Kisgyerekes anyák a munkaerőpiacon: a HR szakértő válaszol

Tamás Lilla, a "Vissza a munkába" Anyacsavar csoport HR szakértője
Tamás Lilla, a “Vissza a munkába” Anyacsavar csoport HR szakértője

Mini interjú Tamás Lillával, a “Vissza a munkába” Anyacsavar csoport HR szakértőjével arról, hogyan érdemes felkészülni a kisgyerekes anyáknak a munkába visszatérésre: mik a kulcs sikerfaktorok és buktatók, és mik a tipikus “rázós” interjúkérdések egy álláskeresésnél.

“fontos a lelki ráhangolódás”

Hogyan érdemes készülni a munkaerő-piaci visszatérésre egy kisgyerekes anyának?

1. Érdemes összeszedni az információkat: hol tart most a munkaerőpiac, milyen változások történtek az elmúlt években? Milyen új igények, elvárások fogalmazódtak meg az álláskereső kismama szakmájában? Miben időtálló a tudása, miben kell esetleg felzárkóznia?

2. Legyünk tisztában saját magunkkal, a helyzetünkkel, a vágyainkkal és a lehetőségeinkkel:

Mit tudok most, hol tartok szakmailag?

Milyen munkát szeretnék, és milyen munkát tudok elvállalni?

Hogyan kell átszervezni az életünket, ha visszamegyek dolgozni?

3. Ha megvannak a szükséges információk a munkaerőpiacról, önmagunkról, akkor érdemes időt szánni az álláskeresési technikákra. Hol és hogyan hirdetik meg az állásokat, hogyan lehet a cégekkel kapcsolatba kerülni?

4. Az információk mellett fontos a lelki ráhangolódás: higgyünk önmagunkban, bízzunk a sikerben. Tudatosítsuk erősségeinket, korábbi eredményeinket, szakmai sikereinket!

5. A végén említem, de nagyon fontos, hogy legyen egy jó szakmai önéletrajzunk! Egy olyan CV, ami úgy foglalja össze eddigi szakmai életutunkat és mutatja be szakmai kompetenciáinkat hogy azzal „kívánatossá és eladhatóvá” tesz minket a munkaerőpiacon. A jól megírt CV az egyik legfontosabb lépés a cégek felé.

6. Az információgyűjtés és lelki felkészülés után, ha már a CV is megvan, akkor már csak a megfelelő ruhát kell kiválasztani, frizura, esetleg szolid smink, és ha megfelelő a megjelenés, irány az interjú!

Mik azok a “rázós” kérdések, amikre egy állásinterjún szinte biztosan számíthat?

Irány az interjú!
Irány az interjú!

Az interjúkon általában felmerül, hogy hogyan tudja az anyuka illetve a család megoldani a gyerekekkel kapcsolatos feladatokat szünidő, vagy betegség idején? Ilyenkor érdemes megnyugtatni a felvételiztetőt, hogy számíthatunk a lelkes nagymamák, profi bébiszitterek, kedves szomszéd néni segítségére, és természetesen a gyermek apukája is alig várja, hogy néhány napot otthon tölthessen szabadságon a csemetéjével. Fontos, hogy ezt kellő magabiztossággal, természetesen tudjuk elmondani. A felvételiztető ebből érzékeli, hogy már előre gondolkodtak a megoldáson, nem „vészhelyzetben” fognak majd kapkodni.

Fontos lehet az is, hogy mennyit felejtett a gyerekkel töltött idő alatt az anyuka? Mennyire élő, korszerű a szakmai tudása? A válaszadásnál itt azt érdemes hangsúlyozni, hogy lehet, hogy vannak olyan új dolgok, amiket majd meg kell tanulni, de nagyon fontos, hogy a gyesen töltött idő alatt sok hasznos képesség kifejlődik az anyukákban, ami a munkahelyen is jól jön. Sokkal jobban tudják szervezni az életüket, beosztani az idejüket, priorizálni az előttük álló feladatokat. Képesek egyszerre több dologra odafigyelni, párhuzamosan foglalkozni több fontos kérdéssel. Gyorsan, hosszas gondolkodás nélkül képesek döntéseket hozni.

“érzékeltetni, hogy készek vagyunk a váltásra”

Mi az, ami “szálka” egy felvételiztető szemében?

Saját HR-es gyakorlatomban engem az zavart, ha a nem éreztem a munkakeresőben a váltás valódi igényét, a feladat ellátásához szükséges elszántságot, a munkahely iránti elkötelezettséget.

Az interjún érdemes azt érzékeltetni, hogy készek vagyunk a váltásra, újra dolgozni szeretnénk. Végiggondoltuk az előttünk álló nehézségeket, esetleges problémákat, de van elképzelésünk arra, hogyan tudjuk ezeket majd megoldani, és készek vagyunk értelmes és vállalható kompromisszumokat megkötni a munkánk és a családi életünk szervezése során.

Egy személyes álláskeresést támogató szupervíziós folyamat pontosan mire készít fel?

A szupervízió – definíciója alapján – a szakmai személyiség fejlesztése. Egy kisgyerekes anyuka esetében egy ilyen folyamatban a helyzetéből adódó kérdésekre keressük a választ. Mit szeretnék? Hol tartok most? Milyenek a lehetőségeim? Mit kell tennem, min kell változtatnom? Mi akadályoz? Mi segít?

