Hogyan tettem szert heti két szabad délelőttre?

én-időMaya története a Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról a legtöbb kisgyerekes anya számára ismerős folyamatról ír, ami a saját igények felismerésén és bevállalásán keresztül – sokszor a környezet aktív ellenállása közepette – elvezet ahhoz a belső engedélyhez, hogy az anyának is jár én-idő. Meleg szívvel ajánlom mindazoknak, akik anyaként még csak vágyakoznak én-időre, és a kisgyerekes nők összes családtagjának, hogy könnyebben tudják támogatni ezt a jogos igényt.

 

Felkészülünk a szolgálatra, de nem készülünk a változáskezelésre

Lányunk, Emma születése részben nagyon felkészülten, részben nagyon felkészületlenül ért utol engem… Viszonylag sokat tudtam előre a szülésről, és más dolgokról, amiket fontosnak hittem, például az igény szerinti szoptatásról, a kötődő nevelésről, a hordozásról, a mosható pelenkákról és még sorolhatnám… Ugyanakkor nagyon keveset arról, milyen is az élet a gyakorlatban egy újszülöttel, vagy egy totyogóval.

Főképp arra nem voltam felkészülve, hogy ez a feladat és felelősség tényleg napi 24 órában tart, a hét minden napján. Nem szűnik meg teljesen még akkor sem, ha épp sikerült „lepasszolni” a gyereket néhány órára… Azzal sem voltam tisztában, milyen sokat leszek majd itthon egyedül a babával, hogy az életem teljesen más ritmusban zötyög majd tovább, mint a legtöbb barátomé és néha a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokat is nehézségbe ütközik majd elintézni, vagy legalábbis nem akkor és nem úgy, ahogy én szeretném (tusolás, hajmosás, bevásárlás a boltban,stb…)

 

Becsavarodás vagy öngondoskodás?

De ami legjobban „kiverte nálam a biztosítékot” az az volt, hogy egy idő után úgy éreztem, többé már nem én irányítom az életemet, nem vagyok a magam ura. Életünk egyre inkább az újonnan érkezett kis lény igényeihez igazodott. Bár egyre fáradtabb lettem, feszültebb és ingerültebb, mégis jó sok időbe beletelt, mire változtattam a helyzeten.

A változást leginkább az késleltette, hogy nehéz volt felismerni és tudatosítani a saját igényeimet, szükségleteimet. Általában csak akkor esett le a tantusz, amikor már „betelt a pohár”, amikor késő volt. Amikor már tajtékzottam a dühtől és körülbelül fél nap kellett ahhoz, hogy legalább nagyjából megnyugodjak.

 

Nem kell “kibírni”, lehet megelőzni!

Ezen egyébként azóta sem sikerült változtatnom. Most is csak akkor veszem észre, hogy baj van (kimerültem, lemerültem), amikor már nagy baj van. Nem tudom miért, de nálam ez úgy működik, hogy a frusztráció csak gyűlik és gyűlik, és nem tűnik fel a folyamatból szinte semmi, csak a legvégén.

Ezért azt találtam ki, hogy folyamatosan szinten kell tartanom a jó állapotomat, így elkerülhetőek lesznek a nagy kitörések. Rájöttem, hogy ehhez pedig mindenképp szabadidőre van szükségem, ami alatt feltöltődhetek. Mégpedig rendszeresen és előre kiszámítható módon.

 

Zavartalanul a saját otthonomban

Az egyik nagyi és az unokahúgom már korábban is besegítettek hetente egyszer-kétszer, de teljesen kiszámíthatatlanul. Bármikor előfordulhatott és elő is fordult, hogy akár az utolsó percben is lemondták, mert valami más fontos elintéznivalójuk akadt. Rendszertelenségük miatt ezekre az alkalmakra nem tudtam biztosan számítani, se programot szervezni.

Továbbá rájöttem, hogy azért sem tudok igazán jól kikapcsolni ilyenkor, mert mindig Emma és az aktuális felvigyázó maradtak otthon, nekem pedig el kellett mennem valahová. Pedig legbelül arra vágytam, hogy végre én maradhassak otthon egyedül. Talán furán hangzik, de azt vettem észre, hogy számomra a legtökéletesebb pihenés és kikapcsolódás az, ha végre zavartalanul egyedül otthon lehetek. Bőven elég, ha egy könyvet olvashatok, válaszolhatok a leveleimre, böngészhetek az interneten. De még az is feltöltően hat, ha takarítok, vagy mosogatok, de azt végre egyedül, nyugodtan, a saját tempómban és terveim szerint tehetem. És nem zavar meg közben senki.

 

 

A kulcs a rendszeres és kiszámítható én-idő

Így végül az esetek egy részében inkább elkezdtem én vinni a nagyihoz a babát és nem a mama jön mindig hozzánk. Továbbá a rendszeresség és kiszámíthatóság kedvéért 18 hónaposan heti két délelőtt családi napközibe kezdett járni Emma, hogy végre előre tervezhető szabadidőhöz jussak.

Nem véletlen, hogy fontosnak tartottam leírni az életkorát.

 

Akkor most sz@ranya vagyok?

Ezt a lépést elég nehéz volt megtenni. Nagyon féltem idegenekre bízni a gyerekünket. Jó sokáig húztam is az időt a „tökéletes” hely megtalálásával. Annyira elvesztem a részletekben, hogy végül fel is kellett adnom a lakhelyünktől elérhető távolságban lévő valamennyi intézmény megvizsgálásának tervét. Amikor megint azt éreztem, hogy nem bírom tovább, inkább gyorsan kiválasztottam egy elég közel lévő és számunkra megfizethető helyet, ami elsőre úgy tűnt, messze van a tökéletestől, de azért még elfogadható. Idővel szerencsére Emma is és én is nagyon megszerettük a napközit, ma már nagyon megbízom a gondozókban.

Amellett, hogy nehéz volt másokra bízni a lányunkat egy jókora adag lelkiismeret furdalással és önváddal is meg kellett küzdenem. És persze féltem, hogy mit szólnak majd mások, a család, a barátok, az ismerősök.

Azt gondolják majd, hogy akkor én most szar anya vagyok? És lusta? Nem ciki, hogy bár főállásban itthon vagyok, mégis lepasszolom a gyereket heti kétszer és ez még pénzbe is kerül?

 

Amit az anya feltöltődése ad a családnak

De aztán gyorsan túltettem magam ezeken a kételyeken. Mert hamar megéreztem, hogy a terv működik! Tényleg sokkal kiszámíthatóbbá vált minden azáltal, hogy egy intézménybe kezdett járni Emma, ami a megbeszélt időpontban mindig tárt karokkal várta őt. Én pedig végre tényleg előre tervezhettem, szervezhettem. Itthon lehettem egyedül, nyugodtan találkozhattam a barátaimmal, elmehettem jógára, vagy elintézhettem valamit, amit a gyerekkel nehezen tudtam volna.

És azáltal, hogy végre időt (és teret!) nyertem saját magam számára, tényleg nyugodtabb és türelmesebb lettem és jóval ritkábban jutok el addig a bizonyos robbanáspontig.  Ezért mindenképp úgy érzem, jó döntést hoztam, amivel az egész család egyértelműen nyer. Van, aki időt, van, aki pedig egy jobb kedvű anyát, társat.

Nyakó Maya

 

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

Kilenc felismerés a változásról

Rita írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett és egy visszatekintés az anyává válásának első öt évére. Arra, hogy a kezelhetetlen mennyiségű változás túlélésére, mi több, humorral kezelésére milyen saját megoldásokat növesztett ki az évek során. Változáskezelés kisokos kisgyerekes nőknek! 🙂

Öt éve az életemben egyetlen állandó dolog van: a változás

Ezalatt az öt év alatt két gyerekem született, három országban éltünk, négy lakásban laktunk, ötször költözködtünk.

Ezalatt az öt év alatt alapvetően változott meg az értékrendem. Azelőtt sokszor gyorsan ítélkező, külső kontrollos (vagyis mások elismerésére áhítozó), szorongó, alacsony önértékelésű, alapvetően pesszimista, a bizonytalanságot rosszul tűrő nőszemély voltam. Az elmúlt öt év azonban megtanított, hogy felismerjem az alapszabályokat, amik kicsit könnyebbé, vidámabbá teszik a mindennapjaimat.

 

Kilenc felismerés a változásról

  1. Minden döntést az akkor elérhető legtöbb információból tudom csak meghozni; nincs értelme előre sokat szorongani vagy visszanézve bánkódni, hogy “ha tudtam volna”. Például ha tudtam volna, hogy minden kertkapcsolatos amsterdami lakásba beköltöznek az egerek, nyilván nem költöztünk volna ilyenbe. De nem tudtam…Másodszorra már emeleti lakást kerestünk.

 

  1. Minden élethelyzetnek, döntésnek vannak jó és rossz oldalai; sehol sincs kolbászból a kerítés. Hollandiában például kreatívabb játszóterek vannak, mint Budapesten, viszont itthon biztos lehetsz benne, hogy nem fognak szülőtársaid rágyújtani a homokozó kellős közepén.

 

  1. “Mások élete” pont olyan, amilyen magából a kifejezésből is következik: más. Ennélfogva sem én nem ítélhetem meg (el) az ő döntésüket, sem ők nem tudják tökéletesen értékelni az enyéimet… a második gyerek születésekor már bíztam a saját módszereimben, megérzéseimben, nem bizonytalanított el, ha megtudtam, hogy mások mivel és mikor kezdik a hozzáetetést, hogyan altatnak, meddig pelenkáznak, stb.

