A gyerekvállalással hoztam egyensúlyba a karrieremet és a magánéletemet

Gál Judit, az Auchan kommunikációs igazgatói székéből ment el szülni, majd tért vissza a pozíciójába, jelenleg a második babájával van otthon GYED-en. Arról mesél, ő hogyan hangolja össze a családot, a párkapcsolatot, a saját magas teljesítménymotivációját és a karrierjét. A Karrierépítés Anyacsavar Klub vendégeként még több részletet tudhatunk meg arról, ő hogyan tartja egyensúlyban a számára fontos életterületeket.

 

 

Szerinted mi a titka a karrier és az anyaság összehangolásának?

 

Amikor az iskola elvégzése után hivatást és párt választottunk, barátokat és hobbit, senki nem kérdezte meg, mi a titka a munka és a magánélet összehangolásának. Ment a 12 órázás, munka mellett a suli (nekem az egyetem után a szóvivő képzés, majd az MBA), a magánélet egyre jobban háttérbe szorult. Akkor is ugyanolyan fontos lett volna magunkkal törődni, de nem tettük, nem tettem. Én sem és a munkatársaim sem, így ment ez a húszas éveimben, és a harmincas éveim első felében, egészen első gyermekem megszületéséig.

Akkor nem tehettem többé, hogy fittyet hányok a magánéletemre, innentől a gyerekért menni, a családdal időt együtt tölteni szent és sérthetetlen lett. Ezért minden szakmai megbeszélést, konferenciát és nyilatkozatot úgy szerveztem, hogy a férjemmel és fiammal töltött idő a lehető legkevésbé sérüljön.

Cserébe persze a munkahelyemen már sok éve bizonyítottam, hogy a hatékonyságommal és maximalizmusommal továbbra is minden feladat meg lesz oldva. A munkaidőben pedig még hatékonyabban dolgoztam, mint valaha, minden perc ki lett számolva, nem hagyhattam elúszni egyetlen “kávészünetnyi időt” sem.

A férjem akkoriban, amikor újra munkába álltam, egyik este meg is jegyezte: kár, hogy ahhoz, hogy egyensúlyba hozzam a karrieremet és a magánéletemet, meg kellett várnia a gyermekünk születését. Hogy magamért és érte nem tettem meg korábban. Milyen igaza van!

 

Te hogyan tértél vissza a gyermeked mellől a kommunikációs igazgatói pozíciódba?

 

Szülési szabadságra is úgy mentem, hogy jeleztem, nagyjából mikor érzem úgy, hogy vissza tudok majd térni. A helyettesem kiválasztását még magam oldottam meg, így nyugodt szívvel maradtam otthon. Ő azonban egy év után távozott a vállalattól, így kicsit előbb, mint terveztem, visszatértem a korábbi székembe.

Nem bánom, mert nem hagytam ki túl sok időt és a fiunk is nagyon szociális, nyitott gyermek, élvezte a családi napköziben a többi, vele egykorú gyerek társaságát, nagyon könnyen beszokott a közösségbe. Kiváló helyet választottunk neki, máig hálás vagyok azért a sok odafigyelésért, szakmai hozzáértésért, amit ott kapott, és amit én nem tudtam volna neki megadni otthon.

A munkában kihagyott időt illetően pedig két hét után úgy éreztem, mintha nem is lett volna, olyan gyorsan elröppent az az egy év és olyan távolinak is tűnt hirtelen. Könnyen ment a visszailleszkedés, sok feladat meg is várt. Az otthon töltött órák pedig még tartalmasabbak lettek.

 

Szerinted mitől cool apa valaki manapság?

 

Attól, hogy nem csak látványosan tölti be az apa szerepet, hanem a láthatatlan terheket (házimunkát, éjszakai kelést, beteg gyerek ellátását, munkából gyermekért rohanást) ő éppúgy viseli, mint a párja. Ha ezeket a feladatokat csak az egyik fél látja el, akkor annak több munkahelyi konfliktusa, kevesebb munka- és magánéleti öröme lesz.

A gyereket (jellemzően) két szülő vállalta, és ha hozzánk hasonlóan mindkét félnek fontos a saját szakmai élete is, akkor a családi, láthatatlan munkából éppúgy ki kell vennie az apának is a részét. Enélkül az apai támogatás nélkül én sem tudtam volna visszatérni a fiam mellől dolgozni, majd nem mertem volna egy második gyermeket vállalni.

 

Volt, ami jó ötletnek tűnt a munka és a család összehangolásában, de nektek nem vált be?

 

Igen, például szuper megoldás lehet a részmunkaidős foglalkoztatás és a távmunka, de egyiket sem tudjuk a saját, kommunikációs vezetői feladatkörünkben alkalmazni. (Férjem jelenleg hasonló pozícióban dolgozik a KPMG-nél). Nincs olyan, hogy félig elérhető kommunikációs vezető, vagy félig megoldott feladat, esetleg félig vállalt felelősség.

Bár eljátszottam a gondolattal, hogy részmunkaidőben dolgozzak (szerintem egy bölcsődébe/óvodába járó gyermek kb. 20%-át igényli a munkaidőnek, két gyermek kb. 40%-át), be kellett látnom, hogy ebben a feladatkörben ez nem működőképes modell. A rugalmas, bárhol és bármikor végezhető munka sokkal inkább. Egyébként is sok külső megbeszélés, konferencia és esemény van az életünkben, a gyerekvállalástól függetlenül is az állandó összeegyeztetésről szóltak a mindennapok.

 

Gyere, és oszd meg Te is a tapasztalataidat, vagy inspirálódj más, hozzád hasonló kisgyerekes nők egyedi megoldásaiból november 22-én a Karrierépítés Anyacsavar Klubon!

 

Kategória: Új családi szokások, Vissza a munka világába | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Szeret(t)em a rendet

Imager története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan forgatja ki a négy sarkából a gyerek születése a jól felépített világunkat, a párkapcsolati dinamikát, a társas kapcsolatainkat, az időhöz való viszonyainkat, a céljaink és vágyaink közötti fontossági sorrendet. És arról, hogyan lehet új rendet teremteni ebben az új világban a saját értékrendünket követve. Jó gyakorlatok az újratervezésről egy gyakorló anyától…

 

 

Megbillent rend

 

Szeretem a két gyermekemet, rengeteg örömet okoznak nap mint nap. Szeretem a rendet is. Amikor az első kislányom megszületett, akkor azt éreztem, hogy az életem minden területén megbillent a rend és egy új rendet kell kialakítanom. Úgy éreztem, hogy többnyire jó példákat hoztam otthonról, de mégis más a korszellem, a mentális környezet a család, a dolgozó anya és a gyereknevelés terén, mint gyerekkoromban. Szeretek olvasni. Kezdő anyaként rengeteget olvastam az interneten mások jó gyakorlatairól a gyereknevelés terén.

Emlékszem, hogy milyen nagy segítség volt nekem néhány hetes, néhány hónapos kezdő anyaként, amikor mások történeteiből erőt meríthettem. Vagy azért, mert éreztem, hogy más is volt ilyen helyzetben, vagy még inkább azért, mert sikerült jó megoldásokat találnia, amiből tanulhattam. Ezért én is írok az én kihívásaimról és a számomra segítséget jelentő megoldásokról.

