“az öröm a laza lélekre száll”

Az Anyacsavaron arról faggattuk Szabó Réka matematikust, táncos-koreográfust, a független kortárs Tünet Együttes művészeti vezetőjét, egy ötéves mamáját, hogyan pörgeti egyszerre a munka, önmegvalósítás és magánélet tányérjait, és az anyává válás élettapasztalatai hogyan gazdagították őt magát, és ezeket hogyan osztja meg az alkotásain keresztül.

Tanítasz a Műszaki Egyetem Számítástudományi és Információelméleti Tanszékén, művészként rendezel, és színpadra is lépsz, miközben van egy ötéves kislányod is. A munka-magánélet egyensúlyban tartása hogyan működik nálad?

Azt gondolom, hullámokban. Az egyetemi munkám jól tervezhető mennyiségű, és viszonylag stressz-mentes munka, de egy új színházi bemutatóra készülés teljesen beszippant, ilyenkor nagyon kis szeletem marad bármi másra, beleértve a családomat is. A művészi szempontból nyugodtabb időszakokban pedig ugyanakkora koncentrációval fordulok a család felé, mint az alkotó periódusokban a munka felé.

Ezzel te békében vagy?

Most már igen. Amikor visszatértem az alkotómunkába, Lujza egyéves volt, és az egy nagyon nehéz, feszültségekkel teli időszak volt. Próbáltam egyensúlyozni a munka és a kislányom között, de nem mindig sikerült. Teljes embert igényel egy egyéves gyerek is, és az alkotó folyamat is. Ráadásul egy visszautasíthatatlan, egyszeri felkérés érkezett a Katona József Színházból új koprodukció készítésére, amire nem tudtam nemet mondani. Közben hatalmas felelősség is van a vállamon, hiszen egy társulatot vezetek, amely nem szűnt meg attól, hogy nekem született egy gyerekem, és amelynek a léte függ attól, hogy én végig tudok-e csinálni egy projektet.

…eljutottam a saját határaimra…

Az első egy évben, mielőtt visszatértél volna az alkotáshoz, ezt hogyan oldottad meg?

Volt egy kezdeti időszak, amikor kizárólag a kislányomra tudtam koncentrálni. Nagyon tudatosan készültünk erre a helyzetre: a repertoárjátszó időszakokra a feladataim szét voltak osztva az együttes tagjai között, az új produkciókhoz pedig vendégrendezőket hívtunk. Amikor azonban visszatértem a munkához, azzal a folyamatos lelki konfliktussal szembesültem, hogy sehol nem tudok igazán megfelelni, és ebben szétszakadok. Szerettem volna újra átélni az intenzív munka örömét, de az alkotó folyamat nehézkesebbé vált, mert én magam is megváltoztam, kevésbé érdekelt a színház, mint régen, lelkileg nem voltam teljesen jelen. Ettől persze frusztrált voltam, és ez rányomta az otthon töltött időre is a bélyegét: nem tudtam igazán felszabadult és odafigyelő lenni.

Kik segítettek ebben az időszakban?

Nagyon nagy szerencsém van, mert a szüleim egy nagyon odaadó nagyszülőpáros, és a férjem is nagyon támogató volt: úgy szervezte a munkáját, hogy délelőttönként szinte mindig ő vigyázott Lujzára. Ez nagyon megnyugtató volt.

Mi segített még?

Lujza már négyéves volt, amikor eljutottam a saját határaimra. Minden percben úgy éreztem, valami dolgom van, jól szeretnék teljesíteni a munkában és otthon is, de ez lehetetlen. Eltűnt az életemből a szabadság élménye, amikor üres a fejem, és csak úgy felnézek az égre, van relaxáció a napjaimban. Fizikai tünetek is kísérték ezt a folyamatos belső feszültséget: a bal oldalamon minden ízületem elkezdett fájni, amire egyetlen orvos sem talált magyarázatot. Mivel minden tevékenységem energiát kért, és semmi nem töltött, az életem elkezdett örömtelen, és belül megélt kudarcélményekkel teli lenni. Úgy éreztem, életmódváltásra lenne szükségem, és csináltam egy számvetést. Leírtam a tényeket, hogy mi van most, és csináltam magamnak egy programot, hogy mihez kell magamat tartanom egy napban, egy héten, – egyszerű dolgokat -, hogy ebből a negatív spirálból kikerüljek.

Tudsz példát mondani?