 

  1. “Ez is elmúlik egyszer” – minden gyereknevelési nehézség (ha nem komoly betegségről van szó), egyszer elmúlik. Vége lesz a fogzásnak, a nemalvásnak, a dackorszaknak… Volt olyan, hogy ezt a mondatot mantrázva őriztem meg az ép eszem, amikor mondjuk azon a héten a drága gyermek minden étkezésnél földhöz vágta a tányérját.

 

  1. “Egy lépés hátra” – a 4.-es ponthoz hasonló szemlélet szerint igyekszem felülemelkedni a mindennapi gondokon, és elgondolni, hol is tartunk, merre tartunk, mik az apró mérföldkövek és a nagyobb célok. Ezek fényében egy masszív dackorszakos kiborulás, amelynek során életem értelme elindulás előtt (helyett) egyesével rántja le magáról a röpke félóra alatt rákönyörgött ruhadarabjait, igazán nem tűnik említésre méltónak. Na jó, elismerem, kiborító; de már nem esem kétségbe hogy “úristen, ezentúlmindigígylesz”.

 

  1. Felismertem és elfogadtam, hogy az anyaság nem minden területén vagyok egyforma. Például nagyon jó kreatív foglalkozásokat, együttfőzéseket tudok rendezni a gyerekeimmel; hagyom, hogy kipróbálják az erejüket, bátorságukat pl fára mászásban, vagy más “veszélyesebb” dolgokban; egy sor döntést és önállóságot biztosítok nekik; valamint nem helikopterkedem felettük, ha egyedül akarnak játszani. Azonban borzasztó hiányosságaim vannak a dackorszak hisztijeinek kezelésében, és elképesztően irritálnak az irracionális (előbb említett felöltözés-levetkőzés-felöltözés jelenet), vagy kényszeres elképzelések (pl orrtörlésnél csak ő veheti ki a zsepit, amit én csak balkézzel vehetek át). Ilyenkor igyekszem minél hamarabb lerendezni az eseményeket, nem elsüllyedni a tehetetlen frusztráció tengerében, majd emlékeztetni magam a fent említett 4.-es majd 5-ös pontokra…

 

  1. “De legalább…” A sok kaland során azért rossz tapasztalatokból is bőven kijutott, ám igyekszem meglátni a hasznukat. Például a katasztrofális angliai bölcsődei tapasztalataink után később már tudtam, mit keressek, hogyan lássam meg a felszín alatt a lényeget a gyerekközösségek kiválasztásánál.

 

  1. “Az élet egy kirakós”. A kedvenc elméletem, egyszer le is fogom védetni. Az öt év alatt többször voltam olyan helyzetben, hogy mindent újra kellett terveznem: új gyerekközösséget keresni, új lakást keresni, akár új állást találni. És minden alkalommal bebizonyosodott, hogy a hiányzó részek egyszer csak kitöltődnek; helyükre kerülnek a részek, értelmes egésszé, amiben mindenki megtalálja a maga helyét és örömét. Ez minden alkalommal sikerült, annyira, hogy legutóbb már hinni is tudtam benne, hogy így lesz. Kevésbé is szorongtam a változástól, és így céltudatosan kerestem a kirakós hiányzó darabjait. Ennek egy lépése volt, hogy az Anyacsavar “Vissza a munkába” csoport során két hónappal korábban találtam meg az ideális munkahelyet, mint ahogyan terveztem.

 

  1. És a kedvenc új felfedezésem: értékelni az utólag meglátott őrületes összefüggéseket. Például 2009 nyarán Angliában éltem, első gyermekemmel voltam hathónapos terhes, amikor előadtam az amszterdami Vrije Universiteit által szervezett konferencián. Az egyetem környékén nem nagyon álltak házak, a bejárattól el lehetett látni az egyetemi kórházig, ami kb. két villamosmegállóval arrébb állt, és eléggé semmitmondónak tűnt – akkor. Amit viszont senki sem sejthetett: három évvel később abban az épületben született meg a második gyermekem.

 

Disclaimer: fenti írás kizárólag az én életemre vonatkozik, és csak tájékoztató jellegű – nem kinyilatkoztatás, nem bölcsesség. Olvasnivaló.

Nádas Rita

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

 

 

 

Új év, új élet! Most sírjak vagy nevessek?

Kriszta “veterán” Anyacsavar csoport résztvevőként mesél a Női sorsok, női mesék pályázatra beérkezett történetében arról a belső folyamatról, ami segített neki az anyává válással járó identitás krízissel, alacsony önbizalommal, kényszerítő erejű társadalmi nyomásokkal megküzdeni, és visszatérnie az álmodni merő, célokat kitűző és megvalósító, önmagáért kiálló, és a saját erejében bízó önmagához.

Küzdelem az új identitással

Történetem a túlélésért folytatott küzdelemről szól. Na nem a szó szoros értelmében, hiszen ”mindenem megvan”: gyönyörű gyerek, segítő férj, szép lakás, takarítónő, megbízható munkahely, négy kerék, négy nagyszülő. Már csak egy kutya hiányzik az idillhez. Akkor tulajdonképpen miről is van itt most szó?

Egy szóval: az önazonosságról. Kicsit bővebben egyéni boldogság-szintről, testi-lelki megújulásról, hosszú távú célokról, egy régóta vágyott állapot eléréséről.  Ugyanis amikor 3 éve kismamából “anyuka” lettem – kicsinytő képzővel -, az egóm mintha egy csapásra eltűnt volna. De legalábbis drasztikusan átalakult, keretei összeszűkültek és egyértelműen háttérbe szorult. Leegyszerűsítve: az önálló, csinos, dolgozó nő énem pár hónap leforgása alatt egy enyhén túlsúlyos háztartásbelivé lett, amit természetesen boldogan vállaltam, vagyis volna, ha békén hagynak, netán támogatnak a változás kezelésében.

Támogatás, vagy külső nyomás?

Egy csapásra jókora adag elvárás szakadt a nyakamba, ami a maximalizmusommal párosulva hirtelen elég sok frusztráló és stresszes szituációt eredményezett. Gyakorlatilag minden gyerekkel kapcsolatos kérdésbe beleszólt és/vagy beszólt valaki a tágabb vagy a közvetlen környezetemben. Egy éven keresztül napi szinten mást sem hallgattam, mint azt, hogy mit és hogyan kell(ene) csinálnom. Meddig és hogyan szoptatok, miért híztam ennyit, mikor fogyok már le, hogyan vezetem a háztartást, mikor és mit adok a gyereknek enni, miért kell napirend, miért nem kell napirend, miért kell oltás, miért nem kell oltás, mikortól ”elfogadott” visszatérni a munkába és még sorolhatnám. Egyszer sem jutott eszébe senkinek sem megnyugtatni, hogy ”úgy lesz jó, ahogy csinálod” vagy megdicsérni, hogy ”első gyerekes szülőként, a lehetőségeidhez mérten egész ügyes”.

A gyerek az első, az anya az utolsó

”A gyerek az első”, a „gyerek érdekeit szem előtt tartva” mantrák beégtek a tudatomba. A család oltárán pedig nem számított, hogy én mindeközben hol is vagyok, jól vagyok-e, bírom-e testileg, lelkileg, szellemileg az anyaságot. Ki vagyok-e bukva, egyáltalán kivé lettem? Hiszen nálam rosszabb anyagi helyzetben lévő ”NŐK százezrei is meg tudják oldani”, ráadásul én ”milyen szerencsés vagyok”… akkor meg mi van velem? ”Mit sír a szám”? Miért foglalkoztatnak ezek a kérdések, hogy az anyaság mellett lehetek-e NŐ, feleség, társ, barát, ember is egyszerre? Van-e egyáltalán ”jogom” nagyszülőkhöz ”leadni” pár órára, ne adj’ isten napra a gyerekem, hogy pihenhessek végre egy kicsit, netán olyan bűnös dolgokkal is foglalkozhassak, mint az önmegvalósítás, külföldi utazás (egyedül!) vagy éppen csak láblógatás??

 

 

Vissza önmagamhoz

Intenzív (közel 2 éves) önreflexiós munka eredményeképpen jutottam el végül újra vagyis inkább vissza önmagamhoz. Kicsit teátrálisabban fogalmazva mondhatni, hogy 37 évesen újjászülettem, szabad gondolkodású anyaként.

A kislányom születése utáni második és harmadik évben tanultam meg ugyanis merni vállalni azokat az érzéseimet is, amiket a társadalom és a családom bizonyos tagjai szerint egyáltalán nem vagy másképp kell(ene) éreznem. Majdnem egy éven keresztül mardosott a bűntudat, legtöbbször önzőnek és tipikus ”szaranyának” éreztem magam a sok automatikus hasonlítgatás miatt, a romboló ”bezzeg az én időmben”, ”nézd meg a szomszéd gyerekét”, ”dédanyám még a krumpliföldön szült, aztán kapált tovább” sztereotípiáktól.

Vagyis egy 15 hónapos gyerek anyjaként újra meg kellett tanulnom kiállni önmagamért (mert egyetemistaként valahogy ez természetes volt), kezembe venni az életem, nem hagyni, hogy mások (le)minősítsenek.

 

Nehezebb volt megszülni önmagamat, mint a kislányomat

Ismét magabiztos lettem, integrált célokkal rendelkezem az otthon, nőiség és karrier terén (egyiket sem a másik rovására helyezem előtérbe). Eltökélt vagyok, küzdök a céljaimért és fókuszáltan dolgozom az álmaim megvalósításán. Mindehhez felhasználom a meglévő erőforrásaimat, intuíciómat, ami a tervezés folyamatával és a spontaneitásra való odafigyeléssel kiadja azt a kerek egészet, amire vágytam. Hogy hogyan csináltam? Hát nem egyedül! Pontosabban nem egymagamban, hanem egy csoportban, de mégis egyedül önmagammal.