 

 

Egyenlőség

 

A gyerekek születése előtt a férjemmel közel azonos volt a napirendünk. Mindketten 9-re jártunk dolgozni és este 8 körül estünk haza. Mindketten hasonló pozícióban voltunk és hasonlóan kerestünk. Egyenlők voltunk.

Amikor megszületett a nagyobbik lányom mindez megváltozott. És nagyrészt így is maradt 6 évig. A médiában évről évre egyre több szó esik az apa és anya egyenlőségéről. A környezetünkben elviekben ezt mindenki el is fogadja. A gyakorlatban mégis a legtöbbször az Anya aki logisztikázik, viseli minden szervezés mentális terhét, ő az aki beszoktat, aki beszerzi az oviba/iskolába szükséges kellékeket, ruhákat, marad otthon a beteg gyermekkel. (Biztosan van ellenpélda is, de ritka.) És ahogy egy korábbi Anyacsavar pályázatban szerepelt: munkakörnyezetben ideális  esetben a szervezés és a megvalósítás két külön munkakör. Anyaszerepben viszont mindkettő egy kézben összpontosul (és másik kézben a gyermek).

Én sokat lázadtam ez ellen és rengeteg módszert kipróbáltam, hogy a férjem kibillentsem a klasszikus szerepből. Egyetlen menedzsment módszer sem használt, amíg ő maga nem akart változtatni. De egy idő után magától változott, mert sorra estek szét a családok körülöttünk a nem működő modellek miatt és érezte, hogy neki is változnia kell, ha működő családot szeretne.

 

 

Heti takarítás

 

Szeretem a rendet. Ezért az anyaproblémáim is kezdetben nagyrészt e körül forogtak. Már a gyerekek születése előtt azzal a helyzettel találtuk magunkat szembe a párommal, hogy Budapesten élünk, a hétvégét pedig legtöbbször utazással töltjük, mert a szüleink vidéken élnek. Rendszeresen vasárnap este, hazaérve a pihentető hétvégéről, várt minket a lakás, ami takarításra szorult. Hét közben reggeltől estig dolgoztunk, nem fért bele egy alapos takarítás.

Így már a gyerekek születése előtt felkértünk egy hölgyet, hogy végezze el a heti takarítást. Ő nagy segítségünkre volt később is, amikor megszülettek a gyerekek, mert kiderült, hogy nagyon jól ért a gyerekekhez és vigyáz is rájuk, amíg gyerekek nélkül expressz sebességgel elintézem az intézni valót. A gyerekek 1-2 éves kora körül már azt is meg tudtuk csinálni, hogy a munkámhoz tartozó helyszíni megbeszéléseket a takarítás idejére ütemeztem. Így amíg én munka miatt távol voltam néhány órát a gyerekek otthoni környezetben jól elvoltak egy ismerős személlyel, aki végre új dalokat és mondókákat mondott nekik, új játékokat talált ki és közben a lakás is újra elnyerte az alap tisztaságot.

 

 

Takarítónő

 

Azt vettem észre, hogy ha kimondom, hogy takarítónő segít nálunk, akkor az emberek itthon két dologra asszociálnak. Az első, hogy biztosan sok pénzed van, hogy megteheted. Itt idézném a takarítónőnket:

„Nem járok gazdag emberekhez. Tudatos fiatal nőkhöz járok takarítani, akik az életben a gyerekeken és háztartáson túl is el szeretnének érni valamit. És ezt jól teszik.”

A vállalkozásomat az első gyermekem születése után kezdtem el építgetni, mert láttam, hogy én 8 órában nem szeretnék visszamenni alkalmazotti munkakörbe az én tündéri gyermekem mellől. A részmunkaidős állás pedig többnyire kompromisszumokkal teli. Ezért legjobbnak láttam, ha a magam ura leszek. Tanultam, vizsgáztam, utánajártam az adózásnak, honlapkészítésnek. Két év után már egy délelőttnyi munkával bőven megkerestem a havi 4 alkalom gyerekfelügyelet és takarítás díját.

A második dolog, amire az emberek gondolnak, ha meghallják hogy takarítónőd van: akkor neked már nem is kell semmit csinálni! Jelentem, hogy attól, hogy valaki heti egyszer alaposan áttöröl mindent, kitakarítja a fürdőt és alkalomadtán áttörli a konyhaszekrényt és lemossa az ablakokat, bőven van mit takarítani egy négyfős családban. Attól, hogy takarítónő jár hozzánk hetente egyszer, még minden nap mosok, teregetek, főzök, tálalok, feltörlöm a kiömlött kakaót, felseprem a lepotyogó morzsákat és segítek a gyerekeknek elpakolni a játékaikat.

 

 

Napi takarítás

 

Szeretem a rendet. A heti takarítás ellenére is úgy éreztem, hogy néha összecsapnak a hullámok a lakásban. Egyre több a ruha, a játék és az irat. Nem tudok egyszerre mindenhol rendet rakni. Kész para, ha jön egy vendég. Valami megoldást kellett találnom.

Sok rendrakós és lean oldalt átolvastam, de nem állt össze egy rendszerré a fejemben. Ekkor egy barátnőm javasolta, hogy olvassam át urban:eve flylady (Farkas Lívia) programját. Nagy terhet vett le a vállamról, hogy felmentést adott az alól, hogy minden nap mindenhol rend legyen.

A zónázással kialakult egy rendszer, amiben hétfőn a konyhát teszem rendbe, kedden a nappalit és így tovább. Minden zug sorra kerül és akkor teljes figyelmet kap. Sokat segített az 5 perc rendrakás ötlete is. Nem lett vele rend egyik napról a másikra, de 365 nap alatt 365 kis lomkupac felszámolásra került. A lakásomban persze még mindig nincs olyan rend mint egy lakberendezési magazinban, de nagyrészt olyan tárgyak vesznek minket körül, amit napi szinten használunk és szeretünk.

 

 

Minibölcsi

 

Mindkét gyermekem 1 és 2 éves kora között hetente 1-2 délelőttöt, azaz 9-től 12-ig magánbölcsibe járt. Azaz együtt megreggeliztünk, utána ő kis létszámú gyerektársaságban játszott, mondókázott, alkotott és délben már mentem is érte.

A környezetem néha kérdően nézett rám és a szemükben az volt, hogy talán nem szeretsz állandóan a gyerekeddel lenni?! Nem. Nem szeretem őt unalmas bankba, hivatalba hurcibálni. Volt, hogy megpróbáltam, mert gondoltam, hogy az önkormányzatnál úgyis van gyereksarok, ami majd segít elütni a gyerek számára unalmas perceket. A gyereksarokban ment a TV, kikapcsolva ezzel a gyerekeket. Ráadásul 6 éven felülieknek való robotos száguldozós mese volt a műsor, ami egy pici kislánynak félelmetes volt. Ehelyett neki való gyerekbarát közegben volt, én pedig sokszor 7-8 koncentrációt igénylő teendőt húztam ki a listáról. Utána önfeledten tölthettük együtt a napot.

 

 

Felnőtt társaság

 

Első lányom születésekor egy évig csak vele foglalkoztam. Élveztem, hogy kiszakadtam az irodai mókuskerékből és újra látom a napot és az évszakokat. Régi barátok kerültek elő, akik szintén épp babáztak. Jártunk babaúszásra, ringatóra, baba-mama tornára. Jól éreztük magunkat. Egy év után azonban hiányozni kezdett a mentális kihívás, a munka flow élménye. Bár a postás és a bolti eladó nagyon kedves, de egyre jobban hiányzott a saját szakmai közegem.

