Sheryl Sandberg a Facebook alelnöke, két gyerek édesanyja arról írt könyvet, hogyan lehet családanyaként is sikeres karriert befutni, és milyen akadályokat kell átugrania – még a XXI. században, egy nyugati demokráciában is – egy nőnek, ha vezetői ambíciói vannak.
– könyvajánló
A HVG kiadásában, Garamvölgyi Andrea remek fordításában megjelent könyv, nem csak a közismert nemi sztereotípiákat és diszkriminációs formákat taglalja, hanem sok személyes megfigyelés, tapasztalat, és néhány általam még sosem hallott mélyebb összefüggés teszi igazán izgalmas olvasmánnyá a könyvet. A magas teljesítmény motivációval rendelkező diplomás kisgyerekes anyáknak garantáltan tartogat néhány A-HA élményt.
A szerző már a könyv elején leszögezi, hogy olyan világban élünk, amelyet még mindig a férfiak irányítanak: a világ 195 független országa közül 2012-ben csupán 17-nek volt női vezetője. Ez azt is jelenti, hogy a mindenkit érintő legfontosabb döntésekben a nők véleménye kevesebb teret kap, mint a férfiaké. „A valódi egyenlőséget az jelentené, ha olyan világban élnénk, ahol az országok és a cégek felét nők irányítják, a háztartások felét férfiak vezetik.” –mondja Sheryl Sandberg. Őszintén, el tudja ezt bárki is képzelni?
Valójában a szerző sem. A könyv egyik fele azokról a saját tapasztalatokról, megfigyelt jelenségekről és vonatkozó kutatásokról számol be, amelyek alátámasztják, milyen nehézségekkel szembesülnek a nők a karrierépítés során, a könyv másik fele a lehetséges megküzdési stratégiákról és az önmegvalósítást támogató tényezőkről.
Vegyük sorra, melyek azok a tényezők, amelyek nehezítik a nők karrierépítését:
A sikeres karrierépítéshez hozzátartozik a kockázatvállalás és önmagunk menedzselése (pl. bátor véleménynyilvánítás), két olyan tulajdonság, amit a fiúknál születésüktől kezdve jó szemmel néz és támogat a környezet – beleértve a családot és az iskolákat -, és amit lányoknál nyíltan, vagy burkoltan tiltanak és büntetnek. Az a korai szocializáció a legfontosabb oka annak, hogy a legtöbb nőből hiányzik a vezetői ambíció, és kerülik azokat a pozíciókat, amelyek hatalommal, versengéssel, komoly kihívásokkal járnak. Azt, hogy az egyén a saját megítélése szerint mit tud, vagy képes elérni, javarészt társadalmi elvárások alakítják.
Ha felnőtt korára mégsem ölték volna ki az összes karrier-ambíciót egy nőből, akkor szembe kell néznie azzal, hogy a környezete ugyanazért a viselkedésért, amiért egy férfit csodál és ünnepel – sok pénzt keres, határozott, motivált -, őt agresszívnek, keménynek, manipulatívnak, „nem csapatjátékosnak”…stb. bélyegzi, értsük ez alatt, nőietlennek, így elfogadhatatlannak. Gyakori negatív sztereotípia, hogy a sikeres nőt olyan karrieristának skatulyázzák be, akinek nincs is magánélete.
A fenti társadalmi nyomás hatására a nők döntő többsége interiorizálja, azaz saját mély meggyőződésévé teszi, milyen az illendő nőies viselkedés – együttérző, gondoskodó, csendes…stb., és önként elnémul, és a háttérbe húzódik, passzív megfigyelővé válik, hogy elnyerje a környezete elfogadását. Hogy elkerüljék a környezetük negatív reakcióit, sokan inkább lemondanak szakmai ambícióikról. A nők felé irányuló sztereotípiák önbeteljesítő jóslattá válnak: már maguk sem hisznek abban, hogy elérhetnek vágyott célokat, képesek irányítani a saját életüket, saját teljesítményüket rendre rosszabbul értékelik a valóságosnál. Ha a teljesítményükért, tehetségükért dicséretet kapnak, zavarba jönnek, úgy érzik, nem érdemlik meg, és emiatt bűntudatuk lesz – ez az úgynevezett szélhámos-szindróma.
Míg a férfiak többsége úgy gondolja, lehet egyszerre sikeres a munkában és boldog családapa, a nők folyamatosan arra látnak példákat a környezetükben, és arról olvashatnak történeteket, hogy képtelenség egyszerre jó anyának, jó feleségnek és jó munkaerőnek lenni. A társadalom pedig nem csak elnézi, egyenesen bátorítja a nőket arra, hogy helyezzék a családanya szerepet a sikeres szakember szerepe elé. Ennek következtében, ha úgy érzik, választaniuk kell a családalapítás és a karrier között, az egyetemisták körében dupla annyi lány választja a családot, mint fiú! 2006-os felmérés szerint az egyetemista fiúk 46%-a számított arra, hogy a párja majd lemond a karrierjéről a gyermekvállalás miatt, míg a lányoknak csupán 5%-a.
