Burok

 – szülés a színpadon

 

Szabó Réka rendezőt, a Tünet Együttes művészeti vezetőjét több mint tíz éve ismerem. Ott voltam a társulatának, a Tünet Együttesnek a születésénél az alsóörsi strandon, és barátként végig kísértem Rékát az anyává válása kacskaringós útján. (Erről és sok minden másról egyszer már beszélgettünk az Anyacsavaron is.) Azután ő volt tapintatos külső szemlélője az én anyává válásom időszakának. És az, hogy tizenévnyi barátság van mögöttünk, és mindketten önreflexió-junkiek vagyunk, segített, hogy a szüléssel és az anyává válással kapcsolatban megosszuk egymással azokat a dolgokat is, amikről valahogy nem beszélünk, és amikre nehéz is találni szavakat.

 

A szülés tabu

 

Mondjuk, megvan az az élmény is, amikor megtalálom a hangomat, és elkezdek beszélni egy tabutémáról, a válasz pedig zavart, üres tekintetek, leplezetlen döbbenet, bezárkózás, süket fülek. Mert felrúgtam a társadalmi konszenzust, és beszéltem a szülésemről abban a mélységben, ami már tabu.

 

Megosztáséhség és félelem a tabutöréstől

 

A szülés halálközeli élmény, ami feldolgozásért kiált! Mégis valahogy egyszerre van jelen a társadalomban egy megosztáséhség és egy félelem a tabutöréstől. Az emberek egy részéről elemi igény a feldolgozásra, a másik felének a részéről masszív ellenállás egy ijesztően feldolgozatlan élmény megkapargatására hasonlóan a #metoo kampányhoz, ahol az „Azt akarom, hogy vegyetek végre tudomást róla!” kapott egy csomó szolidaritás megnyilvánulást és egy csomó „Ne told az arcomba!” jellegű visszautasítást.

 

Hogyan lehet erről jól beszélni?

 

Felmerül újra és újra bennem a kérdés, hogy megosztható-e szavakkal egy olyan erős és személyes testi és lelki élmény, mint a szülés? Hogyan lehet erről jól beszélni? Oly módon, hogy azok számára is átélhető legyen, akik még nem szültek, vagy soha nem is fognak? Egyáltalán kell-e erről beszélni? Kit érdekel?

 

Testet-lelket felforgató tapasztalatokról a művészet nyelvén

 

Ez a kérdés igazából felmerül minden fontos, testet-lelket felforgató élettapasztalattal kapcsolatban. De amíg a szerelemről, a megtérésről vagy az elmúlásról rengeteg csodálatos vers, regény, dráma, festmény és zenemű van, ami gyerekkorunktól kezdve végig kísér bennünket ezeknek a tapasztalatoknak a sokféleségében, a megismerésükben, megértésükben, átélésükben, és ezáltal a saját ezekkel kapcsolatos tapasztalataink integrálásában, a szülésről valahogy nem hallunk a művészet nyelvén.

 

Az élménymegosztás kapcsolódási lehetőség

 

Marad helyette gyakran az anyukánk, nagymamánk töredékes, naturális, lelkileg sokszor soha fel nem dolgozott élménymegosztása – ha történetesen lányok vagyunk. Vagy éppen a nagy semmi – ha mondjuk fiúk vagyunk.

Pedig azt hiszem, nagy szükség lenne rá. Mert a tabusított, meg nem osztott tapasztalatok eltávolítanak a másiktól egy kapcsolatban, és sokszor eltávolítanak a saját tapasztalatomhoz kapcsolódástól is. Ahogyan ennek az ellenkezője, a megosztás, meghallgatás, odafordulás, megértés pedig a mély intimitásánál fogva megerősítheti a kapcsolatot, és a saját tapasztalatomhoz való nyitott, elfogadó kapcsolódást.

 

Ki lesz ehhez elég bátor?

 

Nehéz ez, mert kettőn múlik a vásár. Aki átélte, attól bátorságot kér a megnyíláshoz, és mély, őszinte kapcsolódást saját magához, mert az élmény integrálása a megoszthatóság egyik kulcsa. Aki befogadja, meghallgatja az élményt, attól szintén bátorságot kér és megnyílást a másik tapasztalata felé. Bátorságot, mert amit hall, az őt is kibillentheti a biztonságos komfortzónájából, megmozgathat nehéz érzéseket, fel nem dolgozott saját témákat.

 

Támogató Burok

 

És itt jön a képbe a művészet, ami mindkét félnek segíthet a saját bátor lépésnek a megtételében. Egy műalkotás hidat építhet a befogadói között bárhol álljanak is a feldolgozás folyamatában. Olyan, mint egy jó mediátor egy terhelt kapcsolatban.

 

A Tünet Együttes új darabja, a Burok ezért hiánypótló alkotás: a szülés élményének megosztására mutat egy csodálatosan megérintő példát. Három táncművész mesél mozdulattal és szóval a saját szüléstörténetéről. Humorral, gyönyörű képekkel, bevállalósan, őszintén.

 

Van egy erő,ami szüléskor eljön a nőkhöz. Nem kérik, egyszerűen csak elárasztja őket. … ” írja Ina May Gaskin dúla az Útmutató a szüléshez című könyvében. Ezek leírva és olvasva is pátoszos, üres szavak. Egészen addig azok, amíg valakivel meg nem történik, de ezt a tapasztalatot olyan rettenetesen nehéz szavakkal átadni. És a Buroknak talán mégis sikerül ez. Ott megtörténik a szemünk előtt az a folyamat, ami belül lezajlik egy szülő nőben, és az is, amit a külső szemlélő tapasztal belőle. Kapcsolgatunk a bent és kint között, és észrevétlenül közelítjük magunkban a kettőt egymáshoz.

 

Igen, megosztható!

 

Aki már szült, azt megerősíti abban, hogy igen, ez megosztható! Aki nem szült, ahhoz közel viszi ezt az élményt, és segít megérteni, megérezni, mit élhetett át a párja, barátnője, anyukája, akkor is, ha erről valami miatt ők soha nem tudtak egymással beszélni. És ez nagyon fontos ajándék.

A Burok egy csodálatos lehetőség a szülés élményének megismerésére, megértésére, a róla való biztonságos és megtartó, bár határtágító párbeszéd elkezdésére. Önmagaddal, és a másikkal.

 

A Burokról készült fotók Mészáros Csaba felvételei.

Gyakorlatok az aggodalom leküzdésére

aggodalom2A várandósság, a szülés, majd az első hónapok embert próbálóak voltak. Friss anyukaként ismeretlen és épp ezért néha ijesztő helyzetekkel találtam magam szembe és megtapasztaltam az óriási felelősséget is. Mégis, a legnehezebb dolgom nem a baba körüli teendőkkel, hanem önmagammal volt. Le kellett küzdenem a folytonos aggodalmat és időt kellett hagynom meggyötört testem regenerálódásának, ez azonban hosszú folyamat volt. Írásom arról szól, hogyan sikerült néhány egyszerű gyakorlaton keresztül visszanyernem az egyensúlyomat lelkileg és testileg.

Alapvetően tervezgetős és rendszerető ember vagyok, így nem volt idegen tőlem, hogy amint kiderült, babócát várok, az örömmámor közepette sem felejtettem el tudatosan törekedni az egészségünk szinten tartására. Minden nap tornáztam, figyeltem a táplálkozásomra, a folyadékbevitelre, eljártam a vizsgálatokra. Próbáltam megteremteni a lehető legideálisabb körülményeket a kisbabámnak a fejlődéséhez. És emellett persze, ha valami nem úgy jött össze, ahogyan azt elképzeltem, aggódni kezdtem és kételkedni önmagamban.

Az aggodalom és a kétely korábban is sokszor megnehezítette az életemet. Sejtettem, hogy ezektől baba mellett rövid úton meg kell szabadulnom, ha jót akarok magunknak. Az első számú nagy félelmem az volt, vajon meg tudok-e birkózni az elém táruló anyai feladatokkal, és eközben pedig tudok-e örökkön-örökké vidám maradni, egy követendő példa, aki minden helyzetben megállja a helyét. Vagyis, így utólag visszagondolva: tudok-e szuperanya lenni. Természetesen nem, és nem is kell annak lennem, de ezt akkor nem éreztem át igazán, csak az eszemmel tudtam – és az bizony nem volt elég.