Édesanyám biztatott, hogy tanuljak, így a második évben minden második péntek és szombat az iskolában telt, ahol nagyon élveztem, hogy kikapcsolok a mosás-főzés-etetés körből, fehér nadrágot vagy fehér blúzt veszek fel és naprakész szakmai tudást szerzek. Erre a friss tudásra alapozva elkezdhettem abban gondolkodni, hogy önálló vállalkozásba kezdek, ahol magam oszthatom be az időmet.

 

 

Akarat

 

Visszanézve úgy érzem, hogy Anyaként mindent sokkal jobban kell AKARNI. Nem elég az, hogy „szeretném”. Gyerek mellett bármi személyeset foggal-körömmel akarni kell, hogy legyen belőle valami. Gyerek mellett tanulni – nagyon kell akarni, hogy végzettség legyen belőle. Gyerek mellett dolgozni – nagyon kell akarni, hogy határidőre készen legyen. Gyerek mellett sportolni – nagyon kell akarni, ha az ember csak 5 órát aludt, azt sem egyhuzamban. Gyerek mellett töltődni – ezt is nagyon akarni kell.

Egy január elsején határoztam el, hogy minden héten tudatosítom a céljaimat, hogy egyáltalán legyenek céljaim. Minden héten felírtam a naptárba, hogy Anya-szakértő-futó. Ez a három dolog volt a számomra a legfontosabb. Abban az évben büszke anya voltam, szakértői vizsgát tettem és életemben először lefutottam a félmaratont.

Úgy éreztem, hogy ez a három terület egymást erősíti az életemben és egyik sem működne igazán a másik kettő nélkül. Ahhoz, hogy nyugodt anya legyek, szükségem volt arra, hogy szakmai közegben is mozogjak és némi sikerem is legyen benne. Futás közben rendezhetem a családi és szakmai gondolataimat. A három fő célom tudatosítása segített abban, hogy a környezetem felé hatékonyan kommunikáljam, hogy mire van szükségem a feltöltődéshez.

 

Összegzésként az jut eszembe, hogy amikor az első gyermekemet vártam, akkor úgy gondoltam, hogy a prioritások már kialakultak az életemben. Nem számítottam arra, hogy a szüléskor új anya születik. Hogy egy 3 kilós csöppség minden rokoni kapcsolatot átalakít a családunkban. Hogy újra kell építenem magam, a prioritásaim és céljaim. Talán még nem vagyok kész, de büszke vagyok arra, amit eddig sikerült megformálni a családunkban. És a változás folytatódik, napról napra. Köszönöm, hogy az Anyacsavar közössége segít ebben!

Imager

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

 

 

 

Kategória: Beérkezett történetek, Testi-Lelki, Új családi szokások | Címke: , , , , , , | Hozzászólás most!

Semmi kis homokvár

Judit története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és azokról a kitüntetett pillanatokról szól, amikor lehet csak úgy szemlélni, csodálni a saját gyerekünket, csak úgy élvezni az együttlétet kötelezettségek, időnyomás nélkül, kiszállva a napi darálóból. És a felismerésről, hogy a vége-hossza nincs ovis szünet nem csak stresszforrás lehet, hanem lehetőséget is adhat mindennek a csodának a megélésére.

 

A homokvár elkészült. Tetején kis, fehér virág, körülötte vékony, rövid náddarabok, beszúrva a magasodó homokfalba. A lányom elégedetten ült mögötte, még simogatta, igazította a friss építményt.

Én meg csak néztem. Néztem a homokos aljú kávézó teraszán, hogy épít, szépít, alakít, s ezzel együtt hogyan épülget, alakulgat ő maga is. Kivételesen nem volt semmi dolgom. Nem kellett dolgoznom, mert szabadságon voltam. Nem kellett főznöm, mert a strandon ebédeltünk. Mivel nem főztem, nem kellett mosogatnom sem. Így elpakolnom sem volt szükséges. Nem kellett mosnom, mert nem láttam a szennyeskosárban gyűlő ruhahalmot, hiszen nem voltunk otthon. S mivel nem mostam, nem kellett vasalnom sem. Nem kellett felsöpörnöm a vacsora morzsamaradékait, majd felmosnom, s ezúttal a portörlés is várhatott, mert nem voltunk otthon, és nem tűnt föl, hogyan szálldosnak az apró porpihék, szemcsék a lakás egy-egy, nap által megvilágított pontjáról le, a bútorokra.

Mondhatjuk, minden tökéletes volt. A nap is nekünk állt az égen, mert nyáriasan meleget csinált, és ez egy vízpartra szervezett vakációhoz éppen ideális. Jó, hogy el tudtunk jönni erre az egy hétre. Jó, hogy szakítottunk időt erre, mert a lányomnak fontos, hogy az öt hét óvodai szünetből legalább egyet együtt töltsön a család. S nekem is fontos ez, egyre fontosabb.

Fontos, mert van, hogy hét közben csupán 1-1 órát látom tartósan reggel és este, közte rohanás az óvoda és a munkahely, vagy a munka egyéb helyszíne között. Közben lelkifurdalás, hogy jó-e ez így, nem vagyok-e túl keveset mellette, mert igaz, hogy mindig leszervezem a napját, mégis, az lenne jó, ha én is ott lennék benne értékelhető ideig. De nem mindig vagyok ott. Persze, tudom: van, aki három műszakban dolgozik, meg mellékállás, mert nincs férj és kevés a fizetés. A gyereket alig látja. Aztán van, aki csak simán nem kíváncsi annyira a saját gyerekére, így lepasszolja akkor is, ha ráér. És van gyermek, akit vernek otthon. Nyilván, mindennél van rosszabb. Az én gyerekemnek nem rossz, mégis, sokszor érzem azt: lehetne jobb. Lehetnék többet vele, mert azt érzem, hogy igényli.

 

Úgyhogy, most vele vagyok. Vele voltam a strandon homokvárépítés közben, nem böngésztem a kezemben a telefont, elvittem a medencékbe, azt néztem, hogy lubickol, élvezi a vizet, aztán vettem neki lángost (mert akkor nem érdekelt az egészséges étkezés) és fagyit is, mert azt körülbelül minden  órában lehetne neki venni.

Most itt ülök, és nézem, hogyan tollasozik az apukájával a festők ecsetjére való kilátásban a kert végén. Jó csak úgy ülni és nézni, és egy picit elképzelni, milyen is lesz majd, ahogyan nő föl.
Még körülbelül másfél hétig tart ez az idillikus állapot. Hogy nézhetem, megfigyelhetem, nyugodtan meghallgathatom, nem kell folyamatosan siettetnem, fegyelmeznem, elhelyeznem.

Aztán kezdődik minden elölről: reggel időben kelés, „egyél, mert indulnunk kell!”, elindulás, mamánál vagy óvodában maradás, aztán együtt hazatérés, s ha kell, akkor újabb elválás, mert nekem még aznap valamit kell csinálni. Esetleg otthon van feladat. És ő majd megint megkérdezi olykor: „Már megint este jössz?”