Számomra óriási segítség volt az Anyacsavar (a különböző csoportok és a blog is egyaránt), ahol megtapasztalhattam, mennyire nincsenek konzerv megoldások. Legjobban azonban a Vissza Önmagamhoz csoport inspirált. Ez az 5 alkalom szakított át egy olyan gátat bennem, ami nem igazán engedte felszabadultan megélni az eddig elért sikereimet… a megfeleléskényszerét.  Már nem gondolom, ha nem teljesítek 120 %-on, akkor nem vagyok elég szerethető, jó anya, NŐ, feleség, társ, barát, ember. Ettől függetlenül továbbra is sokat olvasok, fejlesztem az önismeretem, de azóta talán még jobban odafigyelek és törődök magammal, meghallom és nem elhessegetem a belső hangjaimat. A szokásommá vált én-időben (ami kéthetente 2 óra, ha esik, ha fúj), számomra a legnagyobb felismerés az volt, hogy nehezebb és hosszabb folyamat volt ”megszülni önmagamat”, mint 3 éve a kislányomat.

 

Nem hagytam magam elveszni

Érdekes és tanulságos dolog volt szinte minden alkalommal szembesülnöm a gyakorlatban azzal, amit elméletben mindig is tudtam, hogy a nézőpontváltás magammal és másokkal szemben mennyire meg tudja változtatni a kerek egészet! Az útkeresésem, visszatekintve, csak a konkrét céljaim által lett világosan látható, értelmezhető. Ha egyszer megtaláltam az utat és tudatosan lépkedek rajta, akkor annak nem lehet rossz vége, mert biztosan valami jó lesz belőle. Egyszerűen hiszek a saját közepünkből kiinduló pozitív változás erejében. Mert a valami az már nem semmi :-)! (Még ha nem is mindig úgy sül el, ahogy azt elterveztük.) A megoldásközpontú ”mi az, ami az eddig elért eredményeidben már benne van?” kérdés rendszeres, hónapokon át tartó feltevése után jöttem rá, hogy tulajdonképpen milyen messzire eljutottam már. Mennyi konkrét lépést tettem és a végén hálás voltam magamnak mindezért, de elsősorban azért, hogy nem hagytam magam elhagyni, önmagamat elveszíteni. És hálás vagyok mindazoknak az anyáknak is, akik őszintén és nyíltan felvállalták az érzéseiket, megosztották a megküzdési stratégiáikat (az Anyacsavar csoportokban és a blogon).

 

Rendszeres én-idő és önreflexió

Összefoglalva: Az ítéletektől mentes és a megoldásközpontú gondolkodás együttese új perspektívába helyezte önmagam megélését, saját és mások élethelyzetének el- és befogadását. Az egyik kedvenc mondatom lett: „Az utunkba gördülő kövekből egy kis ügyességgel lépcsőt építhetsz”, ami oda vezet, ahova csak szeretnéd.

A rendszeres én-időben folytatott önreflexiónak köszönhetően újra merek nagyot álmodni és kiállni a saját érdekeimért, mert az Erőm Velem van :-)! Csók a családnak!

Kriszta

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

A segítségkérésről

női segítségUgye nem tervezett baba? Ezt kérdezte tíz éve a védőnő, amikor kijött hozzánk az új, közös lakásba. Amikor elmondtam neki, hogy terveztük, megnyúlt az arca. De aztán felcsillant a szeme, és azt mondta: Á, értem, tehát még a baleset előtt fogant.

Nem, nem akkor. Utána. De ráhagytam, nem volt erőm magyarázkodni. A férjemet a terhességemet megelőző előző évben sportbaleset érte. Az agilis férfiból ágyhoz kötött, ápolásra szoruló beteg lett, fájdalmakkal és depresszióval. Hosszas rehabilitáció várt rá, ami, ha nem is teljes felépüléssel, de sikerrel kecsegtetett. Tele voltam tettvággyal, számomra természetes volt, hogy a férjem segítése mellett könnyedén ellátok majd egy babát is. Mindenki segítsége nélkül, ha kell.

Aztán sok év lett belőle, és az évek alatt mégis elfáradtam. Sok minden másként alakult, mint vártam. Gyógyulás helyett további műtétek és fájdalmak. A férjem nem épült fel teljesen, bár sokat javult az állapota. Nem volt segítségem. Ami egy év távlatában átvészelhető, hat-nyolcban már nem biztos. Nem volt, mert nem kaptam. Fizetett bébiszitterek mellett dolgoztam. Azt persze senki nem merte azt mondani, hogy ez nem jár nekem.

Folyamatos bűntudatom volt attól, hogy mindig feszült vagyok. A krónikus fáradtság okozta stressz gyilkos dolog. Nyomasztott annak a felelőssége, hogy egy másik ember, a gyerekem, csak rám számíthat. Miközben folyton helyt álltam, soha nem kérdezte senki, hogy én hogy vagyok. Csak a férjemről érdeklődtek. Én pedig magam számára is egyre inkább az az ember lettem, akinek a legfőbb erénye: mindent megold, mindent kibír. Éjszakákat ül kórházi betegágy mellett, utána másnap reggel viszi a gyerekét óvodába, iskolába.  Hosszú évek az életemből.

Tavaly ősszel, amikor tíz éves lett a fiam, azt vettem észre, hogy odafigyelni a valós igényeire, gondolataira, önállóságot adni neki még sokkal munkásabb, nehezebb, mint korábban viszonylagos jóllétét biztosítani, ellátni őt, kiszolgálni. Rájöttem: rosszul csináltam, hogy apja helyett apja is akartam lenni, mindent akartam adni, készen. Nagyon ragaszkodik hozzám és persze szorong, mert nincs két egészséges szülője, mint a legtöbb társának. Tudtam, láttam, hogy mostantól kell még jobban észen lennem. És pont ekkor láttam, éreztem, hogy elfogytak a tartalékaim. Ezerfelé voltam esve, és mindenre volt idő, csak vele lenni nem. És amikor azért puszilt meg az iskola előtt magától, pedig az ciki, mert sajnált, és azt akarta, hogy jó kedvem legyen, attól is csak rosszabb volt. Vagy a bűntudat, mert ha csak megszólalt, én már sóhajtottam is egy nagyot. Pörögtek a mókuskerekek éveken át, szürke lett a környezet, én pedig kiürültem. Senki sem fordította meg a homokórát az életemben – miközben folyamatos nyomasztás ment körülöttem. Régen lejárt az idő.

Akkor változott meg minden, amikor a fiamnak az iskolában lett egy barátja. A fiú anyja egyedülálló, elhagyta a férje. A nő egyáltalán nem volt szimpatikus nekem, de úgy voltam vele: nem kell szeretnem. A gyerekek heti rendszerességgel átmentek egymáshoz játszani. Ez heti egy szabad délutánt jelentett. Az éppen „soros” anyuka vitte el a fiúkat az iskolából, a másik szabad volt. Ha Csilla vitte haza a fiamat, akkor elég volt vacsora után átmennem érte. Közel laktunk egymáshoz. Egyre jobban beleláttunk a másik életébe, és én egyre jobban megkedveltem őt. Csodáltam a határozottságát, a bátorságát, karakánságát. Egyre inkább kiderült, hogy az élet fontos dolgairól, értékeinkről ugyanazt valljuk. Talán gyerekeink sem véletlenül választották egymást.

Egy péntek délután én voltam a soros. Úton voltam az iskola felé a fiúkért, amikor felhívott Csilla. Előre is borzasztóan szabadkozott a kérése miatt, szólt, hogy mondjak nyugodtan nemet, majd végül kibökte: beesett egy esti programja. Nagy segítség lenne, ha kivételesen nálunk aludna a fia. Persze igent mondtam és minden jól sikerült. Nagy volt az izgalom mindkét részről. Pontosan elmondta, mit szeret vacsorázni, reggelizni és hogyan issza a kakaót a kisfia. Hogyan fürdik, mire van szüksége az elalváshoz. Még sosem aludt senkinél a nagyszülőkön kívül. Minden instrukciót észben tartottam és betartottam. Ez volt a kulcs. Mert tudtam, hogy egy anya azt szereti, ha megbízhat abban, akire a gyerekét bízza.

Kaptunk pár hét múlva viszont meghívást, és a fiam aludt náluk. Ő is jól érezte magát. Nekem pedig hihetetlen biztonságot adott a tudat, hogy legalább kivételes alkalmakkor tudom kire bízni a fiam. Vagy ha aludni szeretnék. A fiúk mára néha egymásnál töltik a hétvége egyik napját is. Ha nálam vannak, közös programokat is csinálok nekik, és Csilla is így szokott tenni. Nagyon odafigyelünk arra, hogy ugyanannyit legyenek az egyik helyen, mint a másiknál. Nem szívességből csináljuk, hanem jól felfogott érdekből. Nem vagyunk jó barátok, rokonok, nem függünk egymástól egyenlőtlenül. Ezért nem játszmázunk. Nem élünk vissza a másik idejével, lehetőségével, erejével, mert mind a ketten rábízzuk a gyerekünket a másikra. Ha a gyerekeink jól érzik magukat együtt és szeretnének együtt lenni, az nekünk is jó. És nem számít más.