A szüléstől viszont egyáltalán nem féltem. Bíztam abban, hogy mivel szép és egészséges gyermekvárásban volt részem, a szüléssel is boldogulni fogok. Így is lett, minden különösebb gond nélkül világra hoztam első gyermekemet. Aztán a kezembe adták őt, akit úgy vártam, és a fáradtság ellenére is nagyon, de nagyon boldog voltam, hogy végre találkozunk. A baj akkor kezdődött, amikor megpróbáltam felkelni a szülőágyról. Nem ment, folyton elájultam, így végül hordágyon toltak át a szobámba, a babámat pedig nem kaphattam meg egészen másnap reggelig, mert átmenetileg még magamat sem tudtam ellátni.

A kórházban töltött idő alatt alig aludtam, így az amúgy is csekély erőm egyre csak csökkent. Hazatérve viszont segítségemre volt a férjem és az anyósom, akik mindenben támogattak. A baba körüli teendőkben a férjem is részt vett, a házimunka jó részét pedig az anyósom végezte. A felépülésem azonban a segítség ellenére is csak nagyon lassan ment. Hetekig szédültem, alig volt erőm, egyre kimerültebb voltam. Aggodalmam ettől egyre csak fokozódott és gyarapodott sok-sok más félelemmel, melyek aztán egyre mélyebbre rántottak. Azon kaptam magam, hogy “békeidőben” is folyton rágódom gyakorlatilag bármin és mindenen.

Végül eljött az a pont, ahol azt mondtam, tovább nem engedem, hogy az aggodalom megkeserítse a mindennapjaimat. Lenevelem magam az aggodalmaskodásról, mert igenis meg tudom állni a helyem anyaként. Felhívtam egy barátnőmet, akinek minden addig felgyülemlett érzésemet kibeszélhettem, akiről tudtam, hogy meg fog hallgatni. Az, hogy elmondhattam, önmagában is sokat segített. A beszélgetésünket követően sok mindenre rájöttem.

Megláttam például a lehetőséget ebben az új helyzetben önmagam jobb feltérképezésére. Az anyává válással valaki új, valaki több, de egyben valaki más is lettem, akit még meg kellett ismernem és alkalmazkodnom az új helyzetekhez. Tudtam, hogy nyugodtan, türelmesen és kitartással kell hozzálátnom önmagam újrastabilizálásához, ami egy kisbaba mellett és holtfáradtan egyáltalán nem volt könnyű.

Apró lépésekkel kezdtem. Összeírtam magamnak néhány gyakorlatot, melyek segítettek túllendülni a nehéz perióduson. Ezeket minden nap végeztem, hogy megújulhassak.

  1. Reggel, ébredés után az első dolgom volt, hogy megneveztem valamit, amiért hálás lehetek, vagy amit jól csináltam a babázás során. Ez a pozitív gondolat segített át a nap során adódó nehézségeken.

  2. Tízóraira 10 felülés a laposabb hasért.

  3. Ebédre 1 dal eléneklése a kislányomnak, valamint újabb 10 felülés.

  4. Uzsonnára egy vicc, amin jót nevethettem, s ha már a rekeszizmomat így bemelegítettem, megint a hasizmom edzése jött 10 felüléssel.

  5. Este pedig, a nap zárásaként felidéztem egy szép pillanatot a napból és leírtam, megörökítettem egy naplóban. Amikor később visszaolvastam ezeket a szösszeneteket, jó érzés töltött el, hogy mennyi szépség történik velem.

A fenti gyakorlatok – azon túl, hogy élvezetesek – arra voltak jók, hogy segítettek a figyelmemet összpontosítani. Például, ha elkalandoztam volna az aggodalmaskodás felé, akkor a napi pozitív gondolatomat előhívva máris visszavezettem magam a realitások talajára. Ha zavart a félig leeresztett léggömbhöz hasonló hasam látványa, arra gondoltam, hogy rendben, most ez van, de még néhány hónap és szebb leszek. Napról napra egyre jobb lett a közérzetem. Jó és szép gondolatokkal ápoltam a lelkem, tornával a testem, és a kettő, test és lélek jólléte erősítették egymást.

Natália írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

Otthonszülésem – a kórházi szülésem sebtapasza

IMG_2472_1psIlyet ritkán csinálok – nem szoktam magamról írni a blogban, inkább csak a reflexióimról, megfigyeléseimről -, de ez most egy leplezetlenül saját, és nagyon is intim bejegyzés lesz. Azért osztom meg ezeket a tapasztalatokat, mert fontosnak gondolom, hogy mások, sokan halljanak róla. Hátha van, akit megszólít, megérint, akinek ad egy új inspirációt, megerősítést, lelki simogatást.

Ez az én történetem, így, mint mindenki másé, teljesen szubjektív. Ez az én megélésem, senki máséhoz nem mérhető. Nem akarom a saját tapasztalatomat másokéval szembe állítani, összehasonlítani, bárkinek megmondani a tutit. Csak megosztani, és hagyni, hogy megtalálja azokat, akiknek szól.

Nem írom le a részleteket, hogy hánykor kezdődött, mi történt azután, és hány tolófájásra bújt ki. Ezt elküldtem Geréb Áginak a Minden napra egy mese sorozatba, ott bárki elolvashatja. Most másról szeretnék írni. Arról, ami a legnehezebben megfogható, megfogalmazható, viszont a leglényegesebb. Hogy mitől sebtapasz ez az otthonszülés a csaknem három évvel ezelőtti kórházi szülésemre.

Arról, hogy miért választottam az otthonszülést, már korábban írtam itt. Most arról írok, milyen élmény volt ez számomra, összevetve a kórházi szülésemmel a „baba- és mamabarát” budapesti szülészeten.

A barátnőim sorra kérdezik, milyen volt a szülés. Leginkább arra kíváncsiak, miben volt más, mint az előző, a kórházi, a traumatikus emlékű. Tulajdonképpen apró, bár fontos mozzanatok adják a végső soron oly nagy különbséget, és sokat kell gondolkodnom, mire nyakon csípem ezeket a részleteket. Íme az én gyűjtésem:

  1. Én, mint szülő nő vagyok a középpontban,

    – és ebből sok egyéb dolog következik:

A segítők jönnek hozzám, nem én járulok segítségért másokhoz – köztük ismeretlenekhez, mint pl. a kórházi ügyeletes dolgozók – miközben vajúdok. Ezáltal nem is zökkenek ki a vajúdás folyamatából, tudok befelé figyelni végig, ami – ahogyan azt az első szülésemkor megtanultam – nálam a szülés sikerének a kulcsa.

– Nincsenek „kell”-ek. Lehetőségeket, választásokat, engedélyeket kapok a kísérőimtől. Ezért a szülésemet én irányítom. Én, aki érzem, hogy vagyok, mi esik jól és mi nem, mikor jön az összehúzódásom, milyen testhelyzetben komfortos lenni. A testemre hagyatkozhatok, és az tudja, mi a dolga. Ez pedig egy olyan kompetencia-érzést ad, amit a kórházban állandóan el akarnak venni („nem tágul eléggé”, „nem elég gyors”, „túl sok/kevés a magzatvíz”, „túl nagy a gyerek feje”… mittomén.)

Az igényeim kifejezésére segítség, támogatás a válasz. A kórházban ezekre gyakran jött valamilyen büntetés (zsarolás, nyomasztás, elhanyagolás, megalázás). A bábák és a dúla emberi és szakmai alázattal végzik a munkájukat, a kórházban tekintélyszemélyekként viselkedtek az ott dolgozók. Ha valaki kivételesen kedves volt, vagy hozzáértő módon tett a dolgát, azt nem természetesnek vettük, hanem szívességnek, amiért hálásnak kellett lennünk, és amit igyekeztünk anyagilag is honorálni.

A szülésemet kísérik, és nem akarják irányítani. A vajúdás közepén megérkező bábák odatérdelnek mellém, és mosolyogva kérdezik, hogy vagyok. Nincsenek felesleges beavatkozások, hagynak a saját ritmusomban vajúdni. A kórházban ilyenkor utasítanak, hogy másszak fel egy vizsgálóasztalra, ahol fájás közben megvizsgálhatnak, majd valami megjegyzést tesznek a „teljesítményemre”, lásd „nem elég gyors, tág…stb.). Amikor a medencében elindul a kitolás, a bába ugrik be mellém segíteni, nem engem parancsolnak ki a medencéből és fektetnek hanyatt, hogy az orvosnak kényelmesebb legyen.