Nem baj ez, az élet ilyen. Minden kiegyensúlyozatlanságával és időleges kiegyensúlyozottságával együtt. Elfogadom, elfogadjuk, csináljuk, sőt még szeretjük is így, mozgalmasan, de azért jól esik, ha néha egy kicsit ki lehet lépni, és nem kell tervezni, szervezni, teljesíteni, csak létezni és nézni.
Például azt, ahogyan elkészül egy apró, semmi különös kis homokvár.

Judit

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

Kategória: Beérkezett történetek, Testi-Lelki | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Amikor káosz uralkodik kívül-belül, avagy egy dühös nő másfél éve

Noémi története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, milyen a élmény anyaként, amikor hiába érzed, hogy baj van, a környezeted hülyének néz és nem segít. Amikor kiderül, hogy beteg a gyereked és teljesen tehetetlen vagy, miközben erősnek kellene lenned. Amikor összeomlasz, és a környezeted és a saját bűntudatod versenyben ostoroz emiatt. Ahogyan rátalálsz a megfelelő segítőkre, és ahogyan visszatalálsz a saját belső erőforrásaidhoz. Ahogyan megtanulsz elég jó anya lenni. A gyerekeid és önmagad számára is.

Az erőm végén

 

Kristálytisztán emlékszem a napra, amikor lemondtam magamról. Amikor úgy éreztem, hogy nincs tovább, nem bírok megküzdeni a feladataimmal, egyszerűen nem vagyok hozzá elég. Pedig akkor még nem tudtam, hogy amit minden porcikámból és a zsigereimben érzek, az nem csak egy kósza gondolat, hanem sajnos tény lesz… Tudtam, hogy valami nincs rendben, de senki nem hitt nekem. Hisztis, depressziós anyuka, ezt gondolták, majd mondták rólam.

Manapság nem divat problémákról, gondokról beszélni, sebezhetőnek lenni, hiszen legyél tökéletes, bátor és felelj meg a kor kihívásainak.

 

 

Minden rendben van… Minden rendben van?

 

Van egy könyv, mely szerint: ha 40 körül jársz, van egy kamasz gyermeked (nekem 2!), meg a munkád éppen nem foglalja le minden pillanatát a napodnak, esetleg újszülött gyermeked van, valószínűleg nem a boldogság, hanem valami egészen más tölti ki az életed!

Persze így, hogy a fentiekből rám négyből négy igaz, az esélytelenek nyugalmával szemlélhetném messziről a boldogságot. De szerencsére azért nem teljesen így van! J

Az élet megváltozik egy kisbaba érkezésével és nyilvánvalóan arra számítottam, hogy amit lehetett, át és megéltünk már a nagyokkal így nincs sok meglepetés és mennyire jó lesz nekünk, hiszen „egy boszorka 3 fiával” lesz igazán szép kerek az életünk.

A harmadik kisfiam világra jövetelekor, a halk kis sírást azonnal abbahagyta, ahogy meghallotta a hangom:

– Minden rendben van kicsim! – megsimogattam a csöpp kis arcát és már el is vitték tőlem.

Minden rendben van… ez nálam minden esetben mantraként működött. De a várandósság alatt elvesztettem a nagymamám, lett egy újabb pocsék szülésélményem, meg komplikációk majd hosszú lábadozás és hatalmas holtpontok, szóval belül igazi káosz uralkodott.

Csakhogy mindig átlendültem, elmúlt vagy túléltem mindent, az idő meg segített ebben.

 

 

Az anyai intuíció megmagyarázhatatlan ereje

 

Aztán hazatérve a kórházból rám telepedett valami sötét, nehéz és kimondhatatlan belső félelem. Az ott történtek mélyen nyomot hagytak bennem, néha fortyogtam a dühtől, amit hol szabadjára engedtem, hol elfojtottam. Viszont valahol meg erőt adott a sok megpróbáltatás, mert tudtam, hogy a családom és magam miatt sem eshetek szét.

„Arra kell koncentrálni, ami jó, felemel és nem arra, ami lehúz. Holnap majd ismét kisüt a nap!” Ezt kaptam útravalónak a szülői házból. Ez működik is, csakhogy belebetegedtem, és ez épp elég jelzés volt a testem részéről, hogy végre komolyan vegyem magam. A nagyobbaknál megtapasztaltam, mikor kell őrült módon rohanni a balesetire, és mikor elég egy gyógypuszi, na meg egy kis extra szeretgetés. A legkisebbnél ez, mintha kiveszett volna belőlem, csak tompaság és rettegés töltött ki, azt gondoltam, hogy még sok idő kell, hogy begyógyuljanak a szülés utáni fizikai és lelki sebeim, hogy újra egészségesek legyünk mindketten.

 

 

Lelki hullámvasúton

 

Hullámzóan éltem meg a hétköznapokat, néha csak a csoda és a hála érzése öntött el, néha meg hormonsokkos kisgyerekes sárkánynak láttam magam. A kialvatlanság és a kétségbeesés volt az egyik serpenyőben, a gyerekek mosolya és ölelése a másikban. Egyensúlyoztam a szerepeim között, de leginkább csak a „szaranya” érzés nőtt bennem. Nem voltam felhőtlenül boldog, nem posztolgattam napi 3 übercuki képet, és nem mosolyogtam megállás nélkül, mint a körülöttem rózsaszínködbe burkolózott tökéletes családok és szuperanyuk. Jelzem, sem közelről, sem messziről nem vagyok tökéletes, és fogalmam sincs, hogyan csinálja a többi sokgyerekes anyuka, hogy van mindig mindenre idejük, energiájuk. Én csak fáradtságot, fásultságot és fájdalmat éreztem a legtöbbször.

 

 

Értetlenül álltam a saját érzéseim előtt

 

Pedig a legnagyobb öröm egy gyermek… hát még 3! Tényleg hihetetlen boldogság, amikor reggel megpillantom, és este álomba simogatom őket! Ezért is álltam értetlenül a saját érzéseim előtt. Mindezek ellenére kiegyensúlyozott, nyugodt kis manónk lett, aki bearanyozta a minden napjainkat. Eleinte szépen fejlődött, kerekedett a pofija, viszont a kobakja nem annyira kerek babafej, hanem egy kis csúcsfejre emlékeztetett inkább. Ha ebbéli aggodalmamat kifejezésre jutattam, depressziós paramaminak néztek. Szépen lassan a gyerekorvos, és a családom idegeire mentem. Én pedig elkezdtem kételkedni magamban, az ösztöneimben. Elvesztettem a hitem és már majdnem beletörődtem, hogy csak túlgondolom, vagy képzelődöm, de végül az én megnyugtatásomra, kaptunk egy beutalót a kórházba. Aztán felgyorsultak az események, miután a gyermekneurológus hangja tompán koppant vissza a folyosó kövéről: – Ennek a gyereknek műteni kell a koponyáját.

