Veszteségek karantén idején kisgyerekes anyaként


A koronavírus világjárvány és az azt kísérő társadalmi folyamatok sok és sokféle egyéni nehézséget és veszteséget hoztak minden családba. Most szándékosan kizárólag a kisgyerekes nők vesztségeivel foglalkoztunk az Anyacsavar on-line klub egyik tapasztalatmegosztó beszélgetésén.

 

Mivel a koronavírus sok szempontból teremtett sorsközösséget mindnyájunk között, megosztom veletek ennek a beszélgetésnek a legfontosabb gondolatait, tudván, hogy a hasonlóságokat hallani megtartó, a különbségek pedig segítenek átkeretezni a saját veszteségeinkkel kapcsolatos gondolatokat, érzéseket.

Ezek élő, hús-vér emberek tapasztalatai. Így szubjektívek, és nem szándékuk a tökéletességre törekvés sem a veszteségek sokféleségének, sem a megfogalmazott veszteségek mélységének feltárásában. Viszont cserébe nagyon őszinték. Szóval ez a poszt azoknak szól, akiknek gyógyító erejű és lelkileg megtartó mások őszinte megnyilatkozásait hallgatni.

 

A legnagyobb veszteségeink kisgyerekes anyaként a karanténban

 

Lemondás a saját térről és időről

 

A kisgyerekes nőknek, akik akár évekig otthon vannak a gyerekeikkel, az egyik legnehezebb dolog megtanulni együtt élni azzal, hogy az idejük fölött többé nem rendelkeznek teljes körűen. Oké, nem hogy nem teljes körűen, hanem nagyjából semennyire, legalábbis kezdetben. Az időt a gyerekek körüli teendők strukturálják, eleinte az etetések és altatások, később a programok, fejlesztések, intézménybe utazások, betegségek és szünidők.

Idővel azért lassan-lassan kialakulnak azok a családi szokások, sokszor külső segítséggel, amik lehetővé teszik, hogy a kisgyerekes anyának is lehessen énideje, pár órája a saját testére, lelkére, amiről senkinek nem kell elszámolnia. Amikor lehet egyedül. Amikor saját ritmusban létezhet. Amikor elmehet otthonról. Csak úgy, saját jogon.

Ezt most sokan elveszítették, hiszen eltűntek a segítők. Most nincsenek nagyszülők, bébiszitter, barátok, összefogó szülőtársak, akik saját időt és teret teremthetnének az anyáknak.

 

 

Lemondás az elegendő töltődésről és a csendről

 

És ahol nincs saját idő és tér, ott nincsen feltöltődés és csend sem. Aki most extrovertáltként egyedül van házi karanténban, átélheti azt a határtágító tapasztalatot, amit most minden családjával összezárt kisgyerekes szülő, csak éppen a túloldalról. Míg az egyedül élőknek az ingerszegénység okoz szenvedést, a kisgyerekesek, minél többgyerekesek, annál kimerítőbbnek élik meg a 0-24 órás folyamatos ingeráradatot.

Ha dolgoztál már open officeban, tudod miről beszélek, csak itt nem mész haza 8, 10 vagy akárhány óra után, mert már otthon vagy. Introvertált, vagy ingerfeldolgozási nehézségekkel küzdő szülőknek ez különösen nagy próbatétel.

És nagyon kemény azoknak is, akik ezt évekig tolták, amíg a gyerekeik egészen picik voltak, de már túlvannak ezeken az éveken, elszoktak tőle, amióta a legkisebb is jár már valamilyen intézménybe, most azonban visszaléptek a startmezőre, és újra átélik azt az extrém fáradtságot, amit egy újszülött, vagy totyogó mellett élteke heteken-hónapokon át, szünet nélkül. Ehhez bőven elég a folyamatos auditív ingercunami és pásztázó figyelem, amit a gyerekekkel együttélés igényel.

 

 

Lemondás a várva várt tervekről

 

Sok kisgyerekes nőt egy-egy nehezebb életszakaszban az tart lelkileg egyben, hogy a figyelmét a vágyott jövőre fókuszálja. Terveket kovácsol, és szívósan, lépésről-lépésre halad előre, mint egy hegymászó, mindig tartalékolva az energiáit, és csak az éppen következő lépésre koncentrálva.

Sokan várták a tavaszt, amikor végre ki lehet mozdulni majd a kétévessel, vagy éppen most szokott be a bölcsibe a legkisebb is, végre lettek barátai és örömmel ment be reggelente, ami közel hozta az anya két éve jegelt kínzó igényét a megfelelő mennyiségű és minőségű saját időre. Évek óta, a gyerekek mellől tyúklépésről-tyúklépésre építgetett vállalkozási ötlet kezdett (volna) szárba szökkenni, esetleg szintet ugrani, és egy kis önbecsülést, anyagi függetlenséget adni sok kisgyerekes nőnek.