Csilla is hasonlóan fogja fel a helyzetet. És örül neki, hogy ez a kis csapatunk így működik. Most már csak arról kell meggyőznöm, hogy nem muszáj a fiam helyett bepakolnia, és élére összehajtogatva küldeni vissza a szennyest. Én akkor is nagyon elégedett leszek vele. Anya vagyok, mint ő.

 

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

Gyakorlatok az aggodalom leküzdésére

aggodalom2A várandósság, a szülés, majd az első hónapok embert próbálóak voltak. Friss anyukaként ismeretlen és épp ezért néha ijesztő helyzetekkel találtam magam szembe és megtapasztaltam az óriási felelősséget is. Mégis, a legnehezebb dolgom nem a baba körüli teendőkkel, hanem önmagammal volt. Le kellett küzdenem a folytonos aggodalmat és időt kellett hagynom meggyötört testem regenerálódásának, ez azonban hosszú folyamat volt. Írásom arról szól, hogyan sikerült néhány egyszerű gyakorlaton keresztül visszanyernem az egyensúlyomat lelkileg és testileg.

Alapvetően tervezgetős és rendszerető ember vagyok, így nem volt idegen tőlem, hogy amint kiderült, babócát várok, az örömmámor közepette sem felejtettem el tudatosan törekedni az egészségünk szinten tartására. Minden nap tornáztam, figyeltem a táplálkozásomra, a folyadékbevitelre, eljártam a vizsgálatokra. Próbáltam megteremteni a lehető legideálisabb körülményeket a kisbabámnak a fejlődéséhez. És emellett persze, ha valami nem úgy jött össze, ahogyan azt elképzeltem, aggódni kezdtem és kételkedni önmagamban.

Az aggodalom és a kétely korábban is sokszor megnehezítette az életemet. Sejtettem, hogy ezektől baba mellett rövid úton meg kell szabadulnom, ha jót akarok magunknak. Az első számú nagy félelmem az volt, vajon meg tudok-e birkózni az elém táruló anyai feladatokkal, és eközben pedig tudok-e örökkön-örökké vidám maradni, egy követendő példa, aki minden helyzetben megállja a helyét. Vagyis, így utólag visszagondolva: tudok-e szuperanya lenni. Természetesen nem, és nem is kell annak lennem, de ezt akkor nem éreztem át igazán, csak az eszemmel tudtam – és az bizony nem volt elég.

A szüléstől viszont egyáltalán nem féltem. Bíztam abban, hogy mivel szép és egészséges gyermekvárásban volt részem, a szüléssel is boldogulni fogok. Így is lett, minden különösebb gond nélkül világra hoztam első gyermekemet. Aztán a kezembe adták őt, akit úgy vártam, és a fáradtság ellenére is nagyon, de nagyon boldog voltam, hogy végre találkozunk. A baj akkor kezdődött, amikor megpróbáltam felkelni a szülőágyról. Nem ment, folyton elájultam, így végül hordágyon toltak át a szobámba, a babámat pedig nem kaphattam meg egészen másnap reggelig, mert átmenetileg még magamat sem tudtam ellátni.

A kórházban töltött idő alatt alig aludtam, így az amúgy is csekély erőm egyre csak csökkent. Hazatérve viszont segítségemre volt a férjem és az anyósom, akik mindenben támogattak. A baba körüli teendőkben a férjem is részt vett, a házimunka jó részét pedig az anyósom végezte. A felépülésem azonban a segítség ellenére is csak nagyon lassan ment. Hetekig szédültem, alig volt erőm, egyre kimerültebb voltam. Aggodalmam ettől egyre csak fokozódott és gyarapodott sok-sok más félelemmel, melyek aztán egyre mélyebbre rántottak. Azon kaptam magam, hogy “békeidőben” is folyton rágódom gyakorlatilag bármin és mindenen.

Végül eljött az a pont, ahol azt mondtam, tovább nem engedem, hogy az aggodalom megkeserítse a mindennapjaimat. Lenevelem magam az aggodalmaskodásról, mert igenis meg tudom állni a helyem anyaként. Felhívtam egy barátnőmet, akinek minden addig felgyülemlett érzésemet kibeszélhettem, akiről tudtam, hogy meg fog hallgatni. Az, hogy elmondhattam, önmagában is sokat segített. A beszélgetésünket követően sok mindenre rájöttem.

Megláttam például a lehetőséget ebben az új helyzetben önmagam jobb feltérképezésére. Az anyává válással valaki új, valaki több, de egyben valaki más is lettem, akit még meg kellett ismernem és alkalmazkodnom az új helyzetekhez. Tudtam, hogy nyugodtan, türelmesen és kitartással kell hozzálátnom önmagam újrastabilizálásához, ami egy kisbaba mellett és holtfáradtan egyáltalán nem volt könnyű.

Apró lépésekkel kezdtem. Összeírtam magamnak néhány gyakorlatot, melyek segítettek túllendülni a nehéz perióduson. Ezeket minden nap végeztem, hogy megújulhassak.

  1. Reggel, ébredés után az első dolgom volt, hogy megneveztem valamit, amiért hálás lehetek, vagy amit jól csináltam a babázás során. Ez a pozitív gondolat segített át a nap során adódó nehézségeken.

  2. Tízóraira 10 felülés a laposabb hasért.

  3. Ebédre 1 dal eléneklése a kislányomnak, valamint újabb 10 felülés.

  4. Uzsonnára egy vicc, amin jót nevethettem, s ha már a rekeszizmomat így bemelegítettem, megint a hasizmom edzése jött 10 felüléssel.

  5. Este pedig, a nap zárásaként felidéztem egy szép pillanatot a napból és leírtam, megörökítettem egy naplóban. Amikor később visszaolvastam ezeket a szösszeneteket, jó érzés töltött el, hogy mennyi szépség történik velem.

A fenti gyakorlatok – azon túl, hogy élvezetesek – arra voltak jók, hogy segítettek a figyelmemet összpontosítani. Például, ha elkalandoztam volna az aggodalmaskodás felé, akkor a napi pozitív gondolatomat előhívva máris visszavezettem magam a realitások talajára. Ha zavart a félig leeresztett léggömbhöz hasonló hasam látványa, arra gondoltam, hogy rendben, most ez van, de még néhány hónap és szebb leszek. Napról napra egyre jobb lett a közérzetem. Jó és szép gondolatokkal ápoltam a lelkem, tornával a testem, és a kettő, test és lélek jólléte erősítették egymást.

Natália írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

Nyolctól tízig

IMG_1016
Pilhál Zsófia, a www.sofiadesignlab.com tulajdonosa

Pilhál Zsófia írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

Most már késő van, gyere cicám, megyünk fürdeni, eresztem a vized. Egyél kicsim, ne sírj, nyugodj meg, itt vagyok. Lapos pislogások, elaludt, beteszem a kiságyba, betakarom, elsuttogom neki a mantrát, hogy aludj jól, álmodj szépeket, itt a mami a szomszéd szobában.

Ne zörögj, halkan vedd le a kabátod, csitt, óvatosan a hangszerrel. Gyere, együnk gyorsan, kész a vacsora, kis saláta fetával és kenyér. Igen, tízre kész leszek. Ígérem.

Becsukja az ajtót, apró konyhában apró rozoga asztalnál kinyitom a gépem, még teát főzni is sajnálom a drága perceket: nyolctól tízig ez az én időm, nem számlabefizetés, nem kottanyomtatás, nem szoptatás, Bóbita, csörgő, csak én vagyok, Sofia, a gépem és a tanfolyamom, amivel kitörök a világból.

Irodalmárnak indultam, fordítónak, aktivistáskodtam, zöldek tagja voltam, de ez nem fizet, élni kell, tudatosan, biztos portugál tudással garantált egy nyugdíjas állás a multinál, onnan megyek majd el szülni, így terveztem, így is lett, pont jókor, időben, amikor már nem bírtam volna tovább az irodai monotonitást, amikor már minden porcikám a zöldbe vágyott, ökokörökbe, könyvek mellé, a fényképezőgéphez, mindegy, csak hogy használhassam az agyam, a kreativitásom, ami igazán én vagyok. Mert tudtam, hogy valami van itt belül, készül, érik.

A nyarat nagy pocakkal képzeltem a Balaton partján, limonádéval, napszemüveggel, barátokkal. Lett belőle panel, dobozolás nyolcadik hónapban, egyetlenegy vizit az őrségi fészekben: könyvek azért voltak, volt fotózás is, de valahogy mégis máshogy sült el. Bolyongtam az ismeretlenben, nagy hassal, feszült várakozással.

Azután láttam meg valahol a kiírást, ami véget vetett a maratoni Sherlock-nézéseknek, babaszakácskönyveknek, hogy webdesigner tanfolyam indul, távoktatás, hat hónap, pont belefér a totyogós korszak előtt.

Úgyhogy november óta nyolctól tízig enyém a terep. Tervezek, rajzolok, oktató videót hallgatok, kerülnek ki a kezem alól a névjegykártyák, poszterek, később majd weboldalak, mind egy-egy lépéssel közelebb hozzák a szabadságot, amit igazán szeretnék, hogy Lili mellett kreatívan, önalkalmazásban, szabadon kereshessek pénzt. Hogy olyan szupermami legyek, aki aktívan részt vesz a kislánya életében mégis dolgozik mellette, ügyesen multitaskingol, szerető feleség, kiegyensúlyozott anya, önmegvalósító nő.

Tíztől tizenegyig a férjé az idő, a nap többi huszonegy órája Lilikéjé. És hogy ezek jól menjenek, ragaszkodom az én két “aranyórámhoz”.