 

 

Műteni kell a babát! Hibáztatás, önmarcangolás, csodavárás

 

Egy professzorhoz irányít minket, röntgent kér és a felét nem is hallom annak, amit mond, mert bőgök, és nem hiszem el, hogy ez velünk történik. Pedig tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben, mégis mikor ott a bizonyosság, az nem megnyugvást hoz, hanem még több kérdést, kétséget. Vizsgálatok, telefonálások, internetes böngészések, teljes összeomlás, bőgés, várakozás. Majd döbbent csend és értetlenkedés, okok keresése, hibáztatás, önmarcangolás, teljes elutasítás, vad önámítás, csodavárás… az érzelmi skála minden létező bugyrát bejárva. Kifelé összeszedettség látszik, mert hamar jött a felismerés, hogy amíg ez „csak egy gyanú”, addig úgysem tudunk tovább lépni. Eltelik két hét, mire megvan a diagnózis. Én „felkészülten” állok a prof előtt, mert mindent elolvastam, amit csak találtam, hiszen tudni akartam hogy mivel állunk szemben, viszont a férjemet sokkolják a tények. Fejlődési rendellenesség… véletlen vagy örökletes, de mindegy is, mert nincs rá válasz. Van helyette 3 hónapnyi várakozás, hogy megerősödjön a kicsink és utána műtéti beavatkozás, egy jobb életminőség reményében.

 

 

Csak semmi sírás!

 

A fentiekkel nehéz mit kezdeni, hogy meséljem el bárkinek is, ha segíteni nem tudnak, sajnálni meg ne sajnáljanak. Ez egy csapda, mert hirtelen bezárul a kör, hiszen csak kevesek értik azt, mi zajlik bennünk, velünk. Azt a tanácsot kapjuk, hogy maradjon minden úgy, mintha minden rendben lenne, osszuk be, hogy mikor ki lesz az erős támasz, aki tartja magát és a többieket, na meg semmi aggodalmaskodás, gyötrődés, és legfőképp semmi sírás.

Semmi sírás… Ez a legnehezebb, a várandósság alatt sem lehetett, most sem…

Meg kell tanulni elfogadni és a lehető legjobbat kihozni a helyzetből, és persze örülni, hogy van megoldás erre a problémára. Magyarországon pár százan járnak hasonló cipőben.

 

 

Valódi segítség, sok bátorítás és mosoly

 

Szerencsére a család, a bajban összezárt és némi megnyugvást adott a várakozással teli időszakban, na és az a pár barát is, aki ismerte a helyzetet és ott volt egy jó szóra, ölelésre, figyelemelterelő beszélgetésre. Mire majdnem 7 hónaposan és 7 kilósan a műtétre került a sor, a bőrönd bepakolásnál vettem észre magamon, hogy átkapcsolt az agyam. Rutinszerűen csináltam mindent, amit időpocsékolásnak tartottam, ami viszont fontos, azt teljes beleéléssel. Így mikor a nagyoktól elköszöntünk, annyira erősen szorítottam őket magamhoz, hogy nem is vettem észre. Csak a „szeretempillanatokat” akartam átélni és megnyújtani.

 

 

A támogató sorsközösség ereje

 

A gyerekklinikán szembesültünk a ránk váró napokkal, kínokkal és a gyógyulás lépcsőfokaival. Sok segítséget, bátorítást és mosolyt kaptunk. Elnézve az osztályon lévő gyerekeket, az jutott eszembe, hogy mekkora hősök és tanítók ezek a csöppségek, épp csak megszülettek, máris micsoda akadályokat kell legyőzniük. A szülőtársak egyike szerencsére létrehozott egy csoportot, ahol egymást segítik, bátorítják az érintettek a fájdalom, a műtét, a létező terápiák, testi változások, hangulatingadozásokkal kapcsolatos felvetéseket. Szinte keresztülvezetik a betegségen a tagok egymást. Hihetetlenül jó, hogy van egy hely, ahol tudunk kérdezni, panaszkodni, örömöt-bánatot, sikerélményeket megosztani. Olvasva a többieket elfogadtam a dühömet, haragomat, a kétségbeesést, hogy biztosítékot kerestem a gyógyulásra, ami persze nincs. Tudtam, amíg ezt nem fogadom el, addig képtelenség elengedni, túllépni és jól lenni. Bebizonyosodott, hogy minden, amit eddig tanultam, nem volt hiábavaló, itt sorra jöttek az események, amiben hasznát vettem a tapasztalataimnak.

 

 

A düh elfogadásának útja

 

A beavatkozás után 1 hónappal, a picink leesett az ágyról, pedig mind ott voltunk és mégis megtörtént. A meggyőződés, hogy én tehetek róla, és hogy nem védelmeztem eléggé robbanásszerű érzelmi mélységbe taszított. Vulkánként tört ki belőlem az addig gondosan elfojtott sírás. Lefagytam a tehetetlenségtől.

4 hónapba telt mire mindent kivetettem magamból és már nem elfogadhatatlan érzelemként, gyengeségként éltem meg a dühömet. A sajgó fájdalom és a beleőrülés helyett, le kellett mennem a legmélyére, és ha kicsit bele is szakadtam, akkor is szembe kellett nézni azzal, ami igazán bánt, hogy megéljem, és végre feldolgozzam.

 

 

Elég jó anya lettem. Nekik és magamnak.

 

Kerestem és vágytam a pozitív élményekre, így minden örömforrást bevetettem, ami csak eszembe jutott. Találtam egy pályázatot is, beküldtem egy mesét, ami megjelent egy válogatás kötetben. Az írás felszabadít és rendezi a gondolataimat, így ez örök szerelem marad. 🙂

Mindeközben persze helyt kellett állni az életem minden területén, és küszködtem azért, hogy jó anya legyek, mindegyik gyermekemnek… vagy csak elég jó.

Elég nekik és magamnak.

Mindenféle neheztelés, elfojtás nélkül, hozzáférhető és elérhető legyek. Láttak már összetörve és így én is, jobban láthatom őket, mert megengedjük magunknak a valódi érzéseinket.

 

 

Ami segített túlélni

 

Hogy túléljem ezt az időszakot, kellett a család, a barátok, a segítő csoport, egy csodálatos Dévény tornász, a Klinika, és rengeteg remek ember.

Kellett egy erős érzelmi háttér, sok derű, pocsék napokon is a jó szó, megszámlálhatatlan bögre kávé, holtpontokon átlendítő kedves üzenet, elhinni, hogy hallgatni kell a megérzéseimre, tudni, hogy képes vagyok használni az eddig tanultakat. Vagy csak kiszakadni a megszokottból, valami furát csinálni, babakocsival a bringaúton járni, hatalmas szélbe beleállni, hinni és várni a csodát, és ha valami nem tetszik, hát kézbe kell venni a dolgokat, és változtatni kell.

Nem könnyű, nem is megy mindig, hiszen sokszor vagyok fáradt, hisztis, türelmetlen és egy csomó mindent elfelejtek. De csak ránézek a csodálatos gyerekeimre és a legkisebb buksijára, ahol a fültől fülig vágott sebhely, örökre emlékeztet arra, hogy mindig minden rendeződik valahogy… és ez így jó!

Noémi

 

Olvasd el az összes Női sorsok, női mesék történetet, és meríts belőlük erőt a saját utadhoz!

 

Kategória: Beérkezett történetek, Testi-Lelki | Címke: , , , , , , | Hozzászólás most!

Maminti Kuckó – új közösségi tér nyílt Budán!

Nyáron új mamabarát helyet fedeztem fel Buda szívében, és le vagyok tőle nyűgözve! Ismerjétek meg Ti is a Maminti Kuckót, egy újabb, kisgyerekes anyák által megálmodott és létrehozott vállalkozást!

