“…dolgoznom kellett azon, hogy örülni tudjak…”

 

Az Anyacsavar női portré sorozatában Ur Anita tréner, több Anyacsavar csoport vezetője, egy kétéves kisfiú anyukája mesél bátor őszinteséggel arról, hogy az anyává válás útján hogyan segítették a belső erőforrásai, saját megérzései az új, nehéz, vagy elbizonytalanító helyzetekben, a tabuk, és a kényszerítő erejű társadalmi nyomás ellenében. 

Az anyává válás milyen változásokat hozott az életedben?

A legmegfoghatóbb változás az, ahogyan folyamatosan változom én magam: ahogyan reflektálok magamra, a közvetlen környezetemre, köztük a gyerekemre és a tágabb világra. Sokkal gyakoribb és mélyebb a belső életem, mint a szülés előtt. Korábban ezt csak nagyobb válságok, örömök, változások hozták be az életembe, most sokkal intenzívebben dolgozom a saját kérdéseimen.

Milyen kérdések foglalkoztatnak?

Általánosabb és gyakorlatias kérdések egyaránt foglalkoztatnak. Hol az én helyem a világban? Ha a halálos ágyamon visszagondolnék az életemre, mivel lennék elégedett? Jó anya vagyok-e? Mitől lennék még jobb?

Megtaláltad a válaszokat?

Egyelőre nem. Úgy érzem, ez egy folyamat, ami egyre mélyül, a kérdéseim csak szaporodnak. Ez most a gondolkodás, a szemlélődés és a belső munka ideje. Úgy érzem, nem kell sietnem, a saját tempómban élhetem meg ezt az időszakot. Amíg dolgoztam, a napom nagy részében valami másra kellett figyelnem, a maradék időt meg próbáltam feltöltődésre szánni. Most a háztartási, gyerekgondozási feladatok nem visznek el annyi mentális kapacitást, közben van alkalmam gondolkodni. Lelki élet szempontjából ezt az időszakot teljesebbnek érzem a korábbiaknál, noha nem csak pozitív gondolatok mozognak bennem, sok a kétely is.

Mikor kezdődött ez az időszak?

A szülés és az azt követő időszak sok szempontból meghatározó élmény volt. Úgy érzem, sokat készültem rá lélekben is, fizikailag is, olvasva, tanfolyamra járva, másokkal beszélgetve, önmagamat ismerve, mégis sokkoló tapasztalat volt, hogy egyik napról a másikra az egész életem megváltozik. Ezt a hatalmas változást nem tudtam olyan gyorsan követni, ráadásul fizikai fájdalmakkal, gyengeséggel teli hetek következtek a szülés után. Ilyet addig még nem ismertem, új tapasztalat volt. Türelmetlen voltam, elégedetlen voltam magammal, rosszul tűrtem a fájdalmat, és úgy éreztem, soha nem lesz vége ennek az időszaknak. Ezek az érzések keveredtek a pozitív érzésekkel, például a gyerekem iránt érzett örömmel, de annyira különböztek minden korábbi tapasztalatomtól, és olyan hirtelen ömlöttek rám, hogy talán erre az időszakra lett ez az intenzív belső élet a válaszom.

Azt mondtad, nagyon tudatosan készültél a szülésre. Mi az, ami meglepő tapasztalat volt?

A legmeglepőbb az volt, hogy mennyire nem tudom irányítani a dolgokat sem a szülés alatt, sem az azt követő időszakban. A sodródás, az itt és most elfogadása nehezen ment, akartam valamit, amit nem sikerült megvalósítani. Arra ugyan számítottam, hogy lesznek fizikai nehézségek, de arra is, hogy az átélt öröm mindezt kompenzálja majd. De az öröm eleinte nagyon halvány volt, nem jött azonnal és erősen, ahogyan vártam, és az első hetekben dolgoznom kellett azon, hogy örülni tudjak, hogy észrevegyem a pozitív dolgokat.

…sokszor falakba ütköztem…

Segített ebben valaki?

A szándék szerintem mindenkiben megvolt a környezetemben, de valószínűleg nem tudtam jól megfogalmazni, mire van szükségem.

Mire lett volna szükséged?