A folyamat során azok a félelmek, bizonytalanságok oldódnak, amelyek akadályozzák a sikeres munkakeresést. Önbizalmat erősít, segít a stabil, pozitív énkép kialakításában. Támogatást ad a munka és a magánélet egyensúlyának kialakításához, megtartásához. Szükség esetén a sikertelen interjúk feldolgozását segíti a tapasztalatok átgondolásával, és felkészít a sikeres állásinterjúra.

Bizonytalan vagy benne, hogy pontosan mit is szeretnél csinálni, ha visszamész dolgozni? Fogalmad sincs, hogyan találsz majd megfelelő munkát? Félsz, hogy nem leszel képes összehangolni a munkát a családoddal? Szeretnél professzionális és személyre szabott támogatást kapni a munkába visszaállás folyamatában? Gyere el a szeptemberben induló  “Vissza a munkába” Anyacsavar csoportba, és vedd Te is sikeresen ezt az akadályt!

 

Karrier VAGY család? Karrier ÉS család!

r-FINDING-WORK-LIFE-BALANCE-large570
Karrier ÉS család, forrás: Huffingtonpost

Mindegy, hogyan döntünk: vállalunk-e gyerekeket, vagy sem, alapítunk-e családot, vagy sem, építünk-e karriert, vagy sem, a döntésünkkel szembesítenek mások, a döntésünket megítélik mások. És nem csak mások, hanem saját magunk is.

A Jobline Női Karriernap egyik leginspirálóbb előadója Nevelős Orsolya Stefanie, a Siemens kommunikációs igazgatója volt, aki a harmadik gyerekével a 9. hónapban járva mondott néhány igazán gondolatébresztőt. Íme az Anyacsavar top 4 kedvenc gondolata:

  1. Gyerekkorunktól fogva állandóan olyan döntéseket kell hoznunk, – kezdve a sport és a szabadidős tevékenységek megválasztásától, az iskolaválasztáson át később a párválasztásig, a szakmai és családalapítást érintő választásokon át -, amelyek azután komoly hatással lesznek az életünkre. Minden döntésünknek ára van, és a legnehezebb a dologban az, hogy semelyik döntésen nincsen árcédula: sosem tudhatjuk előre, hogy a döntésünkért pontosan milyen árat kell majd fizetnünk hosszú távon. Ennek ellenére a döntésért a felelősség minket illet, és ha egy döntés nem bizonyult jónak, szerencsére élhetünk az újratervezés lehetőségével – természetesen annak a tudatában, hogy az is csak egy választás, aminek szintén ára van.
  2. A manapság divatos, széles körben elterjedt és rendkívül nyomasztó  „karrier VAGY
    Nevelős Orsolya Stefanie a Siemens kommunikációs igazgatója
    Nevelős Orsolya Stefanie a Siemens kommunikációs igazgatója

    család” megközelítést ideje lenne a meglévő tudásunk és tapasztalataink alapján felülírni. Ehhez érdemes rögtön a karrier és a család definíciójánál elkezdenünk a szemléletváltást. Mert mi is a sikeres karrier? Mindenkinek más, de általánosságban talán elmondhatjuk, hogy a sikeres karrier az, amikor a saját karrier-elvárásainknak meg tudtunk felelni. Ezzel szerencsére sokan vagyunk így, és mindenki sok jó példát találhat erre a saját környezetében. És mi a család? Talán ezt sem ártana újragondolni. A leglényegesebb talán annak a kihangsúlyozása, hogy gyerek nélkül is van családja a legtöbb embernek.

  3. Mindegy, hogyan döntünk: vállalunk-e gyerekeket, vagy sem, alapítunk-e családot, vagy sem, építünk-e karriert, vagy sem, a döntésünkkel szembesítenek mások, a döntésünket megítélik mások. És nem csak mások, hanem saját magunk is. Talán ezért is nagyon fontos az egészséges önértékelésen, önbecsülésen és önbizalmon alapuló tudatos döntéshozatal: ezek segítenek abban, hogy a döntéseink ára ne nyomasszon bennünket egész életünkben. És mi segít túllendülni a kezdeti félelmeken? A „csinálás”: kezdjünk bele, még ha nem is tökéletesek az első lépések, az első próbálkozások, mert az első apró sikerek hamar megjönnek, és azok erőt, energiát adnak a tovább lépéshez. Gyakorlat teszi a mestert!

Nagyon idekívánkozik Sheryl Sandberg: Dobd be magad! című könyvéből az egyik kedvenc idézetem: “A nők előtt tornyosuló akadályok nagy része a félelemben gyökerezik. Félünk, hogy nem szeretnek majd. Félünk, hogy rosszul döntünk. Félünk, hogy magunkra vonjuk az emberek haragját, kivívjuk környezetünk ellenszenvét. Félünk, hogy túlvállaljuk magunkat. Félünk, hogy belebukunk. Félünk, hogy ítélkeznek felettünk. És a félelmek netovábbja: félünk, hogy gyerekünknek rossz anyja, férjünknek rossz felesége, szüleinknek rossz gyereke leszünk.(…) Tegyétek fel magatoknak a nagy kérdést: “Mit tennék, ha nem félnék?” Ha pedig megvan a válasz, menjetek, és tegyétek meg!”