Megfigyelték, hogy a nők az esetleg csak évek múlva megvalósuló gyermekáldás előtt elkezdenek készülődni úgy, hogy a karrierjükben apránként meghoznak olyan áldozatokat, amelyeket szerintük mindenképpen meg kell hozni, ha családot szeretnének – így nem vállalnak el vezetői pozíciót, ingázást, külföldi kiküldetést…stb., amivel tulajdonképpen már azelőtt feladják a karrierjüket, hogy kilépnének a munkahelyükről. Így pár év alatt eljutnak oda, hogy alacsonyabb pozícióban, alacsonyabb fizetés mellett, kevésbé vonzó, vagy izgalmas szakmai munkát végeznek, ahonnan akár megváltás is lehet szülési szabadságra menni, és nem túl csábító a visszatérés gondolata.
Noha az elmúlt években több lány végez egyetemet, mint fiú, a magasan kvalifikált nők tömegesen lépnek ki a munkaerőpiacról, miután gyereket vállalnak – a férfiaknál nem csökken a munkaerő-piaci részvétel. A munka teljes embert kíván, az anyaság – főleg, amíg picik a gyerekek – szintén, és ahol nem érkezik külső támogatás a munkahely, a társ, a tágabb család részéről, ott a kisgyerekes anya azon veszi észre magát, hogy két főállásban kell egyszerre megfelelnie. A közös gyerek felnevelése magától értetődően az anya feladata, ami igazságtalanság. A gyereknevelés éppen olyan fárasztó és stresszes, mint bármely fizetett munka, csak ráadásul 24 órás a műszak.
Kutatási adatok szerint, ha a férj jobban keres, és legalább heti 50 órát dolgozik, a nő 44%-kal nagyobb valószínűséggel nem megy vissza dolgozni szülés után felsőfokú végzettsége ellenére sem, mint akkor, ha a férj kevesebb időt tölt a munkahelyén. Ez magával hozza az egyenlőtlen munkamegosztást a házimunkák és a gyereknevelés – ingyenesen végzett – feladatai között. Egy 2007-es felmérés szerint a karrierjét feladó diplomás nők 60%-a úgy nyilatkozott, hogy a férjének döntő szerepe volt abban, hogy otthagyta a munkahelyét, mivel nem vett részt a háztartási, gyereknevelési feladatokban, és el is várta, hogy a felesége adja fel a hivatását.
A nők súlyos árat fizetnek azért, ha egy időre – Magyarországon akár gyerekenként 2-3 évre is – elhagyják a munkaerőpiacot. A fizetésük egy év kihagyás után átlagosan 20%-ot csökken, 2-3 év kihagyás esetén ez eléri a 30 %-ot, ami kihat a jövőbeni nyugdíjuk összegére, és nehéz helyzetbe hozhatja őket egy esetleges válás esetén is.
A felsőfokú végzettséggel rendelkező nők kivonulása a munkaerő-piacról azt eredményezi, hogy jóval kevesebb nő kerül vezető pozícióba. Talán ennek is a következménye az, hogy kevés munkahely kezeli rugalmasan a szülési szabadságot és a munkába visszatérést.
Ezen kívül megfigyelhető, hogy az emberek általában szeretnek hasonszőrűekkel dolgozni: ha közvetlen munkatársat kell választaniuk a férfiak és a nők is szívesebben döntenek egy azonos nemű kolléga mellett. Ha a felsővezetők döntően férfiak, érthető, miért olyan nehéz a tehetséges nőknek magas teljesítményük ellenére is nagy számban vezető pozícióba kerülni. Ezt erősíti, ha a kiválasztásnál hagyományos szerepleosztású házasságban élő férfi dönt: ők kevésbé támogatják a nők teljes jogú munkaerő-piaci jelenlétét, és „jó szándékú”, ám szexista nézeteket hangoztatnak. (pl.: „Az erkölcsi prédikáció jobban megy a nőknek, ezért is alkalmasabbak a gyereknevelésre – és talán ezért kevésbé alkalmasak üzleti pályára”.)
Összefoglalóan, ha egy nőnek nincsen támogató férje, társa, családja és nincsen egy támogató szemléletű munkahelye – főnöke, és kollégái -, akkor esélye sincs arra, hogy visszatérjen a munkaerő-piacra a tehetsége, teljesítménye, kompetenciái alapján őt megillető pozícióba.
