Anna férje olyan közegben dolgozik, ahol azt sugallják a kollégák, hogy a gondoskodó apai szerep nem férfias! Az, akinek délután le kell lépnie, hogy elhozza a gyereket az oviból, egy lúzer. Ez a társas nyomás nem könnyíti meg a még oly liberális szemléletű férfiak helyzetét sem abban, hogy az egyenlő otthoni munkamegosztás felé elmozduljanak szemléletmódjukban és a gyakorlatban is.
Ami jó hír
Zvolenszky Zsófia filozófus, az Anyacsavar Klub vendége szerint szerencsére az elmúlt években tapasztalható egy általános elmozdulás abban, mi számít vagánynak, főleg Amerikában, Nyugat-Európában. A klasszikus alfa férfiak helyett manapság a munkahelyeken is egyre inkább a csapatjátékosokat preferálják, még felső vezetői pozíciókban is. Ez reményt ad arra, hogy a gondoskodó szülői szerep felvállalása egyre kevésbé jelent egy férfinak stigmatizált identitást.
Milyen mintát látunk otthon?
Amíg erről beszélgettünk, eszembe jutott az is, hogy a mi családunkban például az apai gondoskodás generációk óta az anyagi gondoskodásban nyilvánul meg. A fiúk – és persze a lányok is – ezt látták otthon: az étteremben a családfő fizet, a gyerekek taníttatását, első lakását a férfiak által összetalicskázott pénz fedezi. Ha egy felcseperedő fiúnak ez példaértékű, és ezt a mintát belsővé teszi, akkor a legnagyobb jóindulat van a mögött az attitűd és viselkedés mögött, amikor nem akarja, hogy a felesége dolgozzon (mert ez számára a stresszel egyenlő, amitől meg szeretné megkímélni), és az anyagiak előteremtését saját feladat- és hatáskörének érzi.
Jól emlékszem, hogy fiatal felnőttként, amikor a saját lábamra álltam, és rengeteget dolgoztam, sokszor fáradt voltam, de mindig jóleső érzés volt, hogy független vagyok, éppen ezért eléggé rosszul érintett, hogy a szüleim aggódnak értem. Amikor ezt a szemükre vetettem, ők őszintén kérdezték, mi mást érezhetnének, mint aggodalmat. Én pedig rávágtam, hogy „Legyetek rám büszkék!” Láttam rajtuk a döbbenetet, és azt, hogy nekik tényleg most esik le, hogy engem nem sajnálni kell azért, mert fiatal nőként fáradt vagyok a munkáimtól, az önálló élet kihívásaitól, mert ezt én választottam, és én élvezem az izgalmas munkámat, a sok kihívást, az új dolgok tanulását, a személyes hatékonyságot, a szakmai kompetenciám növekedését, az anyagi függetlenséget. Lehet velem örülni, és a teljesítményemért, a sikereimért lehetnek rám büszkék is akár.
Milyen mintát látnak a gyerekeim?
Két fiam van, és nagyon gyakran eszembe jut, milyen férfiaknak szeretném őket látni, amikor majd felnőnek. Természetesen azt szeretném, hogy legyenek kiegyensúlyozott lelkű, rugalmas, kreatív, okos, kedves és meleg szívű, szilárd erkölcsű, ám ugyanakkor jó humorú, társaságkedvelő fiúk, akik hűséges barátok, gondoskodó szülők, jó szeretők, együttműködő házastársak, keményen dolgozó munkatársak. Örökölje mindnyájunk legjobb tulajdonságait, és növessze ki mellé a belőlünk hiányzókat. “Persze, még mit nem?” mondaná a hároméves nagyobbik, valamelyik népszerű meséből idézve.
Mert tudom, és nap mint nap tapasztalom is, hogy mindegy, mit mondok nekik, mindennél erősebb a minta, amit tőlünk látnak. Ezért örülök neki, hogy látják, hogy én is dolgozom, és szeretem is a munkámat. Hogy én is vezetek autót – meg is kérdezte a múltkor a Kisvakond képeskönyvet lapozgatva a fiam, hogy hol vannak a sofőr nénik? Örülök neki, hogy az apjuktól és a nagypapáktól is tapasztalnak érzelmi gondoskodást, és azt, hogy minden férfi tud pelenkázni, főzni, játszóterezni és álomba ringatni. Hogy gondoskodni férfiként is önjutalmazó dolog. És persze ezért nem örülök neki, hogy alig látják az apjukat, olyan későn jár haza a munkából. Hogy az otthoni teendők oroszlán részét én csinálom. Hogy szinte mindig én megyek a bölcsibe, oviba. Hogy mindketten sokat panaszkodunk, hogy fáradtak vagyunk. Szóval van még hová fejlődnünk…