Tóth Viktória, aki két igazán ebatta fiú édesanyja, korábban marketing és jogi/pénzügyi kommunikáció terén dolgozott. Keresztesi Andrea, egy kislány és egy kisfiú boldog anyukája, tőzsde férfias világa után valami teljesen másra vágyott, és egyenlőre ez teljesülni látszik! 🙂 Barátságuk teremtette meg a Maminti varázslatos világát, amihez másik kedves barátnőjük Paphalmi Rita csendestársként betársult. Andival beszélgettem az Anyacsavaron kulisszatitkokról és tervekről.

 

 

Hogy született a Maminti ötlete?

 

Két kisgyerek édesanyjaként sokszor szembesültem azzal jobb ha nem álmodozom egy nyugodtan elfogyasztott kávéról, sütiről miközben akár gyerekes, akár gyerek nélküli barátnőimmel beszélgetek. A legtöbb kávézóban zavaró a kisgyerek jelenléte, aki a legváratlanabb időben sírja el magát, kiabál, ne adj’ isten hisztizni kezd! És ez nem szemrehányás! Megértem, ha mások is nyugodt körülmények között szeretnének meginni egy kávét! 🙂

A probléma inkább az, hogy nincsenek olyan helyek, ahol kimondottan a gyerekes szülőket várják, megteremtve hozzá a szükséges környezetet!

Két barátnőmmel összeállva, arra gondoltunk nyitunk egy helyet, ahol természetes, ha sír a gyerek, ha hisztizik, ha meg kell szoptatni, ezért senki nem fog csúnyán nézni! Emellett azonban még szerettünk volna minőségi szolgáltatásokat is nyújtani, hogy aki bejön hozzánk, igazán jól érezze magát és akár vissza is térjen.

 

 

Mitől különleges, amit Ti nyújtotok a kisgyerekes családoknak?

 

Mi nem egy egyszerű üzletet, vagy kávézót akartunk, hanem ennél többet, egy igazi közösségi teret, ahol barátságok születhetnek, ahol meghallják egymás problémáját, örömét! E mellé, mi kínálunk kiváló minőségű speciality kávét, sütit, pékárut, mindenből a legjobbat, amit mi is szívesen fogyasztunk!

Ugyanakkor könyves- és játékboltként is működünk! Tőlünk bátran lehet kérdezni, szívesen ajánlunk könyvet, játékot hiszen azokat is mind mi válogattuk össze, minden kiadótól a személyes kedvenceinket! Kézműves játékokat is tartunk, amiket anyukák készítenek, ezzel is próbálunk hozzájárulni, hogy minél több kisgyerekhez eljussanak ezek a fantasztikus játékok!

Különböző foglalkozásokat és programokat is tartunk, hogy még tartalmasabb legyen a nálunk töltött idő!

 

Milyen programokban gondolkodtok?

 

Délelőttönként a 3 év alatti gyerekeknek kínálunk zenés, kézműves foglalkozásokat, anyukáknak baba-mama jógát. Délutánonként már a nagyobb korosztály is talál magának programot, tornát, jógát, pszichodrámát, angoloktatást, diavetítést, mesedélutánt!

De a szülőkről sem feledkezünk meg, ősztől több klub is indul nálunk, lesznek beszélgetős délutánok, ahol igyekszünk aktuális problémákról beszélgetni szakértők társaságában! Felkészítő tanfolyamok is indulnak várandós szülőknek (nemcsak anyukáknak)! És ha valaki szívesen kikapcsolódna gyerek nélkül is, ajánljuk jazz estjeinket kiváló előadókkal!

Szombatonként író-olvasó találkozókat tartunk, járt már nálunk Dániel András, Varró Dani, Vadadi Adrienn, ősszel újravárjuk őket és reményeink szerint ellátogat hozzánk még egy nagy mesemondó, de nem szeretnénk elkiabálni!

Zenés-, kézműves programok, szüreti mulatság, Halloween, Mikulás, karácsonyi, farsangi program, bábelőadások és még sorolhatnám, mi mindent tervezünk!

 

Ez is egy vállalkozás, amit kisgyerekes szülőként a saját családotok mellett indítottatok. Mi okozza a legnagyobb kihívást?

 

Természetesen kisgyerekes szülőként nehéz, sokszor megoldhatatlannak tűnő feladatok elé állít minket ez a “kis” üzlet! A feladatok kezdenek egyre nagyobbra nőni, és a munka mellett sajnos anyagi forrásainkat is erősen kimeríti. Ráadásul kisgyerekes szülőként mi is szeretnénk nemcsak másoknak, de a saját gyerekeinknek is minden tőlünk telhetőt megadni! Amikor nem a Mamintiben vagyunk, akkor a családunkkal. Egyenlőre a szívünk visz előre minket, ami tudom, fellengzősen hangzik, de igaz!

 

Mi az, amire a legbüszkébbek vagytok? Mi adja a belső motivációt a folytatáshoz?

 

Büszkék vagyunk rá, hogy nem egészen egy év alatt sikerült egy kedves törzsközönséget idegyűjteni, barátságok születtek, ajánlások alapján látogatnak el hozzánk sokszor a város másik végéből, de akár vidékről is. Gyerekek születnek, nőnek a szemünk előtt és egy-egy mosoly igazi ajándék!

 

 

Ha Te is szívesen kipróbálnál egy kisgyerekes anyáknak szóló, gyerekekkel is látogatható programot, várlak szeretettel a következő Anyacsavar Klubban a Mamintiben, aminek a témája az időkezelés.

 

 

Kategória: Mamabarát, Testi-Lelki, Vissza a munka világába | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Családi nyaralás 3 és 6 évessel – ami nekünk bevált

Minden évben be kell látnom, hogy az előző év tapasztalataiból nem sokat tudok hasznosítani a családi nyaraláson. A gyerekek nőnek, az igényeik változnak. Ami tavaly a tuti befutó volt, arra idén rá sem bagóznak. Ami tavaly még csak vágyálom volt, idén már természetes. Íme a legfontosabb tanulságaink és az idei legjobb megoldásaink a három- és a hatévessel a családi nyaraláson.

 

 

Egymásból és másból töltekezés

Ami a legfontosabb tanulság, és minden évben elfelejtem, hogy a családi nyaralás a gyerekek számára arról szól első sorban, hogy belőlünk töltekeznek. Abból, hogy négyesben vagyunk, és állandóan elérhetően, napokon keresztül. És minden évben elfelejtem azt is, hogy ez eleinte rettenetesen fárasztó, hiszen nekünk, szülőknek is ez a nyaralásunk, és mi is szeretnénk feltöltődni, csak másképpen, mint ők. Sok is a feszültség mindenki között az első napokban. Idén kb. 10 nap (!) egymásból töltekezés után kezdett érezhető lenni a változás: ennyi idő kellett, hogy a gyerekek már elhiggyék, hogy tényleg sok-sok „hancúrnapot” töltünk együtt, és ne kérjenek megállás nélkül, és néha kétségbeesetten destruktív módon a figyelmet. Ennyi kellett, hogy megtöltsük a feneketlennek látszó figyelem-tankot, és átlépjünk egy élhető arányra a figyelem elosztásban, ahol vannak olyan pillanatok is, amikor a gyerekek egyedül játszanak, mi pedig egymással beszélgetünk, vagy szépirodalmat olvasunk. Nagyon örülök neki, hogy idén három hetet töltöttünk együtt egybefüggően, ezért megtapasztalhattuk ezt a váltást.