– Míg a kórházban rutinszerűen követik a protokollt (szülésindítás a 41.hét+1. napon, burokrepesztés mindenkinek, oxytocin, ha nem elég gyors, császár, ha az oxytocin sem volt elég, még kifutunk az ügyeleti időből! gátmetszés, hadd szóljon!), addig az otthonszülésemnél egyetlen dolog volt rutinszerű: a személyre szabás. Pont, mint az én szakmámban: a jó coach az ügyféllel halad, az ő ritmusában, az ő igényei mentén, a rossz coach csupa jó szándékból az ügyfél helyett akarja jobban tudni, mi a jó neki.

Végig partnerként kezelnek, az történik, amit megbeszélünk. Nem vágnak át, nem hagynak cserben, nem kezelnek tárgyként – mint a kórházban tették. Így meg tudom őrizni az emberi méltóságomat, és nem jön a megerőszakoltság-érzés, az önvád, hogy miért nem voltam én asszertívebb, és a többi poszt-traumás stressz-tünet. Mivel az otthonszülésemnél a bábáim partnerként kezelnek, természetesnek érzem a támogatást, nem szívességnek, és természetesen is tudom fogadni. Én is bizalommal és partnerként viselkedem, vagyok jelen, önmagamért felelősséget vállalva. Mindenki teszi a dolgát: én az enyémet – szülök, és mondom, mivel tudnak ebben támogatni -, ők pedig kívülről figyelik a folyamatot, és támogatnak.

– Emberi viszonyok. Na, ez önmagában megér egy misét. Az otthonszülésemnél a bábáim szolgálatot végeznek a szó legnemesebb értelmében. Azt kapom tőlük, amit nekem csak az anyám tud adni: szólás, kérés nélkül is ott van, amikor szükségem van rá, és azt teszi, amire a legnagyobb szükségem van. Amikor a tolófájásnál halálra rémültem, és kétségbeesve esdekeltem segítségért biztató tekinteteket, mosolyt, kézszorítást és megerősítő szavakat kaptam az egyiktől, profi gátvédelmet a másiktól. A kórházban a saját rémületemet láttam tükröződni az engem körben álló 4 ember tekintetében, majd inkompetens instrukciók jöttek, hanyatt fekve, csukott szemmel, levegő visszatartással nyomás, a szülésznő „cicának” szólított végig, iszonyatos sérüléseket szereztem be, amikben majdnem elvéreztem – milyen szerencse ugye, hogy épp a kórházban voltam! – a zárójelentésben pedig feltüntették, hogy gátvédelemmel szültem. Köszönöm szépen!

Azok vannak jelen az otthonszülésemnél, akik képesek rám hangolódni, rám figyelni, és én így tudok szabadon befelé figyelni. Olyanok nincsenek jelen, akikre nekem kell figyelni és kizökkentenek a befelé figyelés kulcsfontosságú folyamatából.

Háborítatlan a szülésem. És mivel nincsenek felesleges beavatkozások, megtapasztalom, milyen egy természetes szülés. Bevallom, egy élmény junkie vagyok, és szerettem volna, ha egyszer úgy halok meg, hogy átélem, milyen ez. Most átélhettem, milyen az, amikor az átmeneti szakban reped meg a magzatburok közvetlenül a kitolás előtt, amikor eljön az ideje, és átélhettem igazi tolófájásokat – a kórházi szülésemnél nem voltak ilyenek, most már tudom. Sajnos nem volt türelmük kivárni, helyette erőltetett kitolás volt a maga borzalmas következményeivel.

  1. Otthon vagyunk, tehát otthonosak a körülmények.

    mi vagyunk most a boldogságEz olyan egyszerűen hangzik, és az is, de bármilyen apró részlet is, a lélektani hatása elsöprő.

– Vajúdás és szülés közben a saját WC-mben tudok pisilni, ahol van WC papír, szappan és törölköző, ha értitek, mire gondolok. Ráadásul hiányos öltözékben is ki tudok oda tántorogni akármikor.

– A saját tiszta és komfortos zuhanyfülkémben tudok zuhanyozni a szülés előtt és utána, kihagyva a zánkai úttörőtábor feelinget, amire a kórházban számíthatok.

Tudom a fényt szabályozni, a lámpákat fel és lekapcsolni, a redőnyöket fel- és lehúzni. Nekem a félhomály esett jól végig a vajúdás és szülés alatt, és ezt lehetett így. A vajúdás közben minden felesleges inger szinte fizikai fájdalmat okoz (ha valaki beszél hozzám, ha elmegy a perifériás látómezőmben, ha hozzám ér, ha a fény a szemembe világít), most ezeket a felesleges zavaró tényezőket könnyen ki lehetett iktatni.

Vízben vajúdhatok és szülhetek, mert béreltem egy szülőmedencét, és nem a szerencsén múlik, hogy a szülészet egyetlen sarokkádja vajon éppen foglalt-e, amikor megérkezünk. Elmondhatatlan könnyebbség vízben szülni.

– Vajúdás és szülés közben a fehér csempe és az almazöld olajfesték, a fehér köpenyek, és a fémszínű műszerek helyett az otthonos, ismerős tárgyak vesznek körül. Én a medencéből azt a festményünket nézhettem, ahol hat önfeledt fiatal nő fürdik a tengerben és fölöttük a felirat: Mi vagyunk most a boldogság

– Szülés után a kényelmetlen kórházi ágy, a műszálas ágynemű és az ismeretlen szobatársak helyett a saját kényelmes ágyam, puha vánkosom, a gyerekkori kedvenc takaróm és társként a férjem és az újszülött gyerekem várt.

Házibuli és almaszüret hangulat, amikor a kemény munka után jöhet a késői közös vacsora, a még ki sem hűlt frissen készült házi koszt – májkrém konzerv és száraz vizes zsömle helyett.

– Szülés után pár órával a kanapénkon ülve – fájdalomnak nyoma sincs – bámulni a város éjszakai fényeit, csak úgy, mert ez esik éppen jól, és beszélgetni a dúlámmal, mert most annyi minden kikívánkozik belőlem. Otthon vagyok – lélekben is!

A gyerekemet senki nem viszi el sehová – a szülés után közvetlenül a bábák, majd másnap a neonatológus, később pedig a gyerekorvos itthon vizsgálják meg, látják el, amíg én a karjaimban tarthatom őt. A gyerekem nyugodt és szemlélődő volt a születése után, és azóta is az, talán nem véletlenül.

Jönnek a gratuláló üzenetek, és sokan írják, mennyire örülnek, hogy minden úgy alakult, ahogyan terveztem. Pedig én úgy érzem, egyáltalán semmi nem olyan, ahogyan én terveztem, sokkal inkább olyan, amilyennek lennie kell – a Jóisten, vagy a sors, a szerencse – hívjuk, ahogyan akarjuk – kegyelméből. És ezért elmondhatatlanul hálás is vagyok.

paizsdora_anyacsavar_alairas

 

 

A gyermek az anyához tartozik

Csomóné Lindmayer Katalin dúlát személyesen az általa tartott szülésfeldolgozó csoporton ismertem meg. 10 éve dolgozik szülés körüli segítőként, 2010 óta a szülélindmayer Katis utáni időszak élettani folyamatait kutatja, tanulmányozza és tanulja napi szinten. Mind a személye, mind a módszertana nagy hatással volt rám, ezért szeretném bemutatni Nektek őt, és egy kis ízelítőt mutatni abból, hogyan gondolkodik néhány fontos, mindnyájunkat érintő témáról.

Sokunknak nem adatott meg

Miért kezdtél el szülésélmény-feldolgozó csoportokat tartani?

Több helyre hívtak, hogy dúlaként meséljek a szülés-születés természetes, egészséges folyamatairól, támogatásáról, és arról, hogy ebben hogy tud jól részt venni a család. Ezeken az alkalmakon, az előadások, műhelymunkák folyamán a szülés után lévő nők, és az őket támogató férfiak rendszerint beszámoltak a saját szüléshez kapcsolódó tapasztalataikról, fájdalmaikról, hiányérzetükről, és többen kérték, hogy tartsunk olyan alkalmat is, ahol ezekben a kérdésekben lehetne továbblépni. Én pedig kerestem a módját annak, hogyan lehetne a születő kisbabát is felhangosítani, elmondani, hogy vele mi történik, mire van szüksége, mire számít, mire vágyik.

Pontosan mire gondolsz?

