egyszer, és miért kell tényleg százszor elmondani ugyanazt egy kétévesnek. Hogy a humor hogyan működik már egészen kicsiknél is. Hogy a néha tényleg idegesítő gyerekre oké haragudni, viszont hogyan fejezd ki a haragod úgy, hogy az átsegítsen benneteket a helyzeten, ne még több kárt okozzon. Hogy a gyerek valóban lassabb ritmusú kis lény, és ha sikerül erre ráhangolódnunk – az állandó sürgetés, alkudozás, zsarolás és fenyegetés helyett -, azzal a családi harmónia csak nőhet. Hogy mire jó az átkeretezés a hétköznapokban. Hogy milyen is lenne az elég jó óvoda. Hogy milyen érvek mentén veszi fontolóra egy kisgyerekes család a kivándorlást, itthon maradást.
A könyvnek még egy nagyon fontos erénye van, mégpedig a férfi/női emancipációban hívő, és nem csak elméletben, hanem azt a hétköznapokban is gyakorló férfi szemléletmódja, amely élő és működő példaként szolgálhat azoknak az első bálozó, friss szülőknek, akik szeretnének kilépni a klasszikus férfi-női szerepkényszerekből, de otthonról semmi használható mintát nem hoznak magukkal.
Szél Dávid reflexióit olyan olvasni, mintha egy jó barátommal beszélgetnék: inspiráló, bensőséges, megengedő, okos és megkérdőjelező egyszerre. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom, aki minden igyekezete ellenére gyakran érzi magát sz@r anyának/apának, és a különféle – valamint egymásnak ellentmondó – megmondó emberek és gyereknevelési megközelítések dzsungelében a saját útját szeretné megtalálni. Nekem sokat segített az, hogy bepillanthatok valaki más hozzám hasonló útkeresésének történetébe, amelyet nem mellesleg szociálpszichológusként és apaként írt.