4.  A patriarchális társadalom uralkodó mintáit mi nők is erősíthetjük a saját viselkedésünkkel és hozzáállásunkkal, amikor nem élünk a meglévő lehetőségeinkkel, amikor nem állunk ki magunk mellett, amikor nem szánunk időt és energiát az igényeink és céljaink tudatosítására. És mi nők írhatjuk át ezeket a mintákat mikro szinten, a saját környezetünkben, saját magunkon kezdve a változtatást, lépésről lépésre.

Ehhez azonban folyamatos önreflexióra van szükség – és valljuk be, sokunknak ez az egyik legutolsó a napi feladatlistáján. Már ahhoz is nagy adag tudatosság kell, hogy valaki önmagára rendszeres minőségi időt szánjon. Ha valaki mégis így döntene, és inspirálóan hatnak rá mások példái, bevált gyakorlatai, ötletei, azt szívesen látjuk valamelyik Anyacsavar csoportban, ahol minden kisgyerekes nő professzionális coaching és tréning módszerekkel, biztonságos, meleg és támogató közegben érlelheti meg a saját igényeire, céljaira és körülményeire szabott egyéni megoldásait.

paizsdora_anyacsavar_alairas

 

 

 

Találkozás a következő szülőgenerációval

andragógia_előadás
Előttük az élet

Meghívást kaptam, hogy az ELTE Andragógia mester képzésén tartsak előadást az Anyacsavarról azoknak a huszonéves hallgatóknak, akik még a gyermekvállalás és a karrierépítés előtt állnak.  Számomra is tanulságos volt.

 

 

Mivel nem szeretem az előadást, mint műfajt, ahol az előadó a tudás egyedüli letéteményeseként mondja a tutit, ezért inkább egy interaktív, gondolatébresztő szemináriumi formát választottam.

Miután bemutatkoztam, rögtön feltettem néhány egyszerűnek tűnő kérdést:

Milyen a jó munkaerő? A válaszok záporoztak: rugalmas, megbízható, naprakész tudással rendelkezik, folyamatosan fejleszti magát, jó problémamegoldó.

Milyen a jó barát? Megbízható, ott van a bajban, lehet rá számítani, rugalmas, elfogadó – mondták.

Milyen a jó szerető? Vad, figyelmes, gyengéd, vonzó – jöttek a különféle elvárások.

Milyen a jó társ? Őszinte, becsületes, megbízható, azonos érdeklődésű, egyenrangú partnerként kezel – szerintetek a legutolsót a fiúk, vagy a lányok mondták? J

Milyen a jó anya? Megbízható, mindig lehet rá számítani, türelmes, odafigyelő, elfogadó – mondták a fiatalok kórusban.

andragógia_ea
Mi segít dönteni?

Összegeztem a hallottakat: ha jól értem, közös vonás a megbízhatóság, az, hogy amikor szükség van rá, jelen van, lehet rá számítani. A fogós kérdés, amit feltettem a hallgatóknak az volt: Ha ezek a szerepek halmozódnak, mert egyszerre várja a türelmetlen főnököm, hogy határidőre teljesítsek, a zokogó barátnőm, hogy támogassam az akut párkapcsolati konfliktusában, a férjem, hogy két hét után ma végre tényleg bújjunk össze, a gyerekem viszont belázasodik, akkor mi a prioritási sorrend? Ki, vagy mi dönti ezt el?

Néhány fiú kijelenti, hogy az első, az anyaszerepben megfelelés, minden egyéb ezután következik. A többség azonban valóban elgondolkodik, szemmel láthatóan élik bele magukat a helyzetbe, és futtatják végig magukban a lehetőségeket, és azok következményeit.

Hogy segítsek nekik még jobban beleélni magukat a sokféle női szerepben egyszerre megfelelni vágyók helyzetébe, felolvastam néhány részletet kisgyerekes anyák vallomásaiból:

„Azok a férfiak, akikkel egy asztalnál ülök a management team-ben, arra érnek haza, hogy a gyerekeik leckéje kész, be van pakolva a táskájuk másnapra…stb., miközben engem egy második műszak vár otthon. (…)Rosszul esett, amikor az első gyerekem születése után a GYED-ről visszatérve azt mondta egy kolléga a fülem hallatára, hogy „milyen ember az, aki otthagyja a gyerekét!” (Grósz Judit a Nő, anya, vezető c. interjúban)