Nagy tanítómesteremtől, Michaela Mrowetz cseh pszichoterapeutától és törvényszéki szakértőtől tanultam a szeparáció következményeiről: a szülés-születés élettani folyamata nem áll le akkor, amikor a kisbaba kibújik. Az anya szervezete tökéletesen dolgozik tovább, hogy neki biztonságos helyet adjon, amikor erre a világra érkezik, és minden annak van alárendelve, hogy az újszülött gyermek megérkezhessen, és a legtökéletesebben kezdhesse meg az életét az anyaméhen kívül. A kisbaba tökéletesen fel van készülve arra, hogy az édesanyja testét, a benne zajló élettani folyamatokat használja továbbra is, és ebből merítkezve erőre kapjon, és elinduljanak benne is azok a folyamatok, amik a világhoz való alkalmazkodását elősegítik. Képes megtalálni saját erejéből az élelem forrását, az anyamellet, megmelegedni, észlelni a külvilágot és finoman megérkezni. Ha ezt a folyamatot jól ismerjük, támogatjuk és tiszteletben tartjuk, akkor mérhetetlen erőtgyengéd születés találunk benne, ami képes erőt adni mind az anyának, mind a babának a túléléshez. Ez sokunknak nem adatott meg, hiányzik az életünkből, mivel el voltunk választva az édesanyánktól vagy gyermekeinktől, és ezt az erőt, ami ebben az időszakban hiányzott nekünk, keressük, kutatjuk az életünk folyamán, igyekszünk pótolni, pótlékokat találni, de semmi mással nem fogjuk tudni kitölteni az űrt, csak azzal, ha ide visszaérkezünk és megtöltjük. Erről szólnak a szülésfeldolgozó alkalmak.

…akár egészséges, akár beteg, akár élő, akár halott…

Hogyan alakult ki a csoport tematikája?

A tematika alapját Michaela Mrowetz traumafeldolgozó lépései határozzák meg, valamint az elmúlt évtized tanulmányai a szülés körüli időszak természetes folyamatairól, és rengeteg olyan elem van beleépítve, amit különböző csoportdinamikai módszerekből válogattam, tanultam az évek során. Hogy ezek közül intuitívan mit veszek elő, azt az adott csoport összetétele, dinamikája határozza meg. A feldolgozás alapja az a kiindulási pont, hogy a gyermek az anyához tartozik – akár egészséges, akár beteg, akár élő, akár halott. A gyermek a szüleihez tartozik. Minden körülmények között.

Mik az eddigi tapasztalatok: hogyan segít a csoport?

Nagyon izgalmasan alakultak a csoportok. Kiderült, hogy ezek az alkalmak mi minden mást is képesek gyógyítani. Van, aki a szülését hozta be többször, majd egy következő alkalommal a saját születését. Volt, aki a veszteségét tudta így feldolgozni, és volt, akinél meddőségi problémák oldódtak meg. A legfontosabb, hogy megerősíti az anyákban az anyaságot, a szülői kompetenciákat, megerősödnek nőként, és ami a legfontosabb számomra, a gyermekükkel való kapcsolat átíródik. Sokan számolnak be arról, hogy végre szívből jövően tudják megölelni a gyermeküket, a gyerekei szagát finomnak, illatosnak érzi, és amit eddig kötelességtudatból tettek, az immár valahonnan mélyről, belülről jön, és valódi örömet lelnek az anyaságukban. Van, akinek megváltozott a kapcsolata a saját édesanyjával, férjével. Sok nő éli azt meg a csoportban egy új babával várandósan, hogy képes lesz megszülni a kisbabáját. Nagy erőt érez, ami képessé teszi arra, hogy szüléséhez megtalálja a magában rejlő Utat, és ehhez a megfelelő támogatókat találja meg. Majd képes lesz arra, hogy kisbabáját az egészséges, élettani folyamatokban segítse, és megérezhetik azt a gyönyörű összjátékot, amit a szülés utáni időszak ajándékoz nekik.

A traumából fel lehet gyógyulni

A csoporton beszéltél a transzgenerációs traumaátadásról. Mit jelent ez?

sir_csecsemo1A szülés-születés utáni szeparáció – a kisbaba és édesanyja elválasztása – széles körben bevett kórházi gyakorlat sajnos a mai napig, és mély nyomokat hagy mindkettőjükben. Ezen a fájdalmas és egyben félelmetes tapasztalaton majdnem mindenki átesett a ma élő társadalomban, és nagyjából a harmadik, negyedik generáció születik így. Mivel elértük azt a tömeget, ami már a többséget érinti, ezért kollektív traumáról beszélünk. Bár norma, attól még patológia. Mivel immár teljes generációkat érint, ezért transzgenerációsnak mondható. Ezt a folyamatot a szülésfeldolgozással meg lehet állítani, a traumából fel lehet gyógyulni. Meg nem történtté soha nem fogjuk tenni, de ha a sebeket elkezdjük gyógyítani és a heg már erős lesz és emlékeztetni fog, hogy soha, semmilyen módon nem szabad egy újszülöttet az édesanyjától eltávolítani.

Mi az oka annak, hogy a szüléskor a nőket körülvevő sok segítő gyakran a legjobb szándékkal is kárt okoz?

Ez a szeparációs trauma az orvosokat, szülésznőket, segítő szakembereket is érinti, ők maguk is többnyire így születtek. Amíg valaki ebben nem kap számára gyógyító támogatást, nem tudja ezeket a nagyon mélyen lévő fájdalmait letenni, addig ezt adja tovább. Nem képes másra, mert ez a társadalmi norma, ezért fel sem merül benne, hogy lehetne másképp, vagy ha felmerül, akkor is hamar hatnak a tudatos énjére, ami kibillenti a természetes, egészséges folyamatok támogatásából. Ezért nagyon fontos, hogy minden szülés körüli támogató, segítő megismerje a természetes, élettani folyamatokat, saját traumáit feldolgozza és így támogassa az édesanyákat és a kisbabákat.

Az apák kudarcként élik meg

A traumatikus szülésekkor az apák is sérülnek. Mi ennek az oka, és mi hozhat számukra gyógyulást?

A férfiak úgy vannak kitalálva, hogy védelmezzék a szeretett nőt, gyermeket, családot. Apás szülésSokszor azt látják egy-egy szülésnél, hogy olyan dolgok történnek, aminek, ha a tizedét csinálná valaki a falakon kívül, már előtörne belőlük a vadász. Itt ezt nem tehetik meg, ezt sokan kudarcként élik meg, úgy érzik, mintha cserben hagyták volna a szeretteiket. Sok férfi ebből a helyzetből csak úgy talál megoldást, ha kimenekül belőle. Ezért is nagyon fontos a család egységként kezelése, és a szülésnél a családdá, anyává, apává válás transzformációjának támogatása.

Mit tehetünk azért, hogy kevesebb traumatikus szülésélmény legyen?

Első sorban a családok egységének támogatását tartom fontosnak, az édesanya különösen sok figyelmet, törődést kapjon, érezhesse, hogy ő egy új élet hordozója, egy kegyelmi állapot, egy megszentelt pillanat részese, amiben ő és a kisbaba főszereplő az édesapa közreműködésével. Ez mindannyiukra kihat, a testvérekre is. Ha az édesanyát és édesapát jól támogatjuk, saját traumánkon túllépve, akkor a bennük lévő erő képes lesz megnyilvánulni és gyógyítani. Őket és a körülöttük lévőket.

paizsdora_anyacsavar_alairas-300x112

 

Hol szüljek?

terhesenMásodszorra is babát várok. Hirtelen jött, nem számítottam rá. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer szeretnék még egyet, de majd akkor, ha sikerült érzelmileg feldolgozni az első szülésélményt. Nem így alakult. Most kénytelen vagyok a várandósággal párhuzamosan végezni a feldolgozást, és közben közben azon gondolkozom, hol szüljek? Nem akarom ismételni a traumát. És szeretnék egyszer úgy meghalni, hogy megtapasztaltam, milyen a szép szülés élménye és a mély kötődésérzés a csecsemőmhöz. Ez eddig nem adatott meg, és fájó a hiánya.

Mit tehetek?