 

Kisgyerekes nőként Te is vágysz az inspiráló, támogató környezetre? Kíváncsi vagy mások őszinte és tabumentes tapasztalatmegosztására? Szeretnéd fejleszteni az önismeretedet, megvalósítani a céljaidat, kiteljesíteni önmagadat anyaként is?

Várunk az Anyacsavar On-line Klubban Téged is!

 

 

Újratervezés

meg tudom csinálniTimi írása a saját önkorlátozó hiedelmeinek újragondolásáról az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy álom, hogy egy örömteli és kiegyensúlyozott családban élek a férjemmel és a gyerekeimmel (“minél több, annál jobb” alapon) boldogan, amíg csak lehet. Az álom maradt, de egészen más módon, mint ahogy megálmodtam. A férj és a két gyerek adott, de szinte minden más az álomból újratervezést igényelt. Sokszor napi szintű harcot és küzdelmet jelentett a belső és külső elvárásokkal szemben a kisgyermekes anya lét. Legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta az a bennem történő változás, ami már lassan 5 éve tart, mióta anya lettem. Számomra a legnagyobb nehézséget az én-idő szinte teljes hiánya jelentette. A túlélés, és a saját testi-lelki egészségem érdekében sikerült pár stratégiát illetve megoldást találnom, amit több-kevesebb sikerrel alkalmazok a mindennapokban. Ehhez számos hiedelmet kellett leépítenem magamban, melyek a következőképpen alakultak át:

 

  1. “Akkor vagyok jó anya, ha a nap 24 óráját kizárólag hasznos tevékenységgel töltöm.”

Újratervezés: Amikor a gyerek alszik délben (jobb esetben másfél-két órát ) magamra szánok min. 45 percet, amiben kizárólag olyan dolgokat teszek amelyek csak rólam és az én feltöltődésemről szólnak : zuhanyozok és hajat mosok, kávét iszom, elolvasok egy érdekes cikket, kreatívkodom, vagy csak egyszerűen belevetem magam a virtuális baráti életbe.

 

  1. “Akkor vagyok jó családanya, ha ragyog minden a lakásban, még ha ez más, egyébként értékes dolgoktól veszi el az időt.”

Újratervezés: Az önmagában monoton és mindennapos háztartási teendőimet (mosogatás, főzés, teregetés, stb.) igyekszem összekapcsolni intellektuális tevékenységgel. Az ötlet nem az enyém, de nagyon jól szórakoztam a felismerésen. Történt még egyedülálló koromban, hogy vendégségben voltam egy többgyermekes fiatal anyánál és megdöbbenve láttam a hűtőszekrény ajtajába beépített TV-t (vagy valami ilyesmi lehetett). Teljesen érthetetlen volt számomra, hogy valaki miért nem bírja ki azt a kis időt, amit a konyhában tölt a TV nézése nélkül. Azóta rájöttem, hogy egy anya általában a napja kb.70%-át a konyhában, illetve annak közelében tölti. Számomra felszabadító és egyben inspiráló volt az a gyakorlat, hogy a konyhában töltött időmbe belefér egy Ted talk meghallgatása vagy egy film megnézése egy megfelelő helyre elhelyezett laptop segítségével.

 

  1. “Akkor vagyok jó anya, ha a gondolataimat, az időmet és a pénzemet teljesen a gyerekek szükségletei határozzák meg.”

Újratervezés: Nem kell, sőt nem szabad mindennek a gyerekekről szólnia. Ez a felismerésem már régóta létezik, de a gyakorlatba még csak most kezdem átültetni. Tipikus helyzet, amikor elmegyek vásárolni magamnak egy ruhadarabot, hogy az üzlet női részlegére el sem jutok, de a kosaram tele van a gyerekeknek vásárolandó cukiságokkal, aminek egészen biztosan örülnek kb. 5 percig, de az én boldogságmutatóm nem fog javulni, amikor reggel a szekrény előtt állok tanácstalanul, hogy melyik nemszeretem ruhámat vegyem fel. Vagy az összes havi szabadidős programra szánt összeget bábszínházra és játszóházra költöm és hónap végén szomorúan nyugtázom, hogy az én feltöltődésemet szolgálandó masszázs  vagy a torna sajnos megint elmaradt. Ezeket elkerülendő tudatosan figyelek arra, hogy a testi-lelki jólétemet kielégítő programokra szintén engedélyt adjak magamnak és ezt befektetésként fogjam föl. Befektetést jelent, amiből az egész család profitálhat és nem pedig a gyerekeimnek sokszor csak vélt szükségleteiről való lemondás. Ezzel a gondolkodásmóddal egyébként sokat lehet faragni a családi kiadásokon is. Mióta nem veszem meg automatikusan az újabb játékot, könyvet, ruhát a gyerekeimnek, mert másodszor végiggondolva már nem is olyan nélkülözhetetlenek, sokkal tudatosabban rá tudok hangolódni a valóban fontos dolgokra.

 

  1. “Akkor vagyok jó anya, ha a gyerekeimet biztosítom az állandó jelenlétemről”

Újratervezés: négy év folyamatos otthonlét, szoptatás, vagy babavárás után gondoltam egy számomra merészet, és elutaztam egy hétvégére egyedül. Teljesen katartikus élmény volt. Sok-sok alvással, csenddel, olvasással, semmittevéssel, nyugodt étkezésekkel és legfőképpen befelé fordulással töltött elvonulásom rengeteg energiát szabadított fel bennem, melynek létezéséről nem is tudtam. A gyerekeknek pedig volt egy fantasztikus hétvégéje apával, amit azóta is emlegetnek.

Remélem az újratervezések továbbra is a mindennapjaim részét fogják képezni, hogy a gyerekeim számára egy boldog, örömteli anya lehessek.

 

Kisgyerekes nőként Te is vágysz az inspiráló, támogató környezetre? Kíváncsi vagy mások őszinte és tabumentes tapasztalatmegosztására? Szeretnéd fejleszteni az önismeretedet, megvalósítani a céljaidat, kiteljesíteni önmagadat anyaként is?

Várunk az Anyacsavar On-line Klubban Téged is!

 

Nincs rend, van rendszer

2kislanyA második kislányunk az első után 2 évvel született 2005 decemberében. Úgy emlékszem arra a télre, amikor szinte alig mozdultunk ki a lakásból, hogy csodás „akolmelegben” éltünk. Nyugalom volt, babaillat, sok segítséget kaptam anyósomtól és anyukámtól, házhoz jött az ebéd, a férjem is tenyerén hordott minket. Nem volt más dolgom és igényem, mint a gyerekeimnek örülni. Örültem is. A lányok hamar egymáshoz nőttek, és amikor már ugyanazt ették és ugyanakkor aludtak, ritmusa lett a napjainknak. Ekkor már a főzés is belefért, a napirend szerinti séta is, lettek végre barátaink a lakótelepi játszótéren. Ruhák vasalva, a játékok dobozokba rendezve sorakoztak a polcokon, a családi fényképek időrendben a fotóalbumban. Olvastam, varrtam, írtam, s mert egyre több időm lett magamra is, elhatároztam, hogy tanulok valamit megint.

Először bejelentkeztem Kriston Andreához egy tréningre, aki a nőiségről, annak tudatos megéléséről olyan inspirálóan beszélt, hogy máig emlékszem néhány mondatára. Felzaklatott és lelkesített. Aztán jött egy utazás Stockholmba, ahol míg a férjem dolgozott, én felfedeztem a várost. Élveztem, hogy oda megyek, ahová akarok, azt csinálom, amit akarok, élveztem, hogy egyedül vagyok. Ekkor már bent volt a jelentkezési lapom a Török Sándor Waldorf Pedagógiai Főiskolán, mert arra is rájöttem, hogy az, ahogyan gyerekeim megszületése előtt működtem a tanári pályán, nem folytatható út. Azon a tavaszon kezdtem rendszeresen eljárni futni. Szeptemberben aztán beindult a verkli: a lányok óvodában, és az iskolában, otthon háztartás, másnapra készülés. A képzés is elvett minden hónapból egy hétvégét, de szívesen mentem, mert megtapasztaltam sok olyat, amit addig nem: hogy lehet egymásra figyelni, hogy felnőttek is kötnek barátságokat, hogy az élő zsalemkatudás milyen más, mint a tankönyvi, hogy kórusban még énekelni is tudok. Ellestem a horgolás alapjait egy csoporttársamtól, mert megőrjített, hogy tétlenül ülök a játszótéri padon, míg a gyerekeim bandáznak. Rákaptam, rákattantam. Egy éjjel azon kaptam magam, hogy horgolással díszített táskákat rajzolgatok. Másnap üzleti tervvel zaklattam a húgomat és varrtam a prototípust, a következő hétvégén kitaláltuk kézműves textilműhelyünk nevét is. Lett kezdő kollekció, táska, ékszer, lett webshop és néhány megrendelés is.