„Úttörő munka volt a tágabb családdal elfogadtatni, hogy én két diploma után újra tanulni akarok, de ezúttal nem a megélhetésért, hanem hivatástudatból. Édesanyám egyenesen le akart beszélni róla, féltett, hogy a tanulás csak a családi élet rovására mehet, mert ő úgy élte le az életét, hogy az ambícióit a gyereknevelés alá rendelte. Nem volt tapasztalata arról, hogy a kettőt együtt is lehet, csak vagy család, vagy önmegvalósításban tudott gondolkodni. Így szembe kellett néznem a bűntudattal, mert a mi családunkban generációk óta a női értékek a szerénység, alkalmazkodás, tip-top háztartás voltak. Ezekkel nyíltan szembe kellett mennem, úgy éreztem, eljött az idő, hogy döntsek: másoknak akarok tetszeni, vagy jól akarom magam érezni a saját életemben?” (Egyházyné Tóth Andrea a Női sorsok, női mesék sorozatban)

andragógia_szétszakadás

„Amikor azonban visszatértem a munkához, azzal a folyamatos lelki konfliktussal szembesültem, hogy sehol nem tudok igazán megfelelni, és ebben szétszakadok. (…)Lujza már négyéves volt, amikor eljutottam a saját határaimra. Minden percben úgy éreztem, valami dolgom van, jól szeretnék teljesíteni a munkában és otthon is, de ez lehetetlen. Eltűnt az életemből a szabadság élménye, amikor üres a fejem, és csak úgy felnézek az égre, van relaxáció a napjaimban. Fizikai tünetek is kísérték ezt a folyamatos belső feszültséget: a bal oldalamon minden ízületem elkezdett fájni, amire egyetlen orvos sem talált magyarázatot. Mivel minden tevékenységem energiát kért, és semmi nem töltött, az életem elkezdett örömtelen, és belül megélt kudarcélményekkel teli lenni.” (Szabó Réka az Alkotómunka család mellett? c. interjúban)

„mivel nálunk én vagyok a fő pénzkereső, a második gyerekem születése után hónapokkal észleltem, hogy noha bejöttek új költségek, ettől azonban nem lett hirtelen több bevételünk. Ettől megrémültem, és szembesültem azzal, hogy kétgyerekes anyaként muszáj lesz másképp élnem, mint eddig, hiszen felelős vagyok azért, hogy milyen életkörülményeket tudok biztosítani a családomnak.” (Hankovszky Katalin az Egy coach reflexiói az anyává válásról c. interjúban)

Ezek az önvallomás részletek elkezdték felhozni a saját élményeket és tapasztalatokat: az egyik lány felidézte, hogy mennyire megbotránkoztak a kollégái, és milyen elutasítóan bántak azzal a nővel, aki a szülés után 4 hónappal vissza akart menni dolgozni; egy fiúnak eszébe jutott, hogy az édesanyja azért utasított vissza egy előléptetést, hogy a családnak ne kelljen másik városba költöznie, és így tovább.

A fiúk és a lányok szinte teljesen egybehangzóan egyetértettek abban, hogy igazságtalan az egyenlőtlen részvállalás a közös feladatokban, hogy nem jó, ha egy nő ekkora stressz alatt van, és hogy támogatni kell ezeket az anyákat. A fiúk mind úgy tekintettek magukra, mint leendő támogató partnerre, azonban azt tudjuk, mi a különbség a szóbeli „én mindenben támogatlak, drágám!” és a gyakorlati szerepvállalás között.

andragógia_együttműködés

Ezért utaltam Sheryl Sandberg Dobd be magad! című könyvében olvasottakra: Míg a férfiak többsége úgy gondolja, lehet egyszerre sikeres a munkában és boldog családapa, a nők folyamatosan arra látnak példákat a környezetükben, és arról olvashatnak történeteket, hogy képtelenség egyszerre jó anyának, jó feleségnek és jó munkaerőnek lenni. A társadalom pedig nem csak elnézi, egyenesen bátorítja a nőket arra, hogy helyezzék a családanya szerepet a sikeres szakember szerepe elé. Ennek következtében, ha úgy érzik, választaniuk kell a családalapítás és a karrier között, az egyetemisták körében dupla annyi lány választja a családot, mint fiú! 2006-os felmérés szerint az egyetemista fiúk 46%-a számított arra, hogy a párja majd lemond a karrierjéről a gyermekvállalás miatt, míg a lányoknak csupán 5%-a. (Sheryl Sandberg: Dobd be magad! – Nők több szerepben – könyvajánló)

Tettem egy merész kísérletet, és megkérdeztem szándékosan a fiúkat, és nem a lányokat, hogyan döntenének, ha választaniuk kellene a családalapítás és a karrier között. A válasz döbbenetes volt, ugyanis értelmezni sem tudták a kérdést. Egyszerűen nem tudtak a családalapításra és a karrierre, mint vagy-vagy helyzetre tekinteni. Mindnyájan úgy képzelték, hogy építik a karrierjüket kb. 30 éves korukig, majd családot alapítanak, és utána 1-2 év múlva tovább építik a karrierjüket onnan, ahol abbahagyták. Percekig kellett újra és újra feltenni a kérdést, hogy megértsék, vagy az egyiket, vagy a másikat választhatják, a kettőt együtt nem, de ezt a választási kényszert egyszerűen elutasították. Nagyon helyesen! Éppen úgy, ahogyan a nőknek is kellene.

Végül kis csoportokban azt a feladatot kapták a hallgatók, hogy vitassák meg, mi segíthet a fenti stresszes helyzetben lévő kisgyerekes anyáknak, és javasoljanak 3 eszközt, amivel nekifognának a támogatásnak. Meglepetésemre a gyermektelen huszonévesek javarészt olyan ötletekkel jöttek, amelyeket anyaként és szakemberként magam is alkalmazok az Anyacsavar csoportokban: lelki támogatás, energizálás, erőforrások feltérképezése, tudatos tervezés, hasonló tapasztalatokkal rendelkező nők társaságának keresése.

