Szülésélmény feldolgozás a mezőn

Elmélyülés a Gercse templom előtt: Miért így történt?

Augusztusi péntek délután a napsütötte réten vadvirágok és madarak és a közelből odahallatszó lónyerítés közepette, Budapest határában, az Árpád kori Gercse templom mellett gyűltünk össze össze heten. Hét nő, azért, hogy egymást segítsük a traumatikus szülésélményünk feldolgozásában.

“…eleinte minden nap feltört a gyász, harag és csalódottság…”

A csoportot Csomóné Lindmayer Katalin dúla vezeti, őt nem ismerem, kíváncsi és kicsit óvatos is vagyok. Már rég óta keresek szülésfeldolgozó csoportot, de nem igazán találtam ilyet. És elegem van a sok frankó megmondó segítőből is, ezért reménykedő, de bizalmatlan is vagyok, amikor rábukkanok a meghívóra a facebookon. Olvasom a meghívót: „Mi történt velem, amikor a világra jöttem? Mi történt velem, amikor világra hoztam? Hogy is volt? Miért így történt? Az első három kérdésre tudom a válaszokat, rengeteget kérdeztem, gondolkodtam rajta az elmúlt években, és a negyedik kérdésen, a „miért”-en is, de arra a mai napig nincs megnyugtató válaszom.

„Ha maradtak Benned kérdések, amik feszítenek; ha egy következő babára másképp szeretnél készülni. Megoldásokat találsz, akár a szülésedet, akár a születésedet hozod be témának.” Ó, igen! A szülésem óta eltelt több, mint két év alatt eleinte minden nap feltört a gyász, harag és csalódottság azokkal szemben, akik azért voltak velem, hogy támogassanak, és ehelyett az engem bedaráló „rendszert”, a félelem-vezérelt, kockázatközpontú kórházi protokollt támogatták. Cserbenhagytak. Megerőszakoltak.

“…szeretnék úgy meghalni, hogy átélem, milyen egy szép szülésélmény…”

Mára a harag helyére az a feszítő igény költözik, hogy szeretnék úgy meghalni, hogy átélem, milyen egy szép szülésélmény. Ahogyan van traumatikus, és lélekromboló szex és eufórikus, lélekemelő szex, úgy biztos vagyok benne, hogy van a traumatikus és lélekromboló szülésélmény mellett eufórikus és lélekemelő élmény is. Hiszek azoknak a nőknek, akik erről a tapasztalatról számolnak be, és mindennél jobban vágyom arra, hogy ezt én is megtapasztalhassam, miközben rettegek a korábbi szülési trauma ismétlődésétől. Soha többet kórházi szülést! – gondolom magamban.

„A szülés sokakban fájdalmat, haragot, hiányérzetet mozdít meg. Ez az alkalom segít abban, hogy elindulj a gyógyulás útján, ezek az érzések csökkenjenek vagy akár meg is szűnjenek és meglásd, nem vagy egyedül a fájdalmaddal.”

“Ami közös a történetekben, az az erőszak.”

És valóban gyógyító hallani a többi nő történetét, akik szülése persze mind teljesen más, egymáshoz nem hasonlítható. Vagy talán mégis? Van közöttünk türelmetlenségből megcsászározott, és otthon szülő nő is. Ami közös a történetekben, az az erőszak. Hogy a szülő nő érzéseit, ösztöneit, kéréseit, emberi méltóságát, információhoz és döntéshez való jogait a „segítők” semmibe vették. A következmények súlyosak: rettegés a következő szüléstől, elégtelenség- és inkompetencia érzés, alacsony önértékelés, sérült kötődés a várva várt csecsemőhöz, megromlott párkapcsolat. Kinél mi…

Mi szükség van erre? Miért történik mindez? Hiszen a segítők valóban segítő szándékkal vannak jelen, mégis annyi kárt tudnak okozni!

„Az utadat Te választod, kísérőid, támaszaid leszünk.”
Pontosan erre vágyik itt minden nő, és ismeretlenül is annyira érzékenyen, támogatóan kísérik egymást ezen a délutánon a gyászmunkában, és a belső utazásban is, ami végül mindenkinél hoz egy kis enyhülést.

“…átéltem anyukám születését…”

Gyertyát gyújtottunk az anyánkért és a nagyanyánkért

Kati keveset beszél, és amit mond, az mind a történtek megértését szolgálja. Engem például szíven üt a sosem hallott tény, hogy egy leánygyermeknek a magzati kor hetedik hónapjában van a legtöbb petesejt a petefészkében. Ez azt is jelenti, hogy amikor a nagymamám 1947-ben várandós volt az anyukámmal, akkor én már ott voltam petesejtként egyszerre mindkettejük hasában. És ha van sejt szintű emlékezet, én átéltem anyukám születését is! Így adódnak át generációról generációra a minták a szülésről, születésről, a változás megéléséről, azokról a hiedelmekről, hogy nehéz helyzetekben ki és mi (nem) segít.

“…a félelmek helyére bizalmat és önbizalmat ültettünk…”

A délután fénypontja az, amikor szép sorban mindnyájan szülünk. Babák segítségével játsszuk újra a megtörtént traumatikus szüléseinket most úgy, ahogyan szerettük volna, ahogyan kellett volna történniük. Jóvátesszük most a korábban elcsúszott folyamatokat, újraéljük a meg nem történt pillanatokat, időt adunk magunknak, amikor arra van szükségünk, támaszt kérünk, amikor jól esik, és egyedül maradunk, amikor annak jön el az ideje. És eljátsszuk a majdani következő szülésünket, hogy felülírjuk a mélyen rögzült torz mintákat, és újakat rajzoljunk a helyükre, hogy kioltsuk a félelmeket, és a helyükre bizalmat és önbizalmat ültessünk, hogy várakozó, reményteljes, nyíltan és szabadon kommunikáló, befelé figyelni képes, bátran önérvényesítő, örülni és kötődni képes asszonyokká váljunk újra.

A végére könnyű a lelkem, és újra el tudom hinni, hogy képes vagyok egyszerűen, természetesen, saját magamra hagyatkozva szülni. Nagyon jó érzés! Elönt érte a hála!

paizsdora_anyacsavar_alairas

 

 

 

 

EMAIL
FACEBOOK0
FACEBOOK