Már csak Apa ingeit vasaltam, csak este raktam rendet, csak hétvégén főztem. A munkahelyemen nagy erővel és kevés sikerrel dolgoztam. Nem értették a gyerekek, miért nem tanulunk? (tanultunk, csak másképp) Nem értették a kollégák, miért van mindig zaj? (tanultunk, csak másképp) Aggódtak az ötödikesek szülei, hogy lesz ebből egyetemi felvételi? Felelősségre vont az igazgató, miért adok teret a demokráciának? Amikor a már régen tervezett kistestvér bejelentkezett, majd pár hét múlva mégis inkább ki-, elhatároztam, hogy feladom. Tanév végén felmondtam. A terv az volt, hogy itthon maradok, adunk egy évet az üzlet felvirágzásának, vagy annak, hogy kitaláljam, mi leszek, ha nagy leszek. A következő tanév elején megfogant a kisfiunk, s ez némileg felülírta a tervet. Babavárás közben szerveztem a ZsALeMka marketinget, készítettem a termékeket, immár két iskolás nagylánnyal éltem a waldorf szülők aktív életét, horgolás tanfolyamot dolgoztam ki és tartottam, és még a lakást is átalakítottunk. A kicsi születése után bekapcsolódtam a lakóhelyünk civil életébe, sok új ismeretséget kötöttem, az itt megismert csapattal mára nagy közös ügyünk lett: a József-Attila-lakótelepi anyaközpont megalakítása.

Most nagyon mások a mindennapok, mint 10 éve. Naponta 20-50 e-mailt küldök, Facebook oldalak adminja vagyok, levelezőlisták tagja, pályázatokat írok. Mindezt szigorúan, amikor nincsenek körülöttem a gyerekeim. A kicsivel olyan dolgaimat végzem, amiben részt tud venni ő is. Séta közben ügyeket intézünk, együtt pakolunk a mosógépbe, ketten fogjuk a botmixer nyelét, a teregetés, a krumplipucolás közös buli.   A nagybevásárlás online megy, futár hozza az árut. Tömbösítem az elfoglaltságaimat. Fogszabályozásra arra a napra kérek időpontot, amikor a termelői piac van, mert mindkettő kedvéért átjárunk Wekerlére. Ha főzök: több napra, dupla mennyiséget. Nap közben az okos telefonomra pillantok olykor és folyamatosan jegyzetelek: így hatékonyabb vagyok, amikor gép elé jutok. Már csak a listáimról nem vezetek listát…

Már egyáltalán nem vasalok, van segítségem a takarításra, a lányoknak és a férjemnek is vannak állandó feladatai a háztartásban, néha házhoz jön az ebéd.

fuvarbanSaját ritmusunk van, ami eltér más kisgyerekesekétől: a kicsinek ki kell aludnia magát, mire a nagyokért kell menni az iskolába, tehát korán ebédel, dél előtt már alszik. Így jut nekem 2 nyugodt óra a nap közepén saját dolgaimra. Viszont neki kimarad a tízórai, ami nem gond, mert megebédel még egyszer, hisz a lányokkal is szeret asztalhoz ülni. Igény szerint szoptatom. Hordozom is, ha a helyzet úgy kívánja. Ez akkor is biztosítja a kiegyensúlyozottságát, ha a nap egyébként nem az ő igényei szerint alakul. Mert anya néha megbeszélést szervez más anyákkal egy unalmas helyen… Vagy mert anya éppen beugrik a belvárosba flangálni egy kicsit… Vagy mert anya játékidőben tanítja horgolni a néniket…

Apa segít. Rengeteget. Nélküle nem menne. Munkába menet célba juttatja az iskolásokat, munkából jövet megveszi a péksütit másnap reggelire. Fürdet, focizik, mesét olvas. Korábban fekszik, korábban kel nálam, kávéval ébreszt. Szülőire, játszótérre megy. Pénzt keres, eleget, hogy megengedhessük magunknak azt a luxust, hogy anya közösséget szervez, így “önmegvalósít”.

Leltár:

Nincs fotelben kuckózó olvasgatás. Nincs átaludt éjszaka. Nincs minden nap több óra játszótéren csellengés. Nincs két egyforma nap. Nincs a közelben segíteni tudó nagymama, nincs ugrasztható bébicsősz. Nincs menza, nincsenek estig tartó szakkörök. Nincs kettesben kimenő Apával. Nincs lakkozott köröm. Nincs rend.

Van mosókonyha, ahol halmozódhat a szennyes és száradhat a mosott ruha. Van rumliszoba, amire rá lehet csukni az ajtót. Van mosogatógép. Még így is van rengeteg csetres. Van önuralom, tűrni a lányok szobájában a szemetet a padlón. Van, hogy nem ágyazunk be. Van hiányérzet. Van pár fontos szabály: nem eszünk a szobában, nem káromkodunk, nem írunk a könyvekbe, szelektáljuk a szemetet, mind együtt vacsorázunk. Van rendszer.

Kustár Blanka

 

 

Ez a történet 2015-ben az Anyacsavar első Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

 

 

A napos oldal

rózsaszín szemüveg“Az életben mindenben lehet fejlődni. MINDENBEN. Még pozitív hozzáállásban is. Persze nem old meg mindent, és nem sikerülhet mindig. De olyankor másnap újra megpróbálhatod!” Szofi gondolatkísérlete a Női sorsok, női mesék sorozatban a pozitív hozzáállás erejéről a hétköznapokban.

2015. január 19.

07:10 A nő

Jujujujuj, de korán van, már másodszor szól az ébresztő, muszáj felkelnem, de mintha összeragadtak volna a szempilláim. Nem. Tényleg összeragadtak. Nem hiába mondja mindig Anyukám, hogy a tegnapi sminket rendesen kell lemosni… Benézek a tükörbe, legszívesebben arcba hánynám azt a feldagadt ábrázatú hárpiát, aki rám néz. Muszáj lesz valami vakolatot magamra kenni. Hol a vasalt blúzom…? Ja?! Hogy az nincs. Ahhoz vasalni kellett volna, logikus. Hm, sebaj, a kicsit gyűrött is jó lesz. Sajnos a kicsit gyűröttet már tegnap felvettem. Akkor jöjjön a közepesen gyűrött, zakó alatt úgyse látszik. Hogy áll már a lábam ebben a szoknyában? Mindegy, mindegy, menni kell, sietni kell, nem szépségverseny, futás, futás, tipli van, vár a munka!

9:00 A vezető

Szokásos reggeli vezetői értekezlet. Ezt meg ki találta ki…? A kollégák mind véresre borotvált, nyakkendőbe szorított fejjel veszik magukat rohadt komolyan. A nők meg… Persze mindnek frissen vasalt blúza van, és hajukat vajon mikor rakták be…? Uh, legalább ezt a kósza tincset gyorsan a fülem mögé tűröm. Jó lenne valami értelmeset mondani. Mi is lesz ma…? Mit is akartam??? Mi? Máris rám került a sor?

„Helló, nos, én csak azt szeretném mondani, hogy nincs közérdekű közlendőm” – na, ezt a szellemi sziporka fergeteget, gratulálok Szofi…

14:00 A barát

Hm, a barátnőm hív. Miért nincs itt egy rohadt zug, ahol az ember egy privát hívást elintézhet? Sebaj, mire jó a női WC?! Az már foglalt. Akkor a férfi, végül is végszükség van.

„Helló, mi újság? Jobban vagy?”

Zokogás a válasz. „Ne, ne, kérlek… Nem lehet igaz, hogy… hogy…hogy dörömbölnek a férfi wc ajtaján! Visszahívlak!!!!”

17:40 A dúla

Hát ez remek. Mindig túlvállalom magam. Zötyög a kis Suzuki a sárban, nyikorog az ablaktörlő, én meg a mai délutánt sem a gyerekeimmel töltöm. De az Isten szerelmére! Ha egyszer dúla vagy, akkor felesküdtél arra, hogy informatív, lelki, és fizikai támogatást nyújts a szülésfelkészítésben, a szülés alatt, és a gyermekágyon. Én márpedig dúla vagyok, méghozzá jelenleg szülésfelkészítő dúla, és Ági bármelyik percben szülhet. Szüksége van rám. És persze imádom ezt csinálni. A szép kis lakásban egy otthon, az új családtagot váró fészek illatai és fényei fogadnak. Méltó vagyok rá, hogy belépjek ebbe a szentélybe? Tudom őt megfelelően támogatni…? Vajon mit tudok én, tudok-e bármit hozzátenni mások életéhez ezekben a sorsdöntő percekben…? Mentem volna inkább haza…???

19:38 Az anya

„Könyörgöm, ne vinnyogj!! Miért nem tudod elmondani értelmesen, hogy mit szeretnél? Miért téped a testvéredet??? Meg fogok őrülni, meg fogok bolondulni. Ezt csak a diliház csendes békéjében lehet kipihenni. Mi?! Most komolyan bepisiltél???”

21:20 A háziasszony

Hm… Pizzaszeletelő-készletet vettem a férjemnek karácsonyra, csak hogy tudja, szegény ember mire számíthat. Keserűen elmosolyodok, miközben a pizzás dobozokat kukázom ki a konyhában. Istenem, folyik ki a mosogatóból a szennyes, alul lefogadom, hogy már valami mozog is… Vajon mi ragad a lábam alatt…? Puff… Kicsúszott a kezemből a pohár, erre biztos, hogy felébredtek a gyerekek. Most porszívózzam fel, vagy söpörjem csak fel, és imádkozzam, hogy nem megy senki lábába üvegszilánk? Mások ezt hogy csinálják…?

Megsült a süti. Olyan fura illata van. A sarkából, csak egy falatot. Nanemárnanemár. Még egy falatot. De, ez most már hivatalos: köményt tettem bele fahéj helyett…

23:40 A feleség

„Milyen napod volt?”

„Hagyjuk…”

„Akkor aludjunk…”

2015. január 20.

 

07:10 A nő

És máris kipattan a szemem, friss kávé illata száll, nagyon csinos vagyok az új harisnyámban, ezt a szemhéjpúder pedig minden árva fillért megért! Pajkosan kacsintok professzionális önmagamra, a kontyomban minden hajszál vigyázzban áll, csókot dobok a családomnak a nappaliba, fél lábbal már a gangon állok, a slusszkulcs zörren a kezemben, tűsarkúmon megcsillan a halovány téli napsugár.