A nők nagy nyomás alatt állnak, hogy jó döntést hozzanak a család versus munka kérdésében, és megfigyelhetők a döntés mentén kialakuló két tábor között feszülő erős elvi ellentétek. Joan Williams, a Kaliforniai Egyetem professzora szerint a főállású anyák és a dolgozó anyák szembenállása mindkét oldalon identitás-sérüléssel járhat. „Az ideális alkalmazott mindig munkáltatója rendelkezésére áll, a „jó anya” pedig a gyerekei rendelkezésére. Tehát az ideális munkaerőnek folyton bizonygatnia kell, hogy – bár nincs mindig velük – a gyerekei jól vannak, nagyon jól vannak. Azoknak a nőknek pedig, akik nem akarnak ideális munkaerők lenni, és alacsonyabb sebességbe kapcsoltak karrierjükben (netán ki is léptek a munkahelyükről), azt kell folyton bizonygatniuk, hogy ezeket a kompromisszumokat igenis meg kellett kötniük a családjuk érdekében. A nők tehát két csoportra oszlanak, és kölcsönösen elítélik egymást, mert egyik csoport sem képes megfelelni az egymásnak ellentmondó ideáloknak.” Mindkét csoport tagjai folyamatosan arra emlékeztetik egymást, hogy bárhogyan döntöttünk is, a másik utat is választhattuk volna, ami bizonytalanságot, és bűntudatot ébreszt bennünk, és önigazolásra kényszerít, emiatt a másik csoport tagjaira neheztelünk. Pedig valójában minden nő arra vágyik, hogy megbékélhessen a döntéseivel és megerősítést kapjon a környezetétől.
A könyvben Sheryl megosztja azokat a – részben saját – tapasztalatokat is, amelyek segíthetik a nőket az önmegvalósítás útján:
Először is, amit útravaló gyanánt hozhatnak a nők otthonról, a szülői házból a hamuban sült pogácsa helyett: az a mély meggyőződés, hogy bármi lehet belőlük, lányként is képesek ugyanarra a teljesítményre, mint a fiúk.
“A nők előtt tornyosuló akadályok nagy része a félelemben gyökerezik. Félünk, hogy nem szeretnek majd. Félünk, hogy rosszul döntünk. Félünk, hogy magunkra vonjuk az emberek haragját, kivívjuk környezetünk ellenszenvét. Félünk, hogy túlvállaljuk magunkat. Félünk, hogy belebukunk. Félünk, hogy ítélkeznek felettünk. És a félelmek netovábbja: félünk, hogy gyerekünknek rossz anyja, férjünknek rossz felesége, szüleinknek rossz gyereke leszünk.(…) Tegyétek fel magatoknak a nagy kérdést: “Mit tennék, ha nem félnék?” Ha pedig megvan a válasz, menjetek, és tegyétek meg!” – bátorít minden nőt Sheryl, tudván, hogy sokan azért nem mernek belevágni valami újba, mert attól tartanak, hogy alkalmatlanok rá, nincs meg a megfelelő tudásuk hozzá. Ismerős? Pedig a legtöbb dolgot éppen munka közben lehet elsajátítani. El kell kezdeni, és majd a gyakorlat teszi a mestert!
A szerző azt tanácsolja, hogy ha szeretnénk a karrierépítést a családalapítással összehangolni, nem szabad nagyon előre tervezni! A gyermekvállalás előtti évek és hónapok arra valók, hogy megalapozzuk a karrierünket, nem arra, hogy megalapozzuk a visszavonulásunkat a családalapításhoz.
Egyik kedvenc mondatom, ami mélyen elgondolkodtatott a következő volt: „A nőnek a karrierje során a legeslegfontosabb döntése az, hogy választ-e magának párt, és ha igen, kit.” A legsikeresebb karriert befutott nők többsége ugyanis támogató párkapcsolatban él, ahol a párja aktívan kiveszi a részét a gyermekgondozási feladatokból, a házimunkából, és hajlandó olyan áldozatokra is, mint a költözködés, ha a nő munkája ezt megkívánja. Azok a férfiak, akiknek az anyja annak idején dolgozott, jobban kiveszik a részüket az otthoni feladatokban, mint más férfiak. Sheryl Sandberg tanácsa a következő: „Olyan férfit válasszunk, aki egyenrangú társra vágyik, szereti, ha egy nő okos, ambiciózus, saját véleménnyel, értékeli a méltányosságot, és számít rá, hogy ki kell vennie a részét, vagy ami még jobb, ki akarja venni a részét az otthoni teendőkből.”