Például elhatároztam, hogy minden napban kell lennie fél órának, ami csak az én örömömet szolgálja. A vicc az, hogy valójában nem csináltam mást, mint korábban, csak a hozzáállásom változott meg. Tudatosan kerestem, és meg is találtam olyan hétköznapi helyzetekben is az örömöt, mint egy munkamegbeszélés. Ettől egy sokkal relaxáltabb állapotban voltam jelen. Felállítottam prioritásokat, ami miatt ma már könnyebben ki tudok szakadni a munkahelyi stresszből, és nem viszem már haza a feszültségeket. Eljártam a Lukács Fürdőbe, ahol kialakítottam magamnak egy rítust; csodálatos volt. Frans Poelstra mondta egyszer, hogy ha valaki elhatároz magában valamit – például hogy minden reggel 7-kor megmossa a fogát -, és azt minden nap megcsinálja, akkor gyökeresen meg fog változni az élete. És ezzel teljesen egyetértek. A legnehezebb ebben az volt, hogy ezt a gesztust megadjam magamnak, helyet csináljak neki az életemben, ráadásul rendszeresen, kitartóan. Addig ilyesmi szóba sem jöhetett – vagy a munka, vagy Lujza. Kicsit azért csaltam, úgy oldottam fel a lelkiismereti részt, hogy ezt az egész folyamatot egy új szóló elkészítésének a tárgyává tettem. Ekkor született meg az „Ez mind én leszek egykor”. Minden nap leírtam, mi van velem. Attól, hogy megadtam erre az időt, és pláne írásban kellett artikulálnom mindezt, sokkal erőteljesebben szembesültem azzal, mi a fontos, és mi mennyire az.

…mintha kaptam volna még egy életet…

Mire jöttél rá?

Olyasmikre, amit addig is tudtam tulajdonképpen, de azáltal, hogy távolabbról néztem rá az életemre, hirtelen világos lett, hogy a munka nem ér annyit, hogy rámenjek, ráadásul ez a feszített tempó nem növeli végső soron a teljesítményemet. Füst Milán: Ez mind én voltam egykor c. könyvében van egy gyönyörű mondat: “Az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.”

Hogy vagy most?

Nem lettem más ember, de van bennem egy nagyobb tudatosság, és most másképpen élek. Valami megváltozott az életviteli mechanizmusomban, ami nagyon jótékony. Könnyebb lett a lelkem. Vannak napok, hetek, amikor úgy érzem, kezdek visszacsúszni. Ez egy folyamatos küzdelem. Ilyenkor segít, hogy átéltem már azt, hogy ebből ki lehet lépni, és tudok valamelyik bevált technikámhoz nyúlni.

Hogyan hatott rád, mint művészre az anyává válás?

A darabjainkra mindig is jellemző volt a pszichologizálás, a személyes használata, de a témaválasztásaimban erősen elkezdett foglalkoztatni az, hogy honnan jövünk, a nevelés, a neveltetés, a gyerekkor, a szülő-gyerek kapcsolat. Margitai Ági, miután látta a szólómat, azt mondta, látszik a színpadi jelenlétemben, hogy szültem: sokkal puhábbnak, árnyaltabbnak, kiteljesedettebbnek látott – és én is érzem ezt saját magamon. Csináltunk egy gyerekelőadást, ami valószínűleg nem jött volna létre, ha nem születik meg a gyerekem. Nekem a szülés rengeteget adott: egy új világ nyílt ki előttem, ami nélkül szegényebben halnék meg. Úgy érzem, mintha kaptam volna még egy életet. Engem folyamatosan foglalkoztat a dimenzióváltás: élünk egy életet, és vajon ki tudunk-e lépni, tudunk-e valami olyasmit csinálni, ami miatt másnaptól másképpen élünk. Szerintem ez a szüléssel óhatatlanul megtörténik az életünkben, és ez elképesztően jó dolog.

Mik a legmeghatározóbb tapasztalataid az anyává válással kapcsolatban?

A terhesség élménye egészen döbbenetes volt, hiszen tizenhat éves korom óta a testemmel ilyen drámai változás addig nem történt. Számomra a terhesség egy rég óta várt jó dolog volt, ezért maga a testi tapasztalás és a hozzá tartozó lelki állapot minden nehézségével együtt is egy izgalmas, és csodálatos élmény volt. Mélyen belém égett az a pillanat is, amikor a születése után a kislányom felsírt, majd amikor a szemembe nézett, elhallgatott. És meghatározó élmény számomra az a fizikális szimbiózis és az a mély kötődés, ami a gyerekemmel jelen volt a kezdetekkor. Meglepő volt a gyermeki intenzitású világfelfedező kíváncsiság is, ahogy a figyelmemet teljesen lekötötte a gyerekem; hogy a világból valaki annyira érdekeljen, hogy akármennyi ideig lekössön pusztán csak az, hogy nézem. Ülök, nézem, csak telik az idő, és boldog vagyok. Mélyen érint az a tapasztalat is nap, mint nap, hogy a gyermekem viselkedése mennyire tükröt tart számomra: egy az egyben viszont látom rajta a saját működésem jó és árnyoldalait is, hogy mennyire vagyok következetes, nyitott, vagy szorongó. Nem vagyok egy agitáló ember, úgy szeretem szemlélni a világot, hogy minden emberi sorsnak más az igazsága, tudom, hogy ami rám igaz, az nem biztos, hogy másra is igaz, de arra jól emlékszem, hogy a szülés után, amikor mentem az utcán, szerettem volna azt mondani az embereknek, hogy „Figyelj, szüljél! Ne hagyd ki!”

(A felvételeket Dusa Gábor, Mészáros Csaba és Egyed Péter készítették.)