9:00 A vezető

„Nos, jó reggelt, Örömmel tájékoztatlak benneteket, hogy az átszervezés sikeres volt, a kollégák visszajelzései alapján nagyot léptünk előre a munkáltatói márka építésében, és hatékonyságban egyaránt. Az új szervezeti ábrát még ma megtekinthetitek a faliújságon, a kommunikációt pedig személyesen fogom körbeküldeni. Ha kérdésetek van, forduljatok hozzám bizalommal” – hihhhhhetetlenül intelligens, és fontos vagyok!

14:00 A barát

Huh, épp üres a tárgyaló, máris tárcsázok. „Szia, drága! Megbeszéltem Vicával és Alberttel, holnap elviszünk vacsorázni, már az asztalt is lefoglaltam, nincs apelláta! Pizza, pasta, prosecco! Közösen mindent rendbe hozunk, eddig is minden sikerült! Addig pedig ne aggódj! Itt vagyunk, melletted állunk! Hihihi, igen, igen, édes vagy, tudom, hogy egy angyal vagyok!”

17:40 A dúla

„Ma 12:55-kor megszületett Abigél! Csodálatos volt! Nélküled nem sikerült volna!” Könny gyűlik a szemembe. Teljesen nyilvánvalóan az én segítő szavaim, vagy az én tanácsaim nélkül is megszületett volna Abigél, de talán hozzátettem valamit egy picike élet szebb világrajöveteléhez, egy boldog édesanya és egy egész család születéséhez. Fontos a vezetői munkám, imádom a hivatásom, de azt hiszem, a dúlasággal viszem mások életébe a legnagyobb ajándékot. Elmorzsolom a szemem sarkában az ominózus könnycseppet, és boldog mosollyal pillantok ki a kopasz fákra a kertre néző ablakon. Isten hozott Abigél, eggyel többen vagyunk…

19:38 Az anya

„Vááááá, Vááááááááá!!!” – közelít felém egy édes kis oroszlán négykézláb. „Szia, kisoroszlán!” – nevetek rá. „Én sárkán vaok, Micó sárkán!” – mondja a kis vicces, ajkát cseresznyére csücsörítve. „Én téged megzabállak, Micóka” – nevet rá Csanád, egészen ismerősen hangsúlyozva. „Én meg téged zabállak meg!” – kacsintok első szülöttemre. Micó-sárkány közben felmászik rám, és az egész arcomat beborítja, a még mindig babaillatú, nyálas puszijaival. Ezt már aztán Csanád sem tűrheti, ő is rám mászik, nem bírom már el kettejük súlyát, ledöntenek. Mindenütt csak kis puha karocskák, ujjacskák, lábacskák, fuldoklom a nevetéstől, az édes, gurgulázó gyermekkacagás közepette, de a következő pillanatban, már nem is ott vagyok, hanem egy időalagútban száguldok, ez már nem is a mi nappalink, hanem a kórházi szoba, ahol először rátették a meztelen hasamra őket, az orromban újra érzem a magzatmáz illatát, és a szívem hangosan dobban hálást.

21:20 A háziasszony

Egyik kezemmel már bepakoltam a mosogatógépet, másik kezemmel letöröltem a morzsát a pultról, perdülök egyet a sarkam körül, máris ragyog a konyha. Még érződik a korábban frissen sült bundás kenyér illata, még meleg a fűszeres tea maradéka a kancsóban, még itt lebeg körülöttem egy közösen elköltött vacsora vidám lenyomata. Elégedetten kapcsolom rá a villanyt a családi tűzhelyre, a lakás szívére, az én drága konyhámra.

23:40 A feleség

Halkan osonok a nyikorgó parkettán, a hálóingem meglebben a szoba félhomályában. Beosonok a szobánkba, és már a gondolattól is mosolyognom kell, hogy mindjárt hozzábújok ahhoz a szőke fiúhoz, aki tíz évvel ezelőtt feleségül vette azt a bohóc-primadonnát, aki voltam, és aki valahol mélyen ma is bennem lakik, a sok szerep közt megbújva, még mindig ott szárnyal, még mindig nevet, és még mindig boldogan táncol az élet színpadán.

 

1999.06.16.

19:37 A bakfis

… és aztán egyik dolog jött a másik után, és minden csak egyre rosszabb lett. Hibát hibára halmoztam, össze-vissza beszéltem, minden kicsúszott a kezeim közül és el sem tudod képzelni, mennyire hülyén viselkedtem!! Olyan szomorú vagyok…

– El tudom képzelni – nevetett rám Anya – Tudod, a dolgok fejben dőlnek el. Igazad van abban, hogy az érzéseinknek nehéz parancsolni, nem tudjuk irányítani őket. De befolyásolni igen.

– Ezt meg hogy érted?

– Rajtad múlik, hogyan éled meg az eseményeket. Ha felkészülsz arra, amire felkészülhetsz, akkor már csak a váratlan eseményeket kell kezelni. Ne menj el az élet apró örömei mellett, amiből energiát meríthetsz. A pozitív hozzáállás mindent más színben láttat: az élet napos és lapos oldala között néha alig van különbség. A félig teli poharat válaszd – kacsintott rám.

– Nem tudom, hogy kell – duzzogtam.

– Akkor gyakorold! Az életben mindenben lehet fejlődni. MINDENBEN. Még pozitív hozzáállásban is. Persze nem old meg mindent, és nem sikerülhet mindig. De olyankor másnap újra megpróbálhatod!

Szofi írása az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

A sorozat többi történetét itt találod!

Szívesen merítenél erőt más, hozzád hasonló kisgyerek nők példáiból?

Csatlakozz az Anyacsavar On-line Klub támogató közösségéhez, ahol hónapról hónapra más-más témát dolgozunk fel együtt!

 

 

Arra gondolok, úgysem fog sikerülni. Aztán arra, hogy talán mégis.

kendő“Tíz napja született meg a kisfiam. Kendőben alszik, a nyakamba szuszog. Én a gép előtt ülök és pályázatot írok. Nem a megélhetésem múlik rajta, önkéntes vagyok egy alapítványnál, mediációs kampányt tervezünk. Nem vagyok fanatikus. Csak így félórára elfelejthetem, mennyire fáj a sebes mellem, mennyire kimerült vagyok, mekkora sokk az, hogy lett egy gyerekünk. A férjemmel jól informáltan, elvárások nélkül néztünk a családdá válás elé, de erre nem lehet felkészülni.” Flóra története a Női sorsok, női mesék sorozatban.

Kinézek az ablakon, a szél a fák rügyező ágát lengeti. A mediációs gyakorlati képzés vezetője jut eszembe. Látszott rajta, hogy abból él, amit igazán szeret csinálni. Tréningeket tart, kutat és mediál. Az egyik óra után megkérdeztem tőle, hogy csinálja. Nyitott szemmel jár, és nem fél lépni, mondja. Azóta nem ő keresi a lehetőségeket, hanem azok találják meg őt. Könnyű neki, férfi, gondolom. Nem, nem könnyű neki, két gyereke van, felelősséggel tartozik a családjáért, messze nem csak anyagilag. Nem nyerünk a pályázaton. Sajnálom, de most nem is lenne kapacitásom kampányeseményeket szervezni. A célom, hogy szabadúszóként mediációból és nyelvtanításból éljek, emellett jusson időm néha az írásra is. A férjem szintén vállalkozást tervez, emellett zenél. Arra gondolok, hogy úgysem fog sikerülni. Aztán azt, hogy talán mégis.

Ez a szabadság

Az autóban légkondi, odakint harminckét fok. Autózunk, mostohaapám vezet, anyám mellette. Hátul ülök, egyik kezemben a számítógép, másikkal az alvó gyerek kezét fogom. Már öt hónapos. A kerek ujjhegyei, mint a borsók. Nem a kezét kellene nézegetnem, negyven percem van befejezni a szövegemet, ennyi egy alvásciklusa. Írótáborba megyünk. Kómásan ülök a foglalkozásokon. Néha elkések, mert szoptatok vagy altatok. Egy régi szövegemet hoztam el. Tudom, hogy nem smakkol, altatás közben, egy kézzel javítgattam, és közben dúdoltam. Tényleg vannak benne hibák, de jó szöveg lesz, mondják. Délutánonként leviszem a gyereket a többiekhez, idén csak lányok vannak. Terhességről, szülésről, gyerekekről, beszélgetünk, mindenki elmondja a saját sztoriját. Megállapítjuk, hogy a szülés a nőknek az, ami régen a férfiaknak a katonaság volt, de most már a férfiaknak is a szülés a katonaság. Néha elhallgatunk, hogy hátha jön más téma, de nem. A lányok közül majdnem mindenkinek van gyereke. Az egyik szabad délutánon a hátamra vettem Mót, és felmentünk a kilátóba. Csúszott az út és meredek volt, bokáig agyagos lettem. Féltem, nehogy elessek a gyerekkel. látom magam, ahogy imbolygok, süllyedek a sárban. Végül nem estem el. Szeretném, ha eszembe jutna ez a túra, amikor azt érzem, elakadtam és nem tudok tovább menni, de attól tartok, nem jut majd eszembe, a kétségbeeséstől elfelejtek erre gondolni. Hazafelé, a völgyben beleálltam a patakba, lesikáltam az agyagot a cipőmről, hideg volt a víz, Mó a hátamról figyelte, ahogy csobog. Hazafelé cuppogott a cipőm. Nem is cuppogott, slattyogott. Azt éreztem, ez a szabadság, patakba állni cipőstül, aztán csak úgy hazaslattyogni, gyerekkel a hátamon.