A másik nagy ellenségünk a folyamatos maximalizmus, és önostorozás, ami megmételyezheti az életünket szülőként, dolgozó szülőként pedig pláne. Sheryl ezt így foglalja össze: „Folyamatosan döntenünk, választanunk kell család és munka között, edzés és pihenés között, mások és önmagunk között. Szülőnek lenni azt jelenti, hogy minden nap alkalmazkodunk, kompromisszumokat kötünk és áldozatokat hozunk. (…) Ha megpróbálunk mindent egyszerre csinálni, és azt várjuk, hogy majd mindent egyszerre jól csinálunk, az egyenes út a csalódottsághoz. A tökéletesség az ellenségünk.” Ezt egy maximalista, magára, és a munkájára igényes embernek nehéz elfogadnia, de fontos megtanulnia, különben folyamatosan frusztrálódik. Csak a legfontosabb dolgokban szabad tökéletességre törekedni, a többiben „a kész jobb, mint a tökéletes” elvet érdemes követni. Idéz Jennifer Aaker-től, aki azt mondja igen bölcsen: „A boldogság titka az, ha elérhető célokat tűzünk ki magunk elé. Ne tökéletességre törekedjünk, hanem elégedettségre és fenntarthatóságra!” és Mary Curtistől, aki arra buzdít, hogy: „Ne engedjenek a bűntudatnak! A titok az, hogy nincs titok. Tegyék meg, amire az adott körülmények közt képesek!”
Mivel a nők felé nagyon erős társadalmi elvárás, hogy kedvesek legyenek, a szerző úgy véli, hogy szakemberként is csak akkor számíthatnak támogatásra férfi, és női kollégáiktól egyaránt, ha azok kedvelik őket. Minden tárgyalás – beleértve az állásinterjút, bértárgyalást…stb. is – akkor lesz sikeres, ha úgy érjük el céljainkat, hogy közben az emberek szimpátiáját is megtartjuk. Nőknél ennek eszköze lehet a kedvesség és az állhatatosság, a lojalitás és mások szempontjaira hivatkozás. „Mosolyogjunk sokat! Rendszeresen adjunk hangot nagyrabecsülésünknek és aggodalmainknak! Hivatkozzunk a felettesünkre, a statisztikai adatokra, a közérdekre és a távlati célokra!” – javasolja Sheryl.
Saját fejlesztése a mindenkori hosszú távú célkitűzés lelkesítő és inspiráló elemekkel, a „merjünk nagyot álmodni” mottó jegyében, és ezzel párhuzamosan egy másfél éves terv konkrét részcélokkal, kijelölt lépésekkel önmagunk számára, és a csapatunk (családunk) számára is, végig gondolva mely szakmai, vagy életterületeken szeretnénk változásokat.
Azt is javasolja a Facebook második embere, hogy aktívan keressünk szakmai támogatókat, mentorokat! Ne passzívan várjuk, hogy „felfedezzenek”, hanem végig gondolt, és személyre szabott kérdésekkel forduljunk szakmai példaképeinkhez. Ha felkeltettük az érdeklődésüket, talán szívesen adnak útmutatást, adnak visszajelzést.
Arra bíztatja a nőket Sandberg, hogy térjenek vissza a munka világába, mert kutatások azt bizonyították, hogy a kétkeresős családokban, ahol a férfiak kiveszik a részüket a gyermeknevelési és háztartási feladatokból is nagyobb az anyagi biztonság, stabilabb a párkapcsolat, kevesebbet vitatkoznak a pénz miatt, a nőkben kevesebb a szorongás és a bűntudat, többet szexelnek (!), és kiegyensúlyozottabb az apa-gyerek kapcsolat, mert a férfi türelmesebbé, empatikusabbá és alkalmazkodóbbá válik. Nem rossz, igaz?
Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az otthoni feladatok megosztásával a felelősséget is meg kell osztani, máskülönben érezheti úgy a másik, hogy szívességet tesz.
A munkába visszatérés mellett szóló érv az is, hogy ha egy nő pénzt keres, akkor állítólag otthon is jobb döntéshozóvá válik, illetve válás esetén, ha önállóan kell új életet kezdenie, anyagilag nagyobb biztonságban lesz, akárcsak idős korában, amelynek az anyagi alapjait a produktív felnőtt évek alatt kell megalapoznia – azt ugye már mindenki tudja, hogy a nyugdíjrendszer épp akkorra mondja be az unalmast, amikor mi mennénk nyugdíjba.
Összefoglalóan arra bátorít mindenkit, hogy „ne féljünk kérni, még akkor se, ha úgy érezzük, túl sokat kérünk!”. Ahelyett, hogy felesleges áldozatokat hoznánk a munkahelyünkön, érdemes kipuhatolni, hol is van a főnökünk alkuzónája. Lehet, hogy simán belemegy abba, hogy korábban menjünk el, és este fejezzük be a munkát, vagy esetenként távmunkában dolgozzunk – de ez csak akkor fog kiderülni, ha fel merjük vállalni saját igényként. Ugyanez igaz a családtagokra, barátokra, kollégákra, ismerősökre. Valószínűleg meg fogunk lepődni, mennyi addig kiaknázatlan erőforrásra fogunk lelni az ő személyükben.