 

 

A természet elég, nem kell extra

Semmilyen mesekönyv nem olyan izgalmas, mint lepkehálóval megpróbálni halat fogni a Balatonban. A kert, a homokozó, a víz, a növények, és állatok megfigyelése, a pókok hálószövésének áhítatos figyelése egy órán keresztül, az esőbe kiállás fürdőruhában mindent visz. Tavaly még egy DM-es zacskónyi könyvvel, foglalkoztató füzettel és új játékkal érkeztem a nyaralásra, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű impulzust tudjam adagolni a fiúknak, idén hazavittem a zacskónyi cuccot.

 

 

Napirend szőr mentén

Mi vagyunk este az utolsók a Balaton parton, és reggel elsők a játszótéren. Pár nap alatt beleérkezünk a vakációs “napirendbe”, amibe sok minden belefér a reggel 9-kor fagyizás, és az éjszakai csillaghullás-nézés is, ami máskor soha nincs. Pár sarokkő marad az egyébként teljesen spontán, úszós létben: a meleg kaja ebédre, a kicsinek az ebéd utáni alvás, az én „dolgozós” kimenőm 3-4 naponta pár órára, és hogy az esti fektetés a férjemé, a reggeleket viszont én viszem, amíg ő tovább alhat.

 

 

Kívánt viselkedés pozitív megerősítése

Miközben mindnyájan egyetértünk abban, hogy a nyár a szabadság, az időtlenség és a kapcsolódások elmélyülésére, a közös élmények megélésére van, mindnyájunk életét megkönnyíti, ha a gyerekek viselkedése nem esik szét, és nem folyamatos fegyelmezésből és veszekedésekből áll a családi nyaralás. Végig gondoltam, melyik gyerekemnek milyen viselkedés okoz kihívást, aminek a megugrása nekünk, szülőknek is sokat jelentene, és megbeszéltem a fiúkkal, hogy ki mivel tud matricákat gyűjteni. Idén nyáron nálunk lehetett matricát kapni azért, ha reggel, miután felébredtek, halkan játszanak, és hagynak bennünket, szülőket aludni.  Lehetett még matricát kapni többek között a hangos köszönésért, a rendrakásért, a kicsinek pedig a wc-be pisilésért, kakilásért. A gyerekek imádták, hogy egy kis tudatos odafigyeléssel olyasmit csinálhatnak, amivel nekünk is örömet okozhatnak, és imádták a matricagyűjtést is, mert 10 matricát be lehetett váltani valami vágyott élményre, mint a dodzsemezés, vagy vízi biciklizés. Fontos volt, hogy megtapasztalhatták, mit tehetnek ők maguk a nyári programok alakításáért. Mellesleg pedig nyertünk még egy szobatiszta gyereket, sok plusz átaludt órát…stb.

 

 

Testvérkapcsolat

A nyaraláskor eltöltött extra sok idő olyan váratlan ajándékokat is hozott, mint a folyamatosan a szülői figyelemért versengő tesók közötti kapocs megerősödése. Napról-napra érezhető volt az elmélyült közös játékok és az egymással törődés arányának növekedése. Egyre több az elfelezett kakaós csiga, az együtt elolvasott mesekönyv, a közös bunkerezés, amit nagyon jó volt látni…

 

 

Barátok nekik, felnőtt társaság nekünk

Idén valahogy úgy alakult, hogy szinte minden nap voltak látogatóink a nyaraláson, és volt, aki ott is aludt. Volt a gyerekeknek új és új gyerektársaság, akivel lehetett bandázni, és idén már ez azt jelentette, hogy mi, felnőttek is tudtunk közben beszélgetni a teraszon egy fröccs mellett. Túl vagyunk azon a szakaszon, amikor a kicsi sarkában kell állni, mert önveszélyes, és a nagyokat állandóan fegyelmezni kell, mert közveszélyesek. Fantáziavilágot építenek maguk köré, és órákon át építenek várat, rohangálnak a kertben lovagként, konspirálnak egy sátorban, vagy rajzolnak együtt. Én meg a távolból figyelem őket, és gyönyörködöm bennük.

 

 

Én-idő

Azaz teljesen egyedül töltött idő, ami introvertált szülőként nekem és a férjemnek is napi szükséglet. Ehhez azonban el kell mennünk otthonról, mert a gyerekek ahhoz még kicsik, hogy kibírják, hogy ne újságoljanak el valami izgalmas felfedezést öt percenként. Ezért nálunk azt szokták meg a gyerekek, hogy néha apa fut, anya kávézik (és persze dolgozik), de fektetési idő után már van esti olvasás is, és felnőtt társaság is nyomokban.

 

 

Kirándulás

Beleérkeztünk abba az életkorba, hogy a gyerekek maguk állnak elő egy olyan kéréssel, hogy kirándulni szeretnének, és azt is megmondják, hová, például egy vulkánhoz. És nem öt percig tart a lelkesedés, hanem napokig, sőt, az sem szegi a kedvüket, hogy végül valóban fel kell mászni egy tetejére, és vissza is mindenki a saját lábán megy. Menő!

 

 

 

Felnőtt házibuli

Először vittük magunkkal a gyerekeket egy olyan buliba, ahová minket, felnőtteket hívtak meg a saját barátaink, de voltak ott mások is gyerekekkel. Volt kert, gyerektársaság, közös zenélés, ami a fiúknak nagy élmény volt, és nekünk is jutott mindenből egy kicsi: társaságból, közös zenélésből, kerti ücsörgésből is. Win-win. Talán, mert nem is vártunk tőle sokat, és minden jó pillanat kellemes meglepetés volt.

 

 

Ami nem jött be: fesztiválozás

Idén valahogy átfordultak az arányok abban, mekkora szívás tömegben, kánikulában két gyerekkel mászkálni valahol, ahol nap közben sokszor még a fű sem nő, az érdekes programok meg altatási időben vannak, és/vagy irtó hangosak, mindezt csilliókért cserébe azért a lehetőségért, hogy egy-egy jó programot, vagy pár régi barátot elcsípjünk. Valahogy idén nem érte meg. Ezer más programmal sokkal jobban jártunk.

 

 

És a ráadás: a saját nyaralás

Amikor a három szuper nagyszülő együtt és váltásban 4 napon át bevállalta a fiúkat, és mi kimenőt kaptunk. Életmentő, kapcsolatregeneráló saját ritmusban eltöltött időt. Amikor alapvetően csend van, és csak a madárcsicsergést, lombsusogást, esőkopogást, hullámverést hallgatom. Amikor napokon át a saját tempómban eszem, iszom, alszom és csinálom azt, amihez éppen kedvem van. Amikor zavartalanul és szabadon áramolhatnak a gondolataim és a hozzájuk kapcsolódó érzéseim, ami hozzásegít, hogy hónapok óta bennem kavargó, feldolgozásra váró tapasztalatok hirtelen a helyükre kerülnek.

 

Érdekel, hogyan terveztem a korábbi években, amikor 1 és 4 évesek voltak a gyerekek, és abból mi vált be? Vagy amikor 2 és 5 évesek voltak? 🙂

 

Kategória: Gyereknevelés, Napló, Testi-Lelki, Új családi szokások | Címke: , , | Hozzászólás most!