Ma már tudom, hogy nagy igényem volt arra, hogy szabadon elmondhassam, mit érzek, és azt végighallgassák. Ehelyett mindenki próbált gyakorlati tippeket, konkrét tanácsokat adni a saját tapasztalatából kiindulva. Úgy éreztem, én is képes vagyok a problémáimra saját megoldást találni. A megosztás abban segít nekem, hogy feldolgozhassam a történteket, aztán pedig megtaláljam a saját megoldásomat – de ezt nem tudtam jól kommunikálni.

Volt abban változás a két év során, hogy kiktől és milyen jellegű támogatásra volt szükséged?

Igen, bővült a kör. Kezdetben a közvetlen környezetem támogatására volt szükségem. Például abban, hogy ne kelljen házimunkát csinálnom, vagy hivatalos ügyeket intéznem, és álljanak mellettem, amikor egy nehéz nap után elsírtam magam. Később arra lett nagy igényem, hogy barátoktól, ismerősöktől, vagy akár idegenektől is kapjak visszajelzéseket magamról.

Más anyák visszajelzéseire gondolsz?

Más anyák tapasztalatai is érdekeltek, hogy ők hogyan élték meg a változásokat, de sokszor falakba ütköztem, és csak a társadalmi elvárásoknak megfelelő válaszokat kaptam („az anyaság csodálatos”), vagy elterelődött a szó praktikus témák felé, mint az etetés, pelenkázás, ami viszont nem érdekelt. A szingli barátaim viszont mindig őszinte visszajelzéseket adtak, amik nagyon megerősítőek voltak számomra az anyaság kételyekkel és felelősséggel gazdag szerepében.

Voltak a környezetedben olyanok, akikkel megváltozott a kapcsolatod?

Igen, a baráti körömből a többi kisgyerekes anyával van valami láthatatlan összetartozás érzés, egy lelki közösség. Mindenki nagyon segítőkész praktikus, hétköznapi problémák megoldásában.

Volt olyasmi, amire később jöttél rá, hogy segít?

A gyermekágyas időszak után szinte azonnal megfogalmazódott bennem, hogy a gyerekgondozás mellett szükségem van valamire, ami rólam szól. Először úgy éreztem, az a legfontosabb, hogy saját időm legyen, amit arra használok, amire szeretném. Kezdetben kikapcsolódásra, fizikai és lelki feltöltődésre volt szükségem; elmentem moziba vagy jógázni. A gyerekem egyéves kora körül jött az igény valami munkafélére, ami szellemi rákészülést igényel, ahol tanulok, felnőtt üzemmódban vagyok. Jelenleg is keresem, hogy pontosan mi lenne az a munka, amit teljesen a magaménak érzek.

Mik a fő szempontjaid a megfelelő munka megtalálásában?

Az itthon töltött évek miatt kevésbé érzem magamban a lendületet, ezért fontos, hogy olyasmibe kezdjek, amiben tapasztaltnak, tehetségesnek érzem magam. Ugyanakkor szeretnék újat is tanulni. Hogy pontosan mit, abban még várok új inspirációkra.

…végül egy belső érzésemre hagyatkoztam…

A munka-magánélet egyensúly hogyan van jelen a te életedben?

Most kevés a munka az életemben, nagyobb hangsúlyt kap a családi élet. Szeretnék több munkát, de most nem tudnék, nem akarnék helyet találni egy napi sokórás, rendszeres elfoglaltságnak. Az elmúlt fél évben többször éreztem vélt vagy valós társadalmi nyomásként megélt belső sürgetést, hogy visszamenjek dolgozni. Majdnem vissza is mentem a korábbi munkahelyemre, és nagyon örülök, hogy ez mégsem történt meg, mert ez korai lett volna, nem lett volna jó se nekem, se a családomnak. Az önmegvalósításom egyik legnagyobb feladatának most azt érzem, hogy túllépjek azon, mit hogyan szokás, illendő, mások hogyan csinálják.

Azt mondtad, most kevés a munka az életedben. Te a háztartási feladatokat nem tekinted munkának?

Nem, mert azokat nagyrészt szeretem. Szeretek takarítani, jó érzés rendben tartani az otthonunkat, szeretek naponta főzni, hétvégén sütit sütni. Nekem ez átlagosan napi 4-5 óra háztartási feladat. Igaz, egy kis lakásunk van és egy gyerekünk. Lehet, hogy egy családi házban és három gyerekkel a hátam közepére kívánnám az állandó takarítást.

Miféle vélt vagy valós társadalmi nyomásokat érzel magadon?