Valahogy fejlesztenem kell a tudásomat

Egyik kezemmel pötyögök, a másikban Mó, az ő kezében a telefonom. Odakint a nyárfa egyre kopaszabb. Fújja a szél a sárga leveleket. Egy sor után abbahagyom, mert a gyerek elejti a telefont és a billentyűzet után nyúl. Kimegyünk inkább hintázni, süt a nap. Majd befejezem a kérdőívet, ha elaltattam. Vagy majd holnap. Vagy hétvégén. Vagy sose. Egy online felmérést szeretnék készíteni a párkapcsolati konfliktuskezelési szokásokról. Amíg nincs lehetőségem mediációs üléseket tartani vagy tréningekre eljutni, valahogy családfejlesztenem kell a tudásomat. Eddig, amíg Mó aludt, mediációs tanulmányokat és irodalmi folyóiratokat olvasgattam a telefonomon. Most azt érzem, kicsit több az erőm, elég a passzív tevékenységekből. A kérdőívet útnak indítom, tíz nap alatt kétszázhetven választ kapok. Jól van, menni fog ez. Szeretném egy hónap alatt kiértékelni és összefésülni a szakirodalommal. Nem sikerül. Csalódott vagyok. Miért nem megy ez gördülékenyebben. A családom Debrecenben él, a férjem este hétre ér haza munkából, de mindenki segít, amikor tud. Október végére elkészülök. Büszke vagyok magamra.

El akarom mesélni

Mó alszik, van negyven percem. A Litera irodalmi portál szabadnapló pályázatot hirdet. Aki bekerül, attól egy héten át minden nap közölnek szöveget. Be akarok kerülni. El akarom mesélni, milyen, amikor először oltásra viszed a gyereked, vele sírsz, és az orvos kicsit hülyének néz. Amikor megfázik a kicsi, takonybuborékot fúj, és ha kipukkan, nevet. Amikor elmész egy esküvőre, végre táncolhatnál egyet, anyádék vigyáznak a gyerekre, de te olyan kimerült vagy, hogy vacsora után hazamész aludni, és közben haragszol magadra. Amikor jönnek a rokonok, a gyerek kézről kézre jár, szeretgetik, nyúzzák, elfárad és sírni kezd, te félreteszed minden udvariasságodat, kiveszed a kezükből, magadra kötöd és elviszed sétálni. Kicsit tipródsz, majd amikor látod, milyen békésen szuszog az alvó gyerek, egyszerre leszarod, ki mennyire sértődött meg. Utána visszamész, mosolyogsz, visszaadod a kipihent gyereket egy félórára, és felmész a férjeddel táncolni a tetőre. E-mailt kapok a Literától. A főszerkesztőnek nagyon tetszik a naplóm, jövő héten megjelenik. Örömömben felkiáltanék, de azzal felkelteném Mót, tíz perc múlva úgyis ébred, addig címet kell találnom a szövegeknek.

Nem hagyhatom, hogy sírjon, ne haragudjatok

Az alapítványtól, ahol önkéntes vagyok, lehetőséget kapok egy szimulációs gyakorlaton való részvételre. A három napos tréning egészén nyilvánvalóan nem tudok részt venni, Mó nyolc hónapos, igény szerint szopik, nappal még kétszer alszik. Csak én, a férjem vagy anyám tudja elaltatni, de a férjem és az anyám dolgoznak. A tréning utolsó két órájára bejelentkezem, ennyi csak belefér. Gondosan megtervezem, mi mindent viszünk, laptop, játékok, pelenka, uzsonna. A délutáni alvás után egyből indulunk, a testvérem barátnője eljön velünk, a szomszéd irodában játszik majd Móval, amíg tart a foglalkozás. A gyerek későn alszik el, ónos eső esik, persze, hogy elkésünk. Nem baj, még nem maradtam le a gyakorlatról. A tréner kiadja az instrukciókat. Mó felsír a szomszéd szobában. Elnézést kérek, átmegyek. Megvigasztalom. Visszamegyek a terembe, újra sírni kezd. Az ajtóban állok, a tréner rám néz, nem tudnak tovább várni. Szégyellem magam, amiért megvárakoztatom őket, a vállam görcsbe áll. Nem hagyhatom, hogy sírjon, ne haragudjatok. Átmegyek a szomszéd szobába, a gyerek mosolyog, kicsit még játszunk a gurulós székkel, aztán hazamegyünk. Talán csak meg kellett volna kérdeznem a résztvevőktől, zavarná-e őket, ha a gyerek is a teremben lenne. Eljátszott volna a sarokban a segítőmmel, csak annyi kellett neki, hogy egy légtérben legyen velem, hogy láthasson. Nem mertem megkérdezni, lehet, csak udvariasságból mondták volna, hogy nem zavarja őket. A tanítványomat például nem zavarta, Előfordult már, hogy nem volt segítségem, és úgy tartottam angolórát. Közben ugyanis egy ismerősöm beajánlott az egyik kliensének, aki nyelvvizsgázni szeretne, így heti egy-két órát is tartok. Többnyire azért inkább este, amikor a férjem már otthon van.

Nem tudok koncentrálni, tetőzik a fáradtság

Kinézek az ablakon. A szél a fák pucér ágait rángatja. Pánikolok, próbálom összeszedni magam. Egy hét múlva le kell adnom a mesét, indulok az Aranyvackor pályázaton. Nem haladok. Nem tudok koncentrálni, tetőzik a fáradtság. Mó születése óta nagyon éber alvó, az éjjeli ébredések száma mindig tíz fölött van. Egy hétig számoltuk. A férjemmel ketten visszük az éjszakákat. Elengedem most ezt, majd pályázok a legközelebbin, mondom a férjemnek. Ne izélj, az csak két év múlva lesz, mondja, elviszem Mót sétálni, ülj le a géphez. Magára köti, elmennek. Nagyon hálás vagyok a csendért. A mese alakulni kezd. Határidőre elkészül, a pályázatot viszont elhalasztják. Legalább lesz időm még javítani rajta. A férjem közben youtube-ról kitanulja a honlapszerkesztést, és csinál nekem egy mediációs oldalt. Szöveget kell írnom rá és blogbejegyzéseket.

Fogalmam nincs, hogy tudom kivitelezni gyerek mellett, de elvállalom

Január elején behívnak az alapítványba egy megbeszélésre. Szívesen megyek, de csak gyerekkel tudok, azt mondják nem gond. Amíg beszélgetünk, a tíz hónapos Mó a szőnyegen játszik, kapott egy netkábelt és egy használaton kívüli egeret, azokat kivégzi egy percen belül, és a könyvespolcra támad. Mellé ülök, amit lepakol, azonnal teszem vissza. Közben kiderül, azért hívtak be, mert azt szeretnék, hogy tartsak egy előadást az őszi felmérésem eredményeiből, és vigyem én az esemény kommunikációját. Fogalmam nincs, hogy tudom kivitelezni gyerek mellett, de elvállalom. Lendületet kapok, a férjem biztat. Amikor csak lehet, ő csinálja a fürdetést és az altatást. Kiderül, hogy a szervezetem annyira hozzászokott a kevesebb alváshoz, hogy altatás után újabban nem dőlök ki. Lassan, de haladok. A facebook posztjaimat egyre többet nézik, és a jelentkezők száma is nő. Az előadás előtti héten Mó megbetegszik. Lázas, csak rajtam bír létezni. Rázza a hideg, nyöszörög. Vele sírok, együtt ülünk a hűtőfürdőbe. A férjem üzleti úton, anyámék szintén elutaztak, anyósomék Felvidéken laknak. A barátnőim kisgyerekesek, nem tudnak segíteni. A férjem egyik barátja itt alszik, ennivalót hoz, és segít beadni a lázcsillapítót, amit Mó rendre kiköp. Az ötödik napra lemegy a láza és elalszik. Kisírom magam, és leülök a prezentációmhoz. Este hazajön a férjem, átveszi a gyereket. Amíg eteti, elgyakorlom előttük a prezentációt. Az utolsó pillanatig javítom, mégis marad benne hiba. Az előadás napján anyám vigyáz a gyerekre. Nagy pelyhekben esik a hó, mint a filmekben karácsonykor. Tudom, hogy nem lesz tökéletes a prezim, de ennyi idő alatt ennyire sikerül felkészülni. A teremben sokan vannak. Figyelnek rám. A közönség szerint lehetett volna pörgősebb, de az alapítványosok nagyon elégedettek, számítanak a munkámra továbbra is. Új feladatot bíznak rám. Fogalmam nincs, hogy csinálom meg, de valahogy sikerülni fog. Otthon minden rendben, anyám mosolyogva meséli, milyen jól telt nap, Mó nem is hiányolt.

Két nappal később. Ma van az anyacsavaros pályázat leadási határideje. Még bele se kezdtem, de olyan nincs, hogy nem lesz kész.

Bacsó Flóra

Flóra története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék című pályázatára érkezett, amelynek célja a kisgyerekes nők inspiráló, támogató célú tapasztalatmegosztása.

 

Kisgyerekes nőként Te is vágysz az inspiráló, támogató környezetre? Kíváncsi vagy mások őszinte és tabumentes tapasztalatmegosztására? Szeretnéd fejleszteni az önismeretedet, megvalósítani a céljaidat, kiteljesíteni önmagadat anyaként is?

Várunk az Anyacsavar On-line Klubban Téged is!