Végül nem álltam meg, és felolvastam Sheryl Sandbergnek, a Facebook alelnökének tanácsát útravaló gyanánt ezeknek a szépreményű lányoknak, és talán nem hétköznapi példaként a fiúknak: „A nőnek a karrierje során a legeslegfontosabb döntése az, hogy választ-e magának párt, és ha igen, kit. (…) Olyan férfit válasszunk, aki egyenrangú társra vágyik, szereti, ha egy nő okos, ambiciózus, saját véleménnyel, értékeli a méltányosságot, és számít rá, hogy ki kell vennie a részét, vagy ami még jobb, ki akarja venni a részét az otthoni teendőkből.”

Mik lehettek ennek a látogatásnak a lehetséges hasznai? Talán az „anyának lenni a legnagyobb boldogság” tabutörése, talán egy gondolatébresztő a fiataloknak a gyermekvállalásra és a karrierépítésre való tudatos készülődésre, talán a szempontváltás és érzékenyítés a tapasztalatok híján sarkos sztereotípiákban gondolkodóknak. Nekem pedig az a jó érzés, hogy mennyire nyitottak, kíváncsiak, okosak és érzékenyek ezek a huszonévesek, a következő szülőgeneráció, akik talán még tudatosabban és magától értetődőbben jobban csinálják majd a szülői idő- és szerepzsonglőrködést, mint mi.

paizsdora_anyacsavar_alairas

 

 

 

Sheryl Sandberg: Dobd be magad! – Nők több szerepben

Sandberg_könyvajánlóSheryl Sandberg a Facebook alelnöke, két gyerek édesanyja arról írt könyvet, hogyan lehet családanyaként is sikeres karriert befutni, és milyen akadályokat kell átugrania – még a XXI. században, egy nyugati demokráciában is – egy nőnek, ha vezetői ambíciói vannak.

– könyvajánló

A HVG kiadásában, Garamvölgyi Andrea remek fordításában megjelent könyv, nem csak a közismert nemi sztereotípiákat és diszkriminációs formákat taglalja, hanem sok személyes megfigyelés, tapasztalat, és néhány általam még sosem hallott mélyebb összefüggés teszi igazán izgalmas olvasmánnyá a könyvet. A magas teljesítmény motivációval rendelkező diplomás kisgyerekes anyáknak garantáltan tartogat néhány A-HA élményt.

A szerző már a könyv elején leszögezi, hogy olyan világban élünk, amelyet még mindig a férfiak irányítanak: a világ 195 független országa közül 2012-ben csupán 17-nek volt női vezetője. Ez azt is jelenti, hogy a mindenkit érintő legfontosabb döntésekben a nők véleménye kevesebb teret kap, mint a férfiaké. „A valódi egyenlőséget az jelentené, ha olyan világban élnénk, ahol az országok és a cégek felét nők irányítják, a háztartások felét férfiak vezetik.” –mondja Sheryl Sandberg. Őszintén, el tudja ezt bárki is képzelni?

Valójában a szerző sem. A könyv egyik fele azokról a saját tapasztalatokról, megfigyelt jelenségekről és vonatkozó kutatásokról számol be, amelyek alátámasztják, milyen nehézségekkel szembesülnek a nők a karrierépítés során, a könyv másik fele a lehetséges megküzdési stratégiákról és az önmegvalósítást támogató tényezőkről.

Vegyük sorra, melyek azok a tényezők, amelyek nehezítik a nők karrierépítését:

A sikeres karrierépítéshez hozzátartozik a kockázatvállalás és önmagunk menedzselése (pl. bátor véleménynyilvánítás), két olyan tulajdonság, amit a fiúknál születésüktől kezdve jó szemmel néz és támogat a környezet – beleértve a családot és az iskolákat -, és amit lányoknál nyíltan, vagy burkoltan tiltanak és büntetnek. Az a korai szocializáció a legfontosabb oka annak, hogy a legtöbb nőből hiányzik a vezetői ambíció, és kerülik azokat a pozíciókat, amelyek hatalommal, versengéssel, komoly kihívásokkal járnak. Azt, hogy az egyén a saját megítélése szerint mit tud, vagy képes elérni, javarészt társadalmi elvárások alakítják.

Ha felnőtt korára mégsem ölték volna ki az összes karrier-ambíciót egy nőből, akkor szembe kell néznie azzal, hogy a környezete ugyanazért a viselkedésért, amiért egy férfit csodál és ünnepel – sok pénzt keres, határozott, motivált -, őt agresszívnek, keménynek, manipulatívnak, „nem csapatjátékosnak”…stb. bélyegzi, értsük ez alatt, nőietlennek, így elfogadhatatlannak. Gyakori negatív sztereotípia, hogy a sikeres nőt olyan karrieristának skatulyázzák be, akinek nincs is magánélete.