Mert ÉN vagyok a legjobb anya a gyermekem számára

Edit története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan bontakozik ki egy frissen szülővé vált nőben az anyai önismeret, ami a másoknak megfelelés és örökös bűntudat csapdájából elvisz a saját, egyedi, másokéhoz nem hasonlítható, önazonos útra. Kívánom minden nőnek, hogy ugyanúgy megtalálja a saját útját anyaként, ahogyan Edit!

 

A hozott program: fekete és fehér

Olyan környezetben nőttem fel, ahol a dolgok általában feketék és fehérek voltak, jók és rosszak. Nem volt átmenet, szivárvány meg pláne.

Engem mindentől féltettek, a gyerekkoromból kimaradtak az élmények, a nagy esések, de így a nagy nevetések is. Elhatároztam, én máshogy csinálom majd. Lesz egy hordozókendőnk és eljárunk társaságba, kirándulni, élményeket gyűjtünk. Ez már a várandósságom alatt meghiúsult.

 

Nehézségek és bezárkózás

Az első pár hétben nagyon sokat fájt a hasam. Sétálni csak keveset tudtam. A munkámat sem tudtam végezni, mert az sok utazással, gyaloglással járt volna. Így otthon maradtam. Elkezdtem bezárkózni.

Aztán megszületett a fiam. Az első időszakban nehezen aludt és nappal aludt hosszabban, éjjel rövideket. Így nehéz volt bárhová elmenni. Aztán ez változni kezdett, de én addigra már bezárkóztam. Nem szerettem kimozdulni, valahogy semmi sem volt jó. És ezen az sem segített, hogy a hordozókendő miatt sokszor megkaptam a magamét. Mert ugye evidens, hogy a gyerekem megfullad, sohase tudom letenni, nem tanul meg járni… Vagy jött a másik véglet, aki csak áradozott róla, milyen nagyszerű dolog. De természetesnek senki nem vélte, átlagos anya nem lettem.

 

A fekete-fehér csapda

Így észrevétlenül beleestem a fekete – fehér csapdájába. Olvastam a kötődő neveléssel kapcsolatos könyveket, cikkeket. Olvastam rengeteg pszichológiai témájú könyvet. Onnan akartam megtanulni, hogyan legyek jó anya.

 

Mesét csak olvasni szabad, nem nézni. Mert egy jó anya nem ülteti gép elé a gyerekét. Így amikor mégis néztünk, bűntudatom volt. Bébiételt nem veszünk, csak egyszerű, természetes ételeket eszünk. Mert egy jó anya megfőz mindent a gyermekének. Így kevesebb időm maradt a fiamra, a férjemre és magamra.

Fejlesztésekre nem jártunk, én sem fejlesztettem. Gyógypedagógusként úgy gondoltam, fejlődik az egészséges fiam magától is úgy, ahogyan kell. Csak egyszerűen játszottunk. Ezt nem bántam meg.

 

De nem lettem jó anya. És jó feleség sem. És önmagamnak sem voltam jó, hiszen boldog sem voltam, jól sem éreztem magam a bőrömben.

 

Nekem kell megváltoznom

Aztán egy barátnőm azt mondta, ha azt akarom, hogy megváltozzon a környezetem, nekem kell megváltoznom. Először dühös lettem. Én úgy gondoltam, éppen eleget dolgozok és adok magamból, nehogy már én fordítsak még időt és energiát az önfejlesztésre is. Menjen pszichológushoz a férjem. De nem ment. Így maradt minden, ahogy volt.

 

De barátnőm mondata azért mindig ott motoszkált a fejemben.

 

Nővérem megvarrt egy ruhát és megkért, hímezzek rá mintát. Ez nagyon sok munkát jelentett. Hetekig hímeztem éjjelente 1-2 órát és közben Louise L. Hay megerősítéseit minden éjjel végighallgattam.

 

Ennek és barátnőm mondatának köszönhetően úgy döntöttem, valóban felállok, teszek valamit a boldogságomért.

 

Az első lépések

Elkezdtem egy pszichológussal együtt dolgozni és egy online metaforaíró tanfolyamon (mindennapinlp.hu) is részt vettem. És az életem megváltozott. Mert megváltoztam én.

 

Elkezdtem kimozdulni. Baba-mama klubba járni. Kezdtem önmagamra találni.

 

Aztán az életünk hatalmas fordulatot vett. Eladtuk a házunkat és kikerültem a régi közegből. Új életet kezdtem. Egy lakóautóval fél éven át jártuk Európát, hogy aztán visszatérjünk Magyarországra és megalapítsuk a saját otthonunkat ott, ahol látom a szivárvány összes színét.

 

Mélységek és magasságok

Közben nagyon hullámzott a lelkem. Voltak mélységek, magasságok. Közben elvesztettem valakit, aki nagyon közel állt hozzám és nagyon fiatal volt. Ez megadta a végső pofont ahhoz, hogy tudjam, senki más nem számít, csak én, a fiam és a férjem. És most hallom néhány ember szavát, hogy “én szamár előre”, de igen. ÉN előre. Mert ha én nem vagyok jól, a fiam sem lesz jól. Azt szeretném, hogy boldog legyen. Ezt pedig csak úgy tudom hitelesen megtanítani neki, ha én boldog leszek.

 

 

Elhatároztam, hogy boldog leszek

Úgyhogy elhatároztam, boldog leszek. Járjuk az erdőt, ugrálunk sáros pocsolyákban, kerestem egy ovit, ahol szeretik, figyelnek rá, biztonságban tudom. Fordítok magamra időt. Igyekszem elkerülni a panaszkodást és másokat is leállítani, amikor elkezdik. A munkában is megkerestem a saját utamat, építem a saját vállalkozásomat. Igyekszem minden területen adni Önmagamnak, hogy aztán mikor a fiammal vagyok, igazán tudjak vele lenni.

 

 

Már nem olvasok könyveket a gyereknevelésről

A fiam már négy éves. Már nem olvasok könyveket arról, hogyan kellene őt nevelni. Egyszerűen szeretem és igyekszem csak a belső hangomra hallgatni. Az anyai ösztönök működnek, ha figyelünk rájuk. És bár nem vagyok “tökéletes”, a lakásunk időnként rendetlen, eszünk gyors ételeket, de nagyon sokat nevetünk, kirándulunk. Időnként veszekszünk, de mindig szeretünk.

 

Számomra ez okozta eddig a legnagyobb nehézséget. Meghallani a szívem szavát, megbízni a saját ösztöneimben. De szerencsére hamar rájöttem, akkor vagyok jó anya, ha önmagam vagyok.

 

Nyúlné Terpó Edit

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

 

Kategória: Beérkezett történetek, Gyereknevelés, Testi-Lelki, Új családi szokások | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Több a belső engedélyem saját célokat megvalósítani!

“Nekem az Önmegvalósítás csoport kiszabadulást jelentett a bezártságból. Nagyon jó volt hozzám hasonló kisgyerekes vállalkozónőkkel közösen ötletelni, tőlük visszajelzést kapni. Nagyon sok szuper javaslatot kaptam a többiektől, és mindig volt 2 hetem az alkalmak között előrelépni.

Ez a csoport a férjemtől is vállalkozástámogatást kér, ami egy új családi szokás kialakítását is jelentette. Már az év elején lefoglaltam az időpontokat, a kicsiket fokozatosan a nagymamához szoktