Meghívást kaptam, hogy az ELTE Andragógia mester képzésén tartsak előadást az Anyacsavarról azoknak a huszonéves hallgatóknak, akik még a gyermekvállalás és a karrierépítés előtt állnak. Számomra is tanulságos volt.
Mivel nem szeretem az előadást, mint műfajt, ahol az előadó a tudás egyedüli letéteményeseként mondja a tutit, ezért inkább egy interaktív, gondolatébresztő szemináriumi formát választottam.
Miután bemutatkoztam, rögtön feltettem néhány egyszerűnek tűnő kérdést:
Milyen a jó munkaerő? A válaszok záporoztak: rugalmas, megbízható, naprakész tudással rendelkezik, folyamatosan fejleszti magát, jó problémamegoldó.
Milyen a jó barát? Megbízható, ott van a bajban, lehet rá számítani, rugalmas, elfogadó – mondták.
Milyen a jó szerető? Vad, figyelmes, gyengéd, vonzó – jöttek a különféle elvárások.
Milyen a jó társ? Őszinte, becsületes, megbízható, azonos érdeklődésű, egyenrangú partnerként kezel – szerintetek a legutolsót a fiúk, vagy a lányok mondták? J
Milyen a jó anya? Megbízható, mindig lehet rá számítani, türelmes, odafigyelő, elfogadó – mondták a fiatalok kórusban.
Összegeztem a hallottakat: ha jól értem, közös vonás a megbízhatóság, az, hogy amikor szükség van rá, jelen van, lehet rá számítani. A fogós kérdés, amit feltettem a hallgatóknak az volt: Ha ezek a szerepek halmozódnak, mert egyszerre várja a türelmetlen főnököm, hogy határidőre teljesítsek, a zokogó barátnőm, hogy támogassam az akut párkapcsolati konfliktusában, a férjem, hogy két hét után ma végre tényleg bújjunk össze, a gyerekem viszont belázasodik, akkor mi a prioritási sorrend? Ki, vagy mi dönti ezt el?
Néhány fiú kijelenti, hogy az első, az anyaszerepben megfelelés, minden egyéb ezután következik. A többség azonban valóban elgondolkodik, szemmel láthatóan élik bele magukat a helyzetbe, és futtatják végig magukban a lehetőségeket, és azok következményeit.
Hogy segítsek nekik még jobban beleélni magukat a sokféle női szerepben egyszerre megfelelni vágyók helyzetébe, felolvastam néhány részletet kisgyerekes anyák vallomásaiból:
„Azok a férfiak, akikkel egy asztalnál ülök a management team-ben, arra érnek haza, hogy a gyerekeik leckéje kész, be van pakolva a táskájuk másnapra…stb., miközben engem egy második műszak vár otthon. (…)Rosszul esett, amikor az első gyerekem születése után a GYED-ről visszatérve azt mondta egy kolléga a fülem hallatára, hogy „milyen ember az, aki otthagyja a gyerekét!” (Grósz Judit a Nő, anya, vezető… c. interjúban)
„Úttörő munka volt a tágabb családdal elfogadtatni, hogy én két diploma után újra tanulni akarok, de ezúttal nem a megélhetésért, hanem hivatástudatból. Édesanyám egyenesen le akart beszélni róla, féltett, hogy a tanulás csak a családi élet rovására mehet, mert ő úgy élte le az életét, hogy az ambícióit a gyereknevelés alá rendelte. Nem volt tapasztalata arról, hogy a kettőt együtt is lehet, csak vagy család, vagy önmegvalósításban tudott gondolkodni. Így szembe kellett néznem a bűntudattal, mert a mi családunkban generációk óta a női értékek a szerénység, alkalmazkodás, tip-top háztartás voltak. Ezekkel nyíltan szembe kellett mennem, úgy éreztem, eljött az idő, hogy döntsek: másoknak akarok tetszeni, vagy jól akarom magam érezni a saját életemben?” (Egyházyné Tóth Andrea a Női sorsok, női mesék sorozatban)
„Amikor azonban visszatértem a munkához, azzal a folyamatos lelki konfliktussal szembesültem, hogy sehol nem tudok igazán megfelelni, és ebben szétszakadok. (…)Lujza már négyéves volt, amikor eljutottam a saját határaimra. Minden percben úgy éreztem, valami dolgom van, jól szeretnék teljesíteni a munkában és otthon is, de ez lehetetlen. Eltűnt az életemből a szabadság élménye, amikor üres a fejem, és csak úgy felnézek az égre, van relaxáció a napjaimban. Fizikai tünetek is kísérték ezt a folyamatos belső feszültséget: a bal oldalamon minden ízületem elkezdett fájni, amire egyetlen orvos sem talált magyarázatot. Mivel minden tevékenységem energiát kért, és semmi nem töltött, az életem elkezdett örömtelen, és belül megélt kudarcélményekkel teli lenni.” (Szabó Réka az Alkotómunka család mellett? c. interjúban)
„mivel nálunk én vagyok a fő pénzkereső, a második gyerekem születése után hónapokkal észleltem, hogy noha bejöttek új költségek, ettől azonban nem lett hirtelen több bevételünk. Ettől megrémültem, és szembesültem azzal, hogy kétgyerekes anyaként muszáj lesz másképp élnem, mint eddig, hiszen felelős vagyok azért, hogy milyen életkörülményeket tudok biztosítani a családomnak.” (Hankovszky Katalin az Egy coach reflexiói az anyává válásról c. interjúban)
Ezek az önvallomás részletek elkezdték felhozni a saját élményeket és tapasztalatokat: az egyik lány felidézte, hogy mennyire megbotránkoztak a kollégái, és milyen elutasítóan bántak azzal a nővel, aki a szülés után 4 hónappal vissza akart menni dolgozni; egy fiúnak eszébe jutott, hogy az édesanyja azért utasított vissza egy előléptetést, hogy a családnak ne kelljen másik városba költöznie, és így tovább.
