Idén is előre féltem a családi nyaralástól. Millió tervvel készültem arra, hogyan élem majd túl a „nyaralást”- ezekről itt írtam – , ami a gyerekeknek nagy élmény ugyan, de nekünk, szülőknek általában testileg-lelkileg embert próbáló tapasztalat. Jó előre programokat terveztem, vendégségeket szerveztem, rengeteg játékot és mesekönyvet vettem, amik majd remélhetőleg lekötik és jókedvüknél tartják a gyerekeket, hogy mi, felnőttek is pihenhessünk olykor egy-egy félórát, és ne 0-24 órás szolgálat legyen számunkra a szabadságunk.
A nyaralás dinamikája: új felismerések
És eljött az idei nyaralás, és egy új – valójában régi – felismeréssel gazdagodtam.
A helyzet az, hogy tavaly óta elfeledkeztem arról, hogy a hosszú – értsd: legalább 1-2 hetes – családi nyaralások dinamikája az, hogy a gyerekek az első napokban semmi mást nem akarnak, csak velünk lenni. Minden programszervezés, és a rakás új játék ellenére/mellett. Egyszerűen belőlünk töltekeznek: a folyamatos együttlétből, a ráérős, összebújós reggelekből, a nagy kerti kergetőzésekből, és kézen fogva bandukolásokból, az új dolgok közös felfedezéséből, szinte mindegy is, mik azok az új dolgok.
Fárasztó, de megéri
Az az állandó testi-lelki jelenlét, és szakadatlan figyelem, amit tőlünk követelnek ilyenkor, nagyon fárasztó, mégis érezhetően, napról-napra mélyíti a köztünk lévő kapcsolatot. És ahogyan mélyül a kapcsolat, észrevétlenül és szép lassan elkezd egyre örömtelibb lenni az együttlét, és csökken a fárasztósága, nyűgössége. Ez a mély kötődés, ez a jó kapcsolat elkezd egyszerre csak mindnyájunkat tölteni. Szinte tapintható, szemmel látható, ahogyan kinek-kinek a maga módján elkezd megtelni a félig üres szeretettankja.
A titok nyitja: a jelenlét átlényegül kapcsolati minőséggé
Szóval a titok az, hogy ne akarjak ez ellen a dinamika ellen dolgozni. Ne akarjam megúszni az első napok fárasztóságát, energialeszívását. Értsem meg, hogy a nyaralás nem úgy lesz töltő, ahogyan régen, a gyerekek előtti időkben volt: nem lesz benne zavartalan szemlélődés, végtelen reflexiós idő, ráérős reggelizések, délutáni olvasgatások, utazás ismeretlen tájakra, mély baráti beszélgetések, extrém sportok, és sok spontán kapcsolódás idegenekkel. És legfőképpen nem lesz állandó saját ritmusban létezés.
Folyamatos jelenlétgyakorlat
Most másból lehet töltekezni, feltéve, ha jelen vagyok, és nem szalasztom el a pillanatot: megcsodálhatom a gyerekeimet ebben az életkorukban a világ felfedezése közben, lehet néhány bevillanó Aha-élményem, ahogyan ráébredek néhány összefüggésre a gyerekeimmel, vagy saját magammal kapcsolatban. Olykor kivételesen ülve meg tudok inni egy kávét, vagy tudok pár szót váltani a váratlan látogatóba érkező barátokkal. 
Éjszaka, ha felébredek, végre szabadon gondolkodhatok, és végezhetek egy-egy meditációt, vagy jelenlétgyakorlatot, hiszen tudom, másnap nem kell időre menni sehová, nem kell teljesíteni. És a folyamatos éber figyelem és talpon lét a gyerekek körül ad egy lehetőséget arra, hogy pár nap után úgy kapcsolódjunk egymáshoz, ahogyan egész évben soha nincsen rá alkalom. Ez a jelenlét egy ponton átlényegül kapcsolati minőséggé, de csak akkor, ha nem akarom megúszni, nem szeretnék állandóan kikacsingatni, fél szemmel máshová figyelni, valahogy lerázni magamról a csimpaszkodást bármennyire elvágyódom a saját ritmusban töltött sok – és még több – idő felé.
Ha sikerül: beindul a pozitív spirál
Ha sikerül testben, lélekben és mentálisan is egyszerre jelen lennem, megtörténik a varázslat: a mélyülő kapcsolat és bizalom és szeretet önmagában örömforrássá válik, és megtörténik, amire végképp nem számítottam: a gyerekeimmel való együttlétből tudok töltekezni, mert egyre többször, és egyre hosszabban egyszerűen jó velük lenni.
És az egész egy öngerjesztő folyamattá tud válni, ahol egyre kevesebb a veszekedés, a játszma és hatalmi harc, hogy kinek az igényei és ritmusa szerint legyünk együtt. Valahogy elkezdünk organikusan egyre többet alkalmazkodni egymáshoz – még a gyerekek is hozzánk, felnőttekhez-, és a kezdeti tudatosan gyakorolt jelenlét és türelem helyét fokozatosan felváltja a természetes és spontán energiaáramlás közöttünk.
És a buktatók
A fenti tapasztalathoz azonban van egy fontos kulcs: az önuralom!
Hogy az első – általam csak vérszívó napoknak nevezett – időszakban NE türelmetlenkedjek, NE sürgessek, NE öntsem ki a frusztráltságomat, fáradtságomat a gyerekekre, mert az elbizonytalanítja őket, rontja a bimbózó mélyebb kapcsolódást közöttünk, és összességében meghosszabbíthatja a nehéz napokat mindnyájunk számára.
Tulajdonképpen arra kellene felkészülnöm Nekem lelkileg, hogy álljam a sarat az első stresszesebb együtt töltött napokban. Előre töltekezni, jól kipihenni magam, és szellemi munícióval megtámogatni ezt az időszakot, hogy tudatosan szem előtt tudjam tartani az egész nyaralás lényegét, ami nem más, mint hogy jó, és még jobb legyen együtt.
Coach, ami elfér a női táskában
Az én szellemi munícióm Laura Markham: Békés szülő, boldog gyerek című könyve volt, amit éjszakánként forgattam, amikor a gyerekek már aludtak, és végre valóban zavartalan saját időm volt, ahol szabadon átgondolhattam a napunkat, és mindazt, amit a könyvből magunkra nézve tanulságosnak találtam. Nagyon megerősítő volt olvasni, hogy a szerző pszichológusként is alátámasztja azt, amit a nyaralás alatt a gyerekeimmel megtapasztaltam, és ugyanakkor megoldásközpontú és a szülői gyarlóságaimmal szemben megértő, ugyanakkor támogató útmutatást nyújt azokon a pontokon, ahol éppen elakadtam. Nulla frankómegmondás, maximális megoldásfókuszú segítségnyújtás. Coach, ami elfér egy női táskában is, és magaddal viheted a nyaralásra! 🙂