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, azt hittem, hogy már a traumafeldolgozás nehezén már túl vagyok. Nem törnek elő minden áldott nap a traumatikus pillanatok, az őket kísérő parttalan dühvel, csalódottsággal, kiszolgáltatottsággal, megalázottság-érzéssel. Most mégis nehéz dolgom van. Mert nem szeretném újraélni a szülés traumáját, vagy ami még rosszabb, mélyíteni azt. De mit tehetek? Kissé eszköztelennek érzem magam, mert az első szülésre is nagyon tudatosan készültem (háromféle szülésfelkészítés, folyamatos meditáció, intimtorna, kismama pilates, szakirodalom olvasás, fogadott dúla, orvos- és intézményváltás félidőben, hogy az egyetlen budapesti csecsemőbarát kórházban szülhessek, és felesleges beavatkozásoktól mentesen, ahogyan azt a szülési tervünkbe is leírtuk, de minek…)

A kórházi protokoll spanyol csizmájába nem fértem bele

sad woman sitting alone in a empty room - black and whiteA szülés után akárhányszor újra gondoltam, mit tehettem volna másképp, hogy elkerüljem a borzalmas szülésélményt, – ami leginkább a következményei miatt volt borzasztó: a hónapokig meghatározó testi-lelki összetörtség, a pánikrohamok, a depresszió, a gyerekemmel csak nagyon-nagyon hosszú idő után kialakuló kötődés miatt – nem jutottam sehová. Úgy éreztem, a kutya ott van elásva, hogy vajon azok az emberek, akik azért vannak jelen, hogy engem ebben a határtágító tapasztalatban kísérjenek és támogassanak, azok tényleg engem kísérnek, támogatnak és képviselnek, vagy csak a kórházi protokollt, aminek a „spanyol csizmájába” én sajnálatos módon nem fértem bele.

Félek a “magyaregészségügyes” mókuskeréktől

Szóval ismét babát várok, és jön a rémület: vajon egészséges-e? És vajon hol és hogyan tudom majd megszülni? Az első szülés előtt nem féltem, biztos voltam benne, hogy meg tudom szülni a gyerekemet, és abban is biztos voltam, ami persze csak egy erős női megérzés volt, hogy a gyerekem egészségesen fog megszületni. Most viszont félek. Menekülési pánik vesz rajtam erőt, amikor arra gondolok, újra bekerülök a „magyaregészségügyes” mókuskerékbe emberi méltóságomtól megfosztva, az elgyötört, és részben számomra idegen, de mindenképpen autoriter módon viselkedő kórházi személyzet hangulatára és jóindulatára hagyatva.

A kórházi személyzet tárgyként kezel

Na, ez az, amit nem tudok megszokni: hogy bármennyit fizetek is, bárki vagyok is a civil életben, a kórházban csak egy sokad-rangú személy. Tárgy. Akit aszerint ítélnek meg a tekintélyszemélyek (értsd: az összes kórházi dolgozó az orvosoktól, az ápolókon át a takarítónőkig), hogy eléggé észrevétlen vagyok-e, a lehető legkevesebb problémát okozom-e, vagy esetleg problémás „beteg” vagyok-e, aki kérdez, kér, él a jogaival, vagy legalábbis megpróbálva azt, állandóan okvetetlenkedik, figyelni kell rá. Na, ezt a tűrhetetlen viselkedést a csírájában el kell fojtani, és erre meg is van az eszközük: elhanyagolás, lelki zsarolás, ledorongolás, nem informálás, váratás, jogfosztás, tovább is van, mondjam még?

Tudom, mire van szükségem

A helyes viselkedés betegként az alázatos szervilitás, de nekem ez nem megy. És nem is akarom. Nem szeretnék vajúdás és szülés közben mások rezdüléseire, hangulataira figyelni, félni tőlük pláne nem szeretnék. Megtanultam – és ez is egy önismereti előrelépés volt – hogy nekem nem az segít, ha egy hozzáértő szakember helyettem vállalja a felelősséget, és jobban tudja, mi jobb nekem, mint saját magam, és végig instrukciókkal igyekszik segíteni, mit csináljak, és mit ne. Mindez engem kivesz abból a mély befelé koncentrálásból, ami segíti a tágulást, a fájdalomkezelést, a magamra és a gyerekemre hangolódást.

Háborítatlan szülés kórházban?

De akkor mit tehetek? A magyar kórházakban, a mégoly liberális szemléletűekben sincsen szülés kísérés. Értem ez alatt a háborítatlan szülést, amikor az anya ritmusára hangolódik a támogató közeg, és a szakértők kizárólag akkor avatkoznak be, ha ezt az adott helyzet – és nem a kórházi protokoll, vagy az orvos operabérlete, a szülésznő műszakjának közeledte…stb. – indokolja. A magyar kórházakban szigorú protokollok vannak, amelyek közül néhányat egy-egy „alternatív” szemléletű orvos, vagy szülésznő megpróbál kijátszani. De a leosztás ugyanaz marad: ő a tekintély személy, aki jó fej módon engedélyez dolgokat – más dolgokat azonban ő sem.

Miért otthon?

szülés dúlávalSzóval mit tehetek, ha szeretnék háborítatlanul vajúdni, szülni? Ha szeretném, hogy ne nekem kelljen a személyzetre figyelni, hanem az figyeljen rám, és a gyerekemre? Ha nem akarok 72 órán át feleslegesen egy koszos, lelketlen és elhanyagoló környezetben lenni, ahol nem tudok aludni, rossz esetben beszólogatnak a csecsemősök, és a férjem csak üvegen keresztül láthatja a gyerekét, kézbe nem foghatja? Az egyetlen megoldás mindezek kombinációjára ma Magyarországon az otthonszülés. Így hát otthon fogok szülni. Nem azért, mert ez lenne a mániám – eszembe se jutott ez az első várandósságom alatt -, hanem azért, hogy ne kelljen a kórházi gépezet közelébe se mennem, ha nem muszáj.

Beszélgetés a HipnoSzülésről

Anyacsavar_HipnoSzülés
Fotó: Kallos Bea

“Mi a szülés kontextusában a siker?”

Az Anyacsavaron Schimcsig Nóra dúla a pár éve Magyarországon is megjelent HipnoSzülés módszeréről beszél.

Hogyan lett a hivatásod a HipnoSzülések kísérése dúlaként? 

Hogy honnan indult az utam? Kacskaringós volt az eleje. Főleg az érdekelt, hogy miért úgy szerveződik az emberiség, miért működik úgy az ember, ahogy. Közgazdaságtant, majd pszichológiát tanultam. A végzés idején érkezett a fiam, és egyszerre beszippantott mindaz, amit a szülésről, anyaságról, szoptatásról, gyermeknevelésről meg lehet ma tudni. Minél többet tudtam meg, annál jobban vonzott, annál jobban inspirált, és annál inkább éreztem, hogy nekem itt dolgom van. Dúlává válás, további képzések, aktivista időszak következett. Egy pár éve már dúla voltam, amikor külföldön a HypnoBirthing (HipnoSzülés) módszerre is ráleltem, és másokkal együtt hazahoztam. Tulajdonképpen három hivatásom van, és mind a szüléshez kötődik valahogy. Az egyik a HipnoSzülés, ami inkább szülésfelkészítés, mint szüléskísérés: tanfolyamokat tartok, illetve egyéni konzultációkat. Aztán kísérek családokat dúlaként is, vagyis asszonytársi segítőként a megfoganás-várandósság-szülés-szoptatás úton, információval, érzelmi és kényelmi támogatással. A harmadik hivatásom a szülésélmény feldolgozása, integrálása – olykor örömteli, máskor traumatikus élmények ezek -, személyközpontú segítő beszélgetésekben, önsegítő női körökben, olykor pedig a kliensemet pszichiáterhez továbbirányítva.

…azt gondolják, hogy mi nagyon lilák vagyunk…

Mit érdemes tudni a hipnoszülésről? Egyáltalán, lehet hipnózisban szülni?

A HipnoSzülés kicsit több, kicsit más, mint pusztán szülészeti hipnózis. Marie Mongan ennek a módszernek az “anyja”, szerinte a fókuszban annak kell lennie, hogy egy pár kompetens legyen a saját szülését illetően, hiszen ez elsősorban családi esemény. A szemléletmód mellett, természetesen néhány gyakorlati tippet, készséget is érdemes elsajátítani (erre való a tanfolyamunk), ezek egyike az önhipnózis, amit a várandós kismama hasznosnak találhat a várandósság, szülés, vagy gyermekágy idején. És igen, lehet hipnózisban szülni! :)

Miben más a hipnoszülésre felkészítő tanfolyam más szülésfelkészítőknél?

A legtöbben, akik először hallanak a HipnoSzülésről, azt gondolják, hogy mi nagyon lilák vagyunk, a hipnózis valami ezoterikus izé. A jógázó feleség által elcipelt mérnök apukák, vagy az agykontrollos férj által elrángatott informatikus kismamák nagyon meg szoktak könnyebbülni, amikor kiderül számukra, mennyire gyakorlatiasak maradunk, noha valóban holisztikus a szemléletmódunk. Az biztos, hogy aggódnivalók sorolása helyett mi a pozitívra összpontosítunk, bátorítunk. Az is tény, hogy rajtunk kívül mások nem nagyon oktatják a mély relaxáció, vizualizáció, önhipnózis technikáit szülésfelkészítés keretein belül – talán csak a kismamajógán. Egy harmadik dolog, hogy nálunk a kísérőtárs (például az apa) kulcsfontosságú szereplő. Kifejezetten javasoljuk, hogy a szülésfelkészítés minden alkalmán vegyen részt, és otthonra is javasolunk olyan közös tevékenységeket, beszélgetéseket a párnak, melyek révén a  kísérőtárs a szülőszobán sem a “kispadról”, kívülállóként szemléli majd tanácstalanul aggódva az eseményeket, hanem aktív és kompetens segítő tud lenni.

Bárki el tudja sajátítani a technikát?

Mivel a tanfolyamunk komplex, nem egyetlen technikát tanít csak, és bátorítunk mindenkit, hogy a maga szája íze szerint építkezzen a felkínált tippekből, ezért úgy gondolom, mindenki fog olyat találni, amit hasznosítani tud a gyakorlatban, mindegy milyenek az egyéni adottságai.

Mik a sikeres HipnoSzülés előfeltételei?

Tegyük fel másképpen a kérdést: mi a szülés kontextusában a siker? Ha az elégedett anya a cél, akkor mindenképpen fontos, hogy a környezet legyen támogató, bíztató, és a döntések ne az anya feje fölött, hanem általa történjenek! A HipnoSzülésnél  fontos, hogy a kismama és kísérőtársa értsék, ez a módszer elköteleződést igényel, a készségek elsajátításához gyakorlás kell, ahhoz pedig kitartás, rászánt idő. A biciklizés megtanulásához sem elég, ha megmutatják a bringát és elhadarják a KRESZ-t. Nekünk fel kell ülni rá, ráadásul sokszor, és belejönni a tekerésbe, egyensúlyozásba. Utána megy már magabiztosan – akkor is, ha a körülményeink nem is ideálisak!

Mik az eddigi  magyarországi tapasztalatok a HipnoSzülésre felkészült nők között? Mennyire sikerül a magyar kórházi gyakorlatban alkalmazni az elsajátított technikát?

Még kevés a visszajelzésünk, így a bíztató statisztikák mind külföldiek. Az anyák történetei változatosak, de általában azt mondják, hasznosnak találták a tanfolyamot, ha végül talán egész másképp is zajlott a szülésük, mint eredetileg elképzelték.

Kinek ajánlanád ezt a technikát?

Azoknak, akik már tudják, milyen jótékonyak a relaxációs technikák – ők a szülés körül is hasznosnak találják majd ezeket. Azoknak, akik magabiztosságra és derűs nyugalomra vágynak, mert aggódnak, félnek, és a környezetük is csak még jobban elbizonytalanítja őket. Azoknak, akiknek magától értetődő, hogy ebben a folyamatban az apának is fontos szerepe van. Azoknak, akik tenni szeretnének a szülésük lehető legjobb kimeneteléért, és nem csak a sors kegyére bíznák, ami történik majd.

A fotót Kallos Bea készítette.

Alkotómunka család mellett?

 “aReka_portrez öröm a laza lélekre száll”

Az Anyacsavaron arról faggattuk Szabó Réka matematikust, táncos-koreográfust, a független kortárs Tünet Együttes művészeti vezetőjét, egy ötéves mamáját, hogyan pörgeti egyszerre a munka, önmegvalósítás és magánélet tányérjait, és az anyává válás élettapasztalatai hogyan gazdagították őt magát, és ezeket hogyan osztja meg az alkotásain keresztül.

Tanítasz a Műszaki Egyetem Számítástudományi és Információelméleti Tanszékén, művészként rendezel, és színpadra is lépsz, miközben van egy ötéves kislányod is. A munka-magánélet egyensúlyban tartása hogyan működik nálad?

Azt gondolom, hullámokban. Az egyetemi munkám jól tervezhető mennyiségű, és viszonylag stressz-mentes munka, de egy új színházi bemutatóra készülés teljesen beszippant, ilyenkor nagyon kis szeletem marad bármi másra, beleértve a családomat is. A művészi szempontból nyugodtabb időszakokban pedig ugyanakkora koncentrációval fordulok a család felé, mint az alkotó periódusokban a munka felé.

Ezzel te békében vagy?

Most már igen. Amikor visszatértem az alkotómunkába, Lujza egyéves volt, és az egy nagyon nehéz, feszültségekkel teli időszak volt. Próbáltam egyensúlyozni a munka és a kislányom között, de nem mindig sikerült. Teljes embert igényel egy egyéves gyerek is, és az alkotó folyamat is. Ráadásul egy visszautasíthatatlan, egyszeri felkérés érkezett a Katona József Színházból új koprodukció készítésére, amire nem tudtam nemet mondani. Közben hatalmas felelősség is van a vállamon, hiszen egy társulatot vezetek, amely nem szűnt meg attól, hogy nekem született egy gyerekem, és amelynek a léte függ attól, hogy én végig tudok-e csinálni egy projektet.

…eljutottam a saját határaimra…

Az első egy évben, mielőtt visszatértél volna az alkotáshoz, ezt hogyan oldottad meg?

Volt egy kezdeti időszak, amikor kizárólag a kislányomra tudtam koncentrálni. Nagyon tudatosan készültünk erre a helyzetre: a repertoárjátszó időszakokra a feladataim szét voltak osztva az együttes tagjai között, az új produkciókhoz pedig vendégrendezőket hívtunk. apropoAmikor azonban visszatértem a munkához, azzal a folyamatos lelki konfliktussal szembesültem, hogy sehol nem tudok igazán megfelelni, és ebben szétszakadok. Szerettem volna újra átélni az intenzív munka örömét, de az alkotó folyamat nehézkesebbé vált, mert én magam is megváltoztam, kevésbé érdekelt a színház, mint régen, lelkileg nem voltam teljesen jelen. Ettől persze frusztrált voltam, és ez rányomta az otthon töltött időre is a bélyegét: nem tudtam igazán felszabadult és odafigyelő lenni.

Kik segítettek ebben az időszakban?

Nagyon nagy szerencsém van, mert a szüleim egy nagyon odaadó nagyszülőpáros, és a férjem is nagyon támogató volt: úgy szervezte a munkáját, hogy délelőttönként szinte mindig ő vigyázott Lujzára. Ez nagyon megnyugtató volt.

Mi segített még?

Lujza már négyéves volt, amikor eljutottam a saját határaimra. Minden percben úgy éreztem, valami dolgom van, jól szeretnék teljesíteni a munkában és otthon is, de ez lehetetlen. Eltűnt az életemből a szabadság élménye, amikor üres a fejem, és csak úgy felnézek az égre, van relaxáció a napjaimban. Fizikai tünetek is kísérték ezt a folyamatos belső feszültséget: a bal oldalamon minden ízületem elkezdett fájni, amire egyetlen orvos sem talált magyarázatot. Mivel minden tevékenységem energiát kért, és semmi nem töltött, az életem elkezdett örömtelen, és belül megélt kudarcélményekkel teli lenni. Úgy éreztem, életmódváltásra lenne szükségem, és csináltam egy számvetést. Leírtam a tényeket, hogy mi van most, és csináltam magamnak egy programot, hogy mihez kell magamat tartanom egy napban, egy héten, – egyszerű dolgokat -, hogy ebből a negatív spirálból kikerüljek.

Tudsz példát mondani?

Például elhatároztam, hogy minden napban kell lennie fél óez_mindrának, ami csak az én örömömet szolgálja. A vicc az, hogy valójában nem csináltam mást, mint korábban, csak a hozzáállásom változott meg. Tudatosan kerestem, és meg is találtam olyan hétköznapi helyzetekben is az örömöt, mint egy munkamegbeszélés. Ettől egy sokkal relaxáltabb állapotban voltam jelen. Felállítottam prioritásokat, ami miatt ma már könnyebben ki tudok szakadni a munkahelyi stresszből, és nem viszem már haza a feszültségeket. Eljártam a Lukács Fürdőbe, ahol kialakítottam magamnak egy rítust; csodálatos volt. Frans Poelstra mondta egyszer, hogy ha valaki elhatároz magában valamit – például hogy minden reggel 7-kor megmossa a fogát -, és azt minden nap megcsinálja, akkor gyökeresen meg fog változni az élete. És ezzel teljesen egyetértek. A legnehezebb ebben az volt, hogy ezt a gesztust megadjam magamnak, helyet csináljak neki az életemben, ráadásul rendszeresen, kitartóan. Addig ilyesmi szóba sem jöhetett – vagy a munka, vagy Lujza. Kicsit azért csaltam, úgy oldottam fel a lelkiismereti részt, hogy ezt az egész folyamatot egy új szóló elkészítésének a tárgyává tettem. Ekkor született meg az „Ez mind én leszek egykor”. Minden nap leírtam, mi van velem. Attól, hogy megadtam erre az időt, és pláne írásban kellett artikulálnom mindezt, sokkal erőteljesebben szembesültem azzal, mi a fontos, és mi mennyire az.

…mintha kaptam volna még egy életet…

Mire jöttél rá?

Olyasmikre, amit addig is tudtam tulajdonképpen, de azáltal, hogy távolabbról néztem rá az életemre, Reka_terhesenhirtelen világos lett, hogy a munka nem ér annyit, hogy rámenjek, ráadásul ez a feszített tempó nem növeli végső soron a teljesítményemet. Füst Milán: Ez mind én voltam egykor c. könyvében van egy gyönyörű mondat: “Az öröm olyan galamb, amely a laza lélekre száll sokkal szívesebben, mint a feszült lélekre.”

Hogy vagy most?

Nem lettem más ember, de van bennem egy nagyobb tudatosság, és most másképpen élek. Valami megváltozott az életviteli mechanizmusomban, ami nagyon jótékony. Könnyebb lett a lelkem. Vannak napok, hetek, amikor úgy érzem, kezdek visszacsúszni. Ez egy folyamatos küzdelem. Ilyenkor segít, hogy átéltem már azt, hogy ebből ki lehet lépni, és tudok valamelyik bevált technikámhoz nyúlni.

Hogyan hatott rád, mint művészre az anyává válás?

kucokA darabjainkra mindig is jellemző volt a pszichologizálás, a személyes használata, de a témaválasztásaimban erősen elkezdett foglalkoztatni az, hogy honnan jövünk, a nevelés, a neveltetés, a gyerekkor, a szülő-gyerek kapcsolat. Margitai Ági, miután látta a szólómat, azt mondta, látszik a színpadi jelenlétemben, hogy szültem: sokkal puhábbnak, árnyaltabbnak, kiteljesedettebbnek látott – és én is érzem ezt saját magamon. Csináltunk egy gyerekelőadást, ami valószínűleg nem jött volna létre, ha nem születik meg a gyerekem. Nekem a szülés rengeteget adott: egy új világ nyílt ki előttem, ami nélkül szegényebben halnék meg. Úgy érzem, mintha kaptam volna még egy életet. Engem folyamatosan foglalkoztat a dimenzióváltás: élünk egy életet, és vajon ki tudunk-e lépni, tudunk-e valami olyasmit csinálni, ami miatt másnaptól másképpen élünk. Szerintem ez a szüléssel óhatatlanul megtörténik az életünkben, és ez elképesztően jó dolog.

Mik a legmeghatározóbb tapasztalataid az anyává válással kapcsolatban?

A terhesség élménye egészen döbbenetes volt, hiszen tizenhat éves korom óta a testemmel ilyen drámai változás addig nem történt. Számomra a terhesség egy rég óta várt jó dolog volt, ezért maga a testi tapasztalás és a hozzá tartozó lelki állapot minden nehézségével együtt is egy izgalmas, és csodálatos élmény volt. Mélyen beléReka_Lujzam égett az a pillanat is, amikor a születése után a kislányom felsírt, majd amikor a szemembe nézett, elhallgatott. És meghatározó élmény számomra az a fizikális szimbiózis és az a mély kötődés, ami a gyerekemmel jelen volt a kezdetekkor. Meglepő volt a gyermeki intenzitású világfelfedező kíváncsiság is, ahogy a figyelmemet teljesen lekötötte a gyerekem; hogy a világból valaki annyira érdekeljen, hogy akármennyi ideig lekössön pusztán csak az, hogy nézem. Ülök, nézem, csak telik az idő, és boldog vagyok. Mélyen érint az a tapasztalat is nap, mint nap, hogy a gyermekem viselkedése mennyire tükröt tart számomra: egy az egyben viszont látom rajta a saját működésem jó és árnyoldalait is, hogy mennyire vagyok következetes, nyitott, vagy szorongó. Nem vagyok egy agitáló ember, úgy szeretem szemlélni a világot, hogy minden emberi sorsnak más az igazsága, tudom, hogy ami rám igaz, az nem biztos, hogy másra is igaz, de arra jól emlékszem, hogy a szülés után, amikor mentem az utcán, szerettem volna azt mondani az embereknek, hogy „Figyelj, szüljél! Ne hagyd ki!”

(A felvételeket Dusa Gábor, Mészáros Csaba és Egyed Péter készítették.)

Beszélgetés Ur Anita önismereti trénerrel

“…dolgoznom kellett azon, hogy örülni tudjak…”

 

Ur_Anita_portréAz Anyacsavar női portré sorozatában Ur Anita tréner, több Anyacsavar csoport vezetője, egy kétéves kisfiú anyukája mesél bátor őszinteséggel arról, hogy az anyává válás útján hogyan segítették a belső erőforrásai, saját megérzései az új, nehéz, vagy elbizonytalanító helyzetekben, a tabuk, és a kényszerítő erejű társadalmi nyomás ellenében. 

“Beszélgetés Ur Anita önismereti trénerrel” bővebben

Beszélgetés Lénárd Orsi dúlával

Lenard_Orsi_dula…kicsit rózsaszínűbbnek képzeltem magamban a kisbabás létet…

Lénárd Orsi dúla, mentálhigiénés szakember, háromgyerekes anya, a dulablog.hu szerzője arról mesél az Anyacsavarnak, hogy milyen változásokat hozott az életébe az anyává válás, mik voltak a legszebb és legnehezebb pillanatai, és mit csinálna ma másképp…

Hogy emlékszel vissza az anyává válás időszakára? Milyen változásokat hozott az életedbe?

Mielőtt az első gyerekem megszületett, dolgoztam, egyetemre jártam. A baba születésével megszakadt ez a munkás, „felnőtt” életem, helyette babás hétköznapok következtek.

Mi volt a legnehezebb?

Talán a sok egyedüllét, a bezártság.  A baba gondozása rengeteg időt elvett, és hiányzott, hogy felnőtt társaságban legyek. A barátságaim, kapcsolataim „kiritkultak”, ill. áthelyeződtek a kisgyermeket nevelő anyatársakra. Szerencsére a legjobb barátnőm éppen hasonló élethelyzetben volt, csak kicsit nagyobbacska gyerekkel, így sok mindenben előttem járt. Konkrét tanácsokkal segített, mindent meg tudtam vele beszélni, és jó példaként is szolgált számomra. Nap mint nap láttam nála, hogyan lehet sikeresen megoldani az új élethelyzet eseményeit. Később kialakult egy barátnői kör hasonló gondolkodású kisgyerekes anyákból, akikkel a templomba együtt jártunk. Néhányan elkezdtünk rendszeresen összejárni: hetente egyszer vetésforgószerűen mindig másnál szerveztünk közös reggelit, ahol gyönyörű, terített asztallal várt bennünket a háziasszony. Az „anyareggelikre” ki-ki hozta a gyerekeit is. Ők jól eljátszottak egymással, mi reggeliztünk és jókat beszélgettünk. Felnőtt programokat is rendszeresen szerveztünk magunknak. Ilyenkor a gyerekeket másra bíztuk, és megnéztünk egy-egy kiállítást vagy elmentünk moziba. Másik fontos és jó hagyomány az egyházközségünkben, hogy a frissen szült édesanyák tehermentesítésére 2-3 hétig komatálat viszünk annak a családnak, ahol kisbaba született. Minden nap más főz és viszi el az ebédes csomagot a megadott címre. Ilyet én is kaptam: máig a számban érzem a finomabbnál finomabb fogások ízét, amit István fiam születés után az anyatársak szívvel-lélekkel készítettek nekünk. Ennek a támogató közösségnek sokat köszönhetek, anyaként sok megerősítést adott, mintával szolgált és támogatott.

Ki segített még a gyermekágyas időszakban?