Háromfélét érzek nagyon erősen. Tulajdonképpen keverednek bennem családból hozott minták, a társadalmi környezetemből származó képek, és a tévében, interneten látott, hallott példák. Az egyik azt mondja, hogy egy gyereknek hároméves koráig az anyja mellett van a helye; egy másik ezzel szembe megy, és a kétkeresős családmodellt tartja jónak, ahol az anya visszamegy a korábbi munkahelyére, a gyerek pedig bölcsődébe jár. A harmadikat különösen értelmiségi körökben érzem, ami arról szól, hogy anyaként ki kell használnom ezt a három évet arra, hogy megvalósítsam magam, és alapítsak egy vállalkozást, ami rólam szól. Ezek lehetnének akár pozitív példák is, én időnként mégis kényszerítő erejűnek éreztem ezeket.

Mi segített neked megszabadulni ettől a nyomástól?

Egy érvhálózatban, ahol minden mindennel összefüggött, végül egy belső érzésemre hagyatkoztam, ami azt mondta, hogy se a gyerekem, se én nem állunk még készen arra, hogy a nap nagy részét rendszeresen külön töltsük. Amint mertem a saját érzéseimre hagyatkozni és ezt a döntést meghoztam, teljesen megnyugodtam, és most már nem érzem a sürgetettséget sem, úgy érzem, van időm megtalálni a saját utamat.

Ez anyagilag nem jelent túl nagy terhet a családnak?

Inkább az én dilemmám volt az, hogy nekem ehhez jogom van-e. Úgy éreztem, kötelességem egy bizonyos összeggel hozzájárulni a családi kasszához. Amikor azonban a férjemmel leültünk erről beszélni, arra jutottunk, hogy most nem az az elsődleges szempont, hogy én mennyi pénzt keresek, hanem az, hogy megtaláljam a számomra megfelelő munkát a megváltozott családi körülményeink között. Lehet, hogy bizonyos dolgokban lejjebb kell majd adnunk, de találtunk megoldásokat, amikkel a hiányzó pénzt elő lehet teremteni.

Mondanál néhány példát?

Eddig sem szórtuk a pénzt, de most még tudatosabb működés jellemző ránk. Például kábeltévé- és telefonszolgáltatókat váltottunk, amivel rengeteget spóroltunk a havi fix kiadásokban. Előre megtervezzük a nagy családi ünnepek, mint pl. a karácsony költségeit.

Milyen új családi szokásokat alakítottatok ki?

Az este szerepe felértékelődött, törekszünk az optimális kihasználására: a fektetés után van egy értékes idősáv, ami nagy jelentőségű a „felnőtt üzemmód” szempontjából. Ilyenkor el tudok menni a barátaimmal találkozni, és ezt a néhány órát tudjuk a férjemmel is közös programokra szánni. Esténként együtt vacsorázunk, és ilyenkor beszéljük meg a fontos dolgokat, élünk „lelki életet”. Ha egyet kívánhatnék, azt kívánnám, hogy maradjon meg a családi életünkben az egymás igényeire figyelés, ami egyben a közös boldogságunk útja is.

Saját magadra mennyi időd van?

Hetente 2-3 alkalommal van fél napom, amikor akár valami nagyobb lélegzetű dolgot is csinálhatok. A fiam hetente két délelőttöt jár egy gyerekcsoportba, és az anyósom is segít hetente egy-két alkalommal. Még nem volt rá példa, de vágyom arra, hogy akár két egész nap saját időm legyen, amit gondolkodásra, feltöltődésre, vagy valamilyen munkára tudok szánni.

Mi az, amit az anyává válás tanított meg neked?

Most már nem érzem félelmetesnek az anyasággal együtt járó állandó változást, hanem örömmel, kíváncsisággal, az újdonságokra nyitottan tudom megélni a hétről hétre változó állapotokat, körülményeket, és az ezt kísérő érzéseimet. Az, hogy egy gyereket hoztam a világra, és hogy őt sikeresen nevelem, olyan belső erőt adott, hogy úgy érzem, meg tudok csinálni bármit.

Mi az, amit újdonsült anyáknak tanácsolnál?

Figyeljék folyamatosan a saját változó belső igényeiket, és merjenek a saját megérzéseikre hagyatkozni a napi praktikus teendőktől kezdve a nagy és fontos kérdésekig; akkor is, ha mások szerint másképp kellene csinálni.