És most mindez kuka. Ők most újra be vannak zárva, újra kilátástalan messzeségbe került az, amire vártak, amibe annyi energiát tettek eddig. Már megtervezték hogyan jutnak vissza lépésről-lépésre önmaguk szinte elfeledett identitás-szeleteihez, mint a saját lábán megálló sikeres vállalkozó, vagy a mindenre kíváncsi és szorgalmas diák, vagy a teljesítményére büszke szakember…stb., kinek éppen mi, és most visszatérnek a GYES-es anyuka szerepbe, ami az amúgy is megtépázott önértékelésüknek sem tesz jót.

És mielőtt a szülőtrollok és trollszülők felhördülnének, hogy akkor „minek szült”, szeretném megjegyezni, hogy ezek a nők mind szeretik a gyerekeiket, csak éppen hiányzik nekik egy sor olyan tevékenység, működésmód és identitásszelet, amiről a gyerekeik miatt évekre lemondtak.

 

 

Lemondás a fontos támogatók jelenlétéről

 

Ezek sokszor csupán a biztonságot nyújtó szokások és kapcsolódások. Békeidőben fel sem tűnő apró gesztusok és visszajelzések a játszótéri ismerősöktől, a pedagógusoktól, a pékségben az eladótól, a gyerekek edzőitől, a fodrásztól, a szomszéd nénitől, a szülinapi zsúrokon a szülőtársaktól, a logopédustól, a főnöktől, az ügyfelektől, a pszichológustól. Amik jó esetben a nap végére összeadódnak és hozzájárulnak ahhoz a belső jó érzéshez, hogy „minden rendben van/lesz, a helyemen vagyok, vagy legalábbis jó úton vagyok arra felé”.

Ezek most mind kiesnek, és sokan elveszítették a belső erőforrásaikhoz kapcsolódás képességét is, mert mindent a parttalan aggódás árasztott el. Rettegés a rizikócsoportba tartozó nagyszülők elvesztésétől (Vajon látjuk még őket? Találkozhatnak még az unokáikkal?), a munkahelyek elvesztésétől, az anyagi csődtől, attól, hogy a gyerekeinket nem tudjuk megfelelően támogatni ebben a nehéz helyzetben, hiszen mi magunk is alig tudjuk magunkat a felszínen tartani.

És talán az egyik legnehezebb, legszorongatóbb támogatói veszteség, amikor valakinek egyedül kell szülnie, a vágyott és tervezett támogatói, a dúlája és férje nélkül, ha éppen látogatási tilalom van az adott kórházban. Majd egyedül végig csinálnia, támogatói női segítség nélkül a gyermekágyat akár egy vagy két nagyobb gyerek mellett, miközben a férj próbálja homeofficeból megtartani foggal-körömmel a család egyetlen bevételi forrását jelentő munkahelyét. Huhhh…

 

 

Veszteségre még egy péklapáttal

 

Ezek mind olyan veszteségek, amelyek a gyászreakciót válthatnak ki, egyénenként eltérő mértékben és mélységben. Az, hogy ezeket a veszteségeket nem ismeri el a környezet, vagy elbagatellizálja („Mit panaszkodsz? Hálásnak kellene lenned azért, amid van! Másoknak még nehezebb! Mások is meg tudják oldani!”…stb.) nem segít. Csak arra jó, hogy még inkább elszigetelje, elmagányosítsa ezeket a kisgyerekes anyákat, elbizonytalanítsa őket azzal kapcsolatban, hogy joguk van-e egyáltalán az érzéseikhez, és megerősíti őket abban, hogy nem számíthatnak a környezetük támogatására, ami gyakran szül elkerülő, vagy destruktív megküzdési stratégiákat.

 

 

Mit tehetsz, ha segíteni szeretnél?

 

Ékegyszerűségű a válasz: hallgasd meg a másikat ítéletek nélkül. Fogadd el, hogy ő így érez, még ha te másképpen vagy is mindezzel. Sokszor a leghasznosabb támogatás az, ha átélhetjük, hogy szabad nekünk is kilépni az örökös gondoskodó szerepkörből és lehet szarul lenni, sőt, ezt kifejezni, és van, aki megért és megtart, nem érezteti, hogy ettől irracionálisak, alkalmatlanok, hálátlanok vagyunk.

Ha erre képtelen vagy bármilyen okból, mégis szeretnéd valahogyan támogatni a kisgyerekes anyákat magad körül, segíts neki egy anyaközösséghez kapcsolódni, ahol esélyes, hogy sorsközösségre lel, és megkapja azt a megértést és meghallgatást, amit másutt nem. Hidd el, segíteni fog!

 

 

 

 

EMAIL
FACEBOOK0
FACEBOOK