Első és második fiam születésekor édesanyám segített a legtöbbet. A szülés után a kórházból a szüleim házába Pomázra mentünk haza. Édesanyám akkoriban a hét több napján is otthonról dolgozott,  így az első hat hétben például minden nap tálcán kaptam az ebédet tőle. Rengeteget segített a háztartási és gyerekgondozási feladatokban, és mindig nagyon tapintatosan volt jelen az életünkben.

Mi segített még?

A második gyerekem születése után kerestünk egy gyerekőrző nénit, aki sok terhet levett a vállamról, sőt a mai napig is segít a háztartási feladatokban.

Sokan úgy gondolják, hogy ezt nem engedhetik meg maguknak…

Ebben kreatívnak kell lenni. Ha valakinek nincsen pénze, valamit adhat a segítségért cserébe, vagy  munkával is viszonozható a segítség. A legfontosabb szerintem az, hogy az anya a hétköznapokban kiegyensúlyozott legyen. Ha valaki nehezen bírja el a terheket az új élethelyzetben, ne szégyelljen segítséget kérni.

Volt-e olyasmi, ami meglepetésként ért, amire nem voltál felkészülve?

Azt hiszem, kicsit rózsaszínűbbnek képzeltem magamban a kisbabás létet, és a nehézségekre kevésbé voltam felkészülve. Dúlaként gyakran ugyanezt tapasztalom a hozzám forduló édesanyáknál is. A legtöbben inkább csak a szülésre fókuszálnak, és kevesebb figyelem esik az azt követő gyermekágyas időszakra. A kisbaba megszületését követő időszak „asszonypróbáló”, hiszen 24 órás testi-lelki szolgálatot jelent, ráadásul sok változást is hoz magával (párból család lesz, lányból anya, fiúból apa stb.).

A mai fejeddel mit csinálnál másképpen?

Azt hiszem, hamarabb kezdeném el keresni a baráti, támogatói kört, akikkel a kisbabás hétköznapok jobban teltek. Akár már várandósan elkezdeném átgondolni, hogy a családon túl kik lennének azok a segítők, akikre a gyermekágyas időszakban támaszkodhatok.

Vannak új családi szokások, amiket a gyerekek érkezése alakított?

Igen, ilyen például a nyaralás. Amíg egészen picik voltak a gyerekek, lemondtunk az utazásokról, a tengerparti nyaralásokról, helyette inkább Balatonra mentünk a szüleimhez. A gyerekeknek így hosszabb nyaralás jutott, a férjem pedig a hét közbeni munka után a hétvégére le tudott jönni hozzánk. A balatoni nyaralások alatt a szüleim játszótérre vagy fürödni vitték a gyerekeket, így nekem is mindig jutott egy kis saját idő, amikor pihenhettem.

Hogyan változott a munkához való viszonyod?

Eredeti végzettségem szerint nyelvtanár vagyok. Az első kisfiam születése után 1 évig nem dolgoztam, de azután újra nyelvórákat adtam. Édesanyám heti egy napra átvállalta a gyereket, amíg én megtartottam az óráimat. A második gyerek születése után a tanítás már egyre kevésbé fért bele az időmbe és energiámba, aztán a harmadik születése után papíron is főállású anyává váltam. Ekkortájt hallottam először a dúlaságról egy rádióműsorban, és nagyon tetszett, amit hallottam. A várandósság és a szüléseim nagyon pozitív és megerősítő élmények voltak a számomra. Szerettem volna másokat is hozzásegíteni hasonlóan szép élményekhez, ill. ahhoz, hogy ebben a kiemelkedően fontos életszakaszban megtalálják a saját útjukat és a számukra legjobb megoldásokat. A legkisebb fiam kétéves volt, amikor elvégeztem a dúlaképzést, illetve a mentálhigiéné szakot.

Hogyan próbálsz egyensúlyt tartani a család, munka és önmegvalósítás hármasa között?

Nem könnyű az egyensúlyt megteremteni. Nem is szeretem az önmegvalósítás szót, mert úgy érzem, nem „önmegvalósítok”, hanem azt csinálom, amit szeretek, és amire igény is van; a dúlaság a hivatásom lett. A munkám másrészt pénzkereseti forrás is a családban. Ha úgy érzem, hogy az egyensúly felborul, tudatosan visszaveszek a munkából, és ezt vállalkozóként, saját időbeosztással hál’ Istennek megtehetem.

Mindig a munkából veszel vissza ilyenkor?

Igen. Első sorban édesanyának tartom magam, ez számomra az első, ezt követi a másik kettő: a munkám és a háztartás. Ez utóbbi kettő között sem tudnék igazándiból rangsort felállítani, mert a hivatásom is fontos, és az legalább annyira, hogy például a hét több napján meleg vacsorával várhassam haza a családomat.

A férjed mennyire veszi ki a részét a közös feladatokból?

Amikor az első gyerekünk megszületett, a férjem még egy multinál dolgozott, és rendszeresen nagyon későn és fáradtan érkezett haza. Se a háztartásra, se a gyerekekre nem maradt energiája. Az egész heti kemény munka után ő csendet és nyugalmat szeretett volna, én pedig GYES-en lévő anyukaként az egész heti „bezártság” után élményekre, programokra vágytam. Amióta vállalkozóként dolgozik, hozzám hasonlóan rugalmasan tudja beosztani az idejét, és sokkal több energiája marad a gyerekekre és olyan dolgokra is, amiket szeret. Ez ugyanakkor azzal is jár, hogy mindkettőnk keresetére szükség van, azaz mi is a kétkeresős családmodellre váltottunk. A közös otthoni feladatokból mostanra már a gyerekek is kiveszik a részüket.

Mi az, ami téged tölt a hétköznapokban?

A szabadidős tevékenységek, mint a kézimunka, az olvasás, programok a férjemmel vagy barátokkal. De ilyen a munkám is, ami közben teljesen elfeledkezem a hétköznapi problémákról. A hitem is nagyon fontos szerepet játszik a lelki egyensúlyom megtartásában, mivel látom a Gondviselés működését az életemben és családunk életében.

Anyaként mire vagy a legbüszkébb?

Nagyon jó dolog anyának lenni. Azt gondolom, jól sikerült ez az egész kisgyermekes időszak – a nehézségei ellenére, amelyekre mind találtam megoldást és a sok-sok szépségével és örömével, amivel együtt járt. Úgy érzem, hogy az anyává válás a számomra nagyon megerősítő és pozitív élményt jelent.

Háromgyerekes anyaként és dúlaként mit tanácsolnál egy leendő, vagy újdonsült anyának?

A szülésen kívül fontos a gyermekágyas időszakra is készülni. Jó, ha az újdonsült szülők előre tájékozódnak arról, hogy kihez fordulhatnak, ha magukkal vagy a kisbabájukkal kapcsolatosan valamilyen fizikai vagy lelki nehézséggel, problémával találják szembe magukat. Sokat segít az is, ha a házaspár a gyerek születése előtti időszakban igyekszik lelkileg is ráhangolódni a szülővé válásra: beszélgetnek gyermeknevelés kérdéseiről, vagy arról például, hogy hogyan változik meg a a házasságuk a kisbaba érkezésével, eljárhatnak a szülésre, illetve a szülőségre felkészítő programokra. A baba megszületése után is nagyon fontos, hogy a házaspár férfi és nő is maradjon, ne csak apa és anya, azaz figyelmet fordítani a házastársi kapcsolatra. Mi például alkalmanként egy-egy estére hívtunk segítséget a gyerekek mellé, és elmentünk valahova kettesben töltekezni. Az is fontos, hogy az anyának legyen minden nap saját ideje – mondjuk, amíg a gyerek alszik – olyasmit csinálni, amit szeret. Dúlai munkám során fontosnak tartom, hogy ezekről a témákról is beszélgessünk a hozzám forduló párokkal.

Az anyaság mit tanított neked?

Jó szervezőképességet nyertem általa, hiszen gyakran egy csomó dolgot kell egyidejűleg átgondolnom vagy csinálnom. Megtanultam jó szívvel lemondani vagy késleltetni a saját igényeimet  a gyermekeim javára: a baba, a kisgyermek gyakran nem tud várni, ha éppen rám van szüksége. A gyerekeimtől is sokat tanultam, például azt, hogy hogyan tudnak őszintén rácsodálkozni vagy belefeledkezni egy-egy számukra jelentős dologba.

“Beszélgetés Lénárd Orsi dúlával” bővebben