A fenti társadalmi nyomás hatására a nők döntő többsége interiorizálja, azaz saját mély meggyőződésévé teszi, milyen az illendő nőies viselkedés – együttérző, gondoskodó, csendes…stb., és önként elnémul, és a háttérbe húzódik, passzív megfigyelővé válik, hogy elnyerje a környezete elfogadását. Hogy elkerüljék a környezetük negatív reakcióit, sokan inkább lemondanak szakmai ambícióikról. A nők felé irányuló sztereotípiák önbeteljesítő jóslattá válnak: már maguk sem hisznek abban, hogy elérhetnek vágyott célokat, képesek irányítani a saját életüket, saját teljesítményüket rendre rosszabbul értékelik a valóságosnál. Ha a teljesítményükért, tehetségükért dicséretet kapnak, zavarba jönnek, úgy érzik, nem érdemlik meg, és emiatt bűntudatuk lesz – ez az úgynevezett szélhámos-szindróma.

Míg a férfiak többsége úgy gondolja, lehet egyszerre sikeres a munkában és boldog családapa, a nők folyamatosan arra látnak példákat a környezetükben, és arról olvashatnak történeteket, hogy képtelenség egyszerre jó anyának, jó feleségnek és jó munkaerőnek lenni. A társadalom pedig nem csak elnézi, egyenesen bátorítja a nőket arra, hogy helyezzék a családanya szerepet a sikeres szakember szerepe elé. Ennek következtében, ha úgy érzik, választaniuk kell a családalapítás és a karrier között, az egyetemisták körében dupla annyi lány választja a családot, mint fiú! 2006-os felmérés szerint az egyetemista fiúk 46%-a számított arra, hogy a párja majd lemond a karrierjéről a gyermekvállalás miatt, míg a lányoknak csupán 5%-a.

Megfigyelték, hogy a nők az esetleg csak évek múlva megvalósuló gyermekáldás előtt elkezdenek készülődni úgy, hogy a karrierjükben apránként meghoznak olyan áldozatokat, amelyeket szerintük mindenképpen meg kell hozni, ha családot szeretnének – így nem vállalnak el vezetői pozíciót, ingázást, külföldi kiküldetést…stb., amivel tulajdonképpen már azelőtt feladják a karrierjüket, hogy kilépnének a munkahelyükről. Így pár év alatt eljutnak oda, hogy alacsonyabb pozícióban, alacsonyabb fizetés mellett, kevésbé vonzó, vagy izgalmas szakmai munkát végeznek, ahonnan akár megváltás is lehet szülési szabadságra menni, és nem túl csábító a visszatérés gondolata.

Noha az elmúlt években több lány végez egyetemet, mint fiú, a magasan kvalifikált nők tömegesen lépnek ki a munkaerőpiacról, miután gyereket vállalnak – a férfiaknál nem csökken a munkaerő-piaci részvétel. A munka teljes embert kíván, az anyaság – főleg, amíg picik a gyerekek – szintén, és ahol nem érkezik külső támogatás a munkahely, a társ, a tágabb család részéről, ott a kisgyerekes anya azon veszi észre magát, hogy két főállásban kell egyszerre megfelelnie. A közös gyerek felnevelése magától értetődően az anya feladata, ami igazságtalanság. A gyereknevelés éppen olyan fárasztó és stresszes, mint bármely fizetett munka, csak ráadásul 24 órás a műszak.

Kutatási adatok szerint, ha a férj jobban keres, és legalább heti 50 órát dolgozik, a nő 44%-kal nagyobb valószínűséggel nem megy vissza dolgozni szülés után felsőfokú végzettsége ellenére sem, mint akkor, ha a férj kevesebb időt tölt a munkahelyén. Ez magával hozza az egyenlőtlen munkamegosztást a házimunkák és a gyereknevelés – ingyenesen végzett – feladatai között. Egy 2007-es felmérés szerint a karrierjét feladó diplomás nők 60%-a úgy nyilatkozott, hogy a férjének döntő szerepe volt abban, hogy otthagyta a munkahelyét, mivel nem vett részt a háztartási, gyereknevelési feladatokban, és el is várta, hogy a felesége adja fel a hivatását.

A nők súlyos árat fizetnek azért, ha egy időre – Magyarországon akár gyerekenként 2-3 évre is – elhagyják a munkaerőpiacot. A fizetésük egy év kihagyás után átlagosan 20%-ot csökken, 2-3 év kihagyás esetén ez eléri a 30 %-ot, ami kihat a jövőbeni nyugdíjuk összegére, és nehéz helyzetbe hozhatja őket egy esetleges válás esetén is.

A felsőfokú végzettséggel rendelkező nők kivonulása a munkaerő-piacról azt eredményezi, hogy jóval kevesebb nő kerül vezető pozícióba. Talán ennek is a következménye az, hogy kevés munkahely kezeli rugalmasan a szülési szabadságot és a munkába visszatérést.

Ezen kívül megfigyelhető, hogy az emberek általában szeretnek hasonszőrűekkel dolgozni: ha közvetlen munkatársat kell választaniuk a férfiak és a nők is szívesebben döntenek egy azonos nemű kolléga mellett. Ha a felsővezetők döntően férfiak, érthető, miért olyan nehéz a tehetséges nőknek magas teljesítményük ellenére is nagy számban vezető pozícióba kerülni. Ezt erősíti, ha a kiválasztásnál hagyományos szerepleosztású házasságban élő férfi dönt: ők kevésbé támogatják a nők teljes jogú munkaerő-piaci jelenlétét, és „jó szándékú”, ám szexista nézeteket hangoztatnak. (pl.: „Az erkölcsi prédikáció jobban megy a nőknek, ezért is alkalmasabbak a gyereknevelésre – és talán ezért kevésbé alkalmasak üzleti pályára”.)

Összefoglalóan, ha egy nőnek nincsen támogató férje, társa, családja és nincsen egy támogató szemléletű munkahelye – főnöke, és kollégái -, akkor esélye sincs arra, hogy visszatérjen a munkaerő-piacra a tehetsége, teljesítménye, kompetenciái alapján őt megillető pozícióba.

A nők nagy nyomás alatt állnak, hogy jó döntést hozzanak a család versus munka kérdésében, és megfigyelhetők a döntés mentén kialakuló két tábor között feszülő erős elvi ellentétek. Joan Williams, a Kaliforniai Egyetem professzora szerint a főállású anyák és a dolgozó anyák szembenállása mindkét oldalon identitás-sérüléssel járhat. „Az ideális alkalmazott mindig munkáltatója rendelkezésére áll, a „jó anya” pedig a gyerekei rendelkezésére. Tehát az ideális munkaerőnek folyton bizonygatnia kell, hogy – bár nincs mindig velük – a gyerekei jól vannak, nagyon jól vannak. Azoknak a nőknek pedig, akik nem akarnak ideális munkaerők lenni, és alacsonyabb sebességbe kapcsoltak karrierjükben (netán ki is léptek a munkahelyükről), azt kell folyton bizonygatniuk, hogy ezeket a kompromisszumokat igenis meg kellett kötniük a családjuk érdekében. A nők tehát két csoportra oszlanak, és kölcsönösen elítélik egymást, mert egyik csoport sem képes megfelelni az egymásnak ellentmondó ideáloknak.” Mindkét csoport tagjai folyamatosan arra emlékeztetik egymást, hogy bárhogyan döntöttünk is, a másik utat is választhattuk volna, ami bizonytalanságot, és bűntudatot ébreszt bennünk, és önigazolásra kényszerít, emiatt a másik csoport tagjaira neheztelünk. Pedig valójában minden nő arra vágyik, hogy megbékélhessen a döntéseivel és megerősítést kapjon a környezetétől.

A könyvben Sheryl megosztja azokat a – részben saját – tapasztalatokat is, amelyek segíthetik a nőket az önmegvalósítás útján:

Először is, amit útravaló gyanánt hozhatnak a nők otthonról, a szülői házból a hamuban sült pogácsa helyett: az a mély meggyőződés, hogy bármi lehet belőlük, lányként is képesek ugyanarra a teljesítményre, mint a fiúk.

“A nők előtt tornyosuló akadályok nagy része a félelemben gyökerezik. Félünk, hogy nem szeretnek majd. Félünk, hogy rosszul döntünk. Félünk, hogy magunkra vonjuk az emberek haragját, kivívjuk környezetünk ellenszenvét. Félünk, hogy túlvállaljuk magunkat. Félünk, hogy belebukunk. Félünk, hogy ítélkeznek felettünk. És a félelmek netovábbja: félünk, hogy gyerekünknek rossz anyja, férjünknek rossz felesége, szüleinknek rossz gyereke leszünk.(…) Tegyétek fel magatoknak a nagy kérdést: “Mit tennék, ha nem félnék?” Ha pedig megvan a válasz, menjetek, és tegyétek meg!” – bátorít minden nőt Sheryl, tudván, hogy sokan azért nem mernek belevágni valami újba, mert attól tartanak, hogy alkalmatlanok rá, nincs meg a megfelelő tudásuk hozzá. Ismerős? Pedig a legtöbb dolgot éppen munka közben lehet elsajátítani. El kell kezdeni, és majd a gyakorlat teszi a mestert!

A szerző azt tanácsolja, hogy ha szeretnénk a karrierépítést a családalapítással összehangolni, nem szabad nagyon előre tervezni! A gyermekvállalás előtti évek és hónapok arra valók, hogy megalapozzuk a karrierünket, nem arra, hogy megalapozzuk a visszavonulásunkat a családalapításhoz.

Egyik kedvenc mondatom, ami mélyen elgondolkodtatott a következő volt: „A nőnek a karrierje során a legeslegfontosabb döntése az, hogy választ-e magának párt, és ha igen, kit.” A legsikeresebb karriert befutott nők többsége ugyanis támogató párkapcsolatban él, ahol a párja aktívan kiveszi a részét a gyermekgondozási feladatokból, a házimunkából, és hajlandó olyan áldozatokra is, mint a költözködés, ha a nő munkája ezt megkívánja. Azok a férfiak, akiknek az anyja annak idején dolgozott, jobban kiveszik a részüket az otthoni feladatokban, mint más férfiak. Sheryl Sandberg tanácsa a következő: „Olyan férfit válasszunk, aki egyenrangú társra vágyik, szereti, ha egy nő okos, ambiciózus, saját véleménnyel, értékeli a méltányosságot, és számít rá, hogy ki kell vennie a részét, vagy ami még jobb, ki akarja venni a részét az otthoni teendőkből.”

A másik nagy ellenségünk a folyamatos maximalizmus, és önostorozás, ami megmételyezheti az életünket szülőként, dolgozó szülőként pedig pláne. Sheryl ezt így foglalja össze: „Folyamatosan döntenünk, választanunk kell család és munka között, edzés és pihenés között, mások és önmagunk között. Szülőnek lenni azt jelenti, hogy minden nap alkalmazkodunk, kompromisszumokat kötünk és áldozatokat hozunk. (…) Ha megpróbálunk mindent egyszerre csinálni, és azt várjuk, hogy majd mindent egyszerre jól csinálunk, az egyenes út a csalódottsághoz. A tökéletesség az ellenségünk.” Ezt egy maximalista, magára, és a munkájára igényes embernek nehéz elfogadnia, de fontos megtanulnia, különben folyamatosan frusztrálódik. Csak a legfontosabb dolgokban szabad tökéletességre törekedni, a többiben „a kész jobb, mint a tökéletes” elvet érdemes követni. Idéz Jennifer Aaker-től, aki azt mondja igen bölcsen: „A boldogság titka az, ha elérhető célokat tűzünk ki magunk elé. Ne tökéletességre törekedjünk, hanem elégedettségre és fenntarthatóságra!” és Mary Curtistől, aki arra buzdít, hogy: „Ne engedjenek a bűntudatnak! A titok az, hogy nincs titok. Tegyék meg, amire az adott körülmények közt képesek!”

Mivel a nők felé nagyon erős társadalmi elvárás, hogy kedvesek legyenek, a szerző úgy véli, hogy szakemberként is csak akkor számíthatnak támogatásra férfi, és női kollégáiktól egyaránt, ha azok kedvelik őket. Minden tárgyalás – beleértve az állásinterjút, bértárgyalást…stb. is – akkor lesz sikeres, ha úgy érjük el céljainkat, hogy közben az emberek szimpátiáját is megtartjuk. Nőknél ennek eszköze lehet a kedvesség és az állhatatosság, a lojalitás és mások szempontjaira hivatkozás. „Mosolyogjunk sokat! Rendszeresen adjunk hangot nagyrabecsülésünknek és aggodalmainknak! Hivatkozzunk a felettesünkre, a statisztikai adatokra, a közérdekre és a távlati célokra!” – javasolja Sheryl.

Saját fejlesztése a mindenkori hosszú távú célkitűzés lelkesítő és inspiráló elemekkel, a „merjünk nagyot álmodni” mottó jegyében, és ezzel párhuzamosan egy másfél éves terv konkrét részcélokkal, kijelölt lépésekkel önmagunk számára, és a csapatunk (családunk) számára is, végig gondolva mely szakmai, vagy életterületeken szeretnénk változásokat.

Azt is javasolja a Facebook második embere, hogy aktívan keressünk szakmai támogatókat, mentorokat! Ne passzívan várjuk, hogy „felfedezzenek”, hanem végig gondolt, és személyre szabott kérdésekkel forduljunk szakmai példaképeinkhez. Ha felkeltettük az érdeklődésüket, talán szívesen adnak útmutatást, adnak visszajelzést.

Arra bíztatja a nőket Sandberg, hogy térjenek vissza a munka világába, mert kutatások azt bizonyították, hogy a kétkeresős családokban, ahol a férfiak kiveszik a részüket a gyermeknevelési és háztartási feladatokból is nagyobb az anyagi biztonság, stabilabb a párkapcsolat, kevesebbet vitatkoznak a pénz miatt, a nőkben kevesebb a szorongás és a bűntudat, többet szexelnek (!), és kiegyensúlyozottabb az apa-gyerek kapcsolat, mert a férfi türelmesebbé, empatikusabbá és alkalmazkodóbbá válik. Nem rossz, igaz?

Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az otthoni feladatok megosztásával a felelősséget is meg kell osztani, máskülönben érezheti úgy a másik, hogy szívességet tesz.

A munkába visszatérés mellett szóló érv az is, hogy ha egy nő pénzt keres, akkor állítólag otthon is jobb döntéshozóvá válik, illetve válás esetén, ha önállóan kell új életet kezdenie, anyagilag nagyobb biztonságban lesz, akárcsak idős korában, amelynek az anyagi alapjait a produktív felnőtt évek alatt kell megalapoznia – azt ugye már mindenki tudja, hogy a nyugdíjrendszer épp akkorra mondja be az unalmast, amikor mi mennénk nyugdíjba.

Összefoglalóan arra bátorít mindenkit, hogy „ne féljünk kérni, még akkor se, ha úgy érezzük, túl sokat kérünk!”. Ahelyett, hogy felesleges áldozatokat hoznánk a munkahelyünkön, érdemes kipuhatolni, hol is van a főnökünk alkuzónája. Lehet, hogy simán belemegy abba, hogy korábban menjünk el, és este fejezzük be a munkát, vagy esetenként távmunkában dolgozzunk – de ez csak akkor fog kiderülni, ha fel merjük vállalni saját igényként. Ugyanez igaz a családtagokra, barátokra, kollégákra, ismerősökre. Valószínűleg meg fogunk lepődni, mennyi addig kiaknázatlan erőforrásra fogunk lelni az ő személyükben.

paizsdora_anyacsavar_alairas