A fiúk és a lányok szinte teljesen egybehangzóan egyetértettek abban, hogy igazságtalan az egyenlőtlen részvállalás a közös feladatokban, hogy nem jó, ha egy nő ekkora stressz alatt van, és hogy támogatni kell ezeket az anyákat. A fiúk mind úgy tekintettek magukra, mint leendő támogató partnerre, azonban azt tudjuk, mi a különbség a szóbeli „én mindenben támogatlak, drágám!” és a gyakorlati szerepvállalás között.
Ezért utaltam Sheryl Sandberg Dobd be magad! című könyvében olvasottakra: Míg a férfiak többsége úgy gondolja, lehet egyszerre sikeres a munkában és boldog családapa, a nők folyamatosan arra látnak példákat a környezetükben, és arról olvashatnak történeteket, hogy képtelenség egyszerre jó anyának, jó feleségnek és jó munkaerőnek lenni. A társadalom pedig nem csak elnézi, egyenesen bátorítja a nőket arra, hogy helyezzék a családanya szerepet a sikeres szakember szerepe elé. Ennek következtében, ha úgy érzik, választaniuk kell a családalapítás és a karrier között, az egyetemisták körében dupla annyi lány választja a családot, mint fiú! 2006-os felmérés szerint az egyetemista fiúk 46%-a számított arra, hogy a párja majd lemond a karrierjéről a gyermekvállalás miatt, míg a lányoknak csupán 5%-a. (Sheryl Sandberg: Dobd be magad! – Nők több szerepben – könyvajánló)
Tettem egy merész kísérletet, és megkérdeztem szándékosan a fiúkat, és nem a lányokat, hogyan döntenének, ha választaniuk kellene a családalapítás és a karrier között. A válasz döbbenetes volt, ugyanis értelmezni sem tudták a kérdést. Egyszerűen nem tudtak a családalapításra és a karrierre, mint vagy-vagy helyzetre tekinteni. Mindnyájan úgy képzelték, hogy építik a karrierjüket kb. 30 éves korukig, majd családot alapítanak, és utána 1-2 év múlva tovább építik a karrierjüket onnan, ahol abbahagyták. Percekig kellett újra és újra feltenni a kérdést, hogy megértsék, vagy az egyiket, vagy a másikat választhatják, a kettőt együtt nem, de ezt a választási kényszert egyszerűen elutasították. Nagyon helyesen! Éppen úgy, ahogyan a nőknek is kellene.
Végül kis csoportokban azt a feladatot kapták a hallgatók, hogy vitassák meg, mi segíthet a fenti stresszes helyzetben lévő kisgyerekes anyáknak, és javasoljanak 3 eszközt, amivel nekifognának a támogatásnak. Meglepetésemre a gyermektelen huszonévesek javarészt olyan ötletekkel jöttek, amelyeket anyaként és szakemberként magam is alkalmazok az Anyacsavar csoportokban: lelki támogatás, energizálás, erőforrások feltérképezése, tudatos tervezés, hasonló tapasztalatokkal rendelkező nők társaságának keresése.
Végül nem álltam meg, és felolvastam Sheryl Sandbergnek, a Facebook alelnökének tanácsát útravaló gyanánt ezeknek a szépreményű lányoknak, és talán nem hétköznapi példaként a fiúknak: „A nőnek a karrierje során a legeslegfontosabb döntése az, hogy választ-e magának párt, és ha igen, kit. (…) Olyan férfit válasszunk, aki egyenrangú társra vágyik, szereti, ha egy nő okos, ambiciózus, saját véleménnyel, értékeli a méltányosságot, és számít rá, hogy ki kell vennie a részét, vagy ami még jobb, ki akarja venni a részét az otthoni teendőkből.”
Mik lehettek ennek a látogatásnak a lehetséges hasznai? Talán az „anyának lenni a legnagyobb boldogság” tabutörése, talán egy gondolatébresztő a fiataloknak a gyermekvállalásra és a karrierépítésre való tudatos készülődésre, talán a szempontváltás és érzékenyítés a tapasztalatok híján sarkos sztereotípiákban gondolkodóknak. Nekem pedig az a jó érzés, hogy mennyire nyitottak, kíváncsiak, okosak és érzékenyek ezek a huszonévesek, a következő szülőgeneráció, akik talán még tudatosabban és magától értetődőbben jobban csinálják majd a szülői idő- és szerepzsonglőrködést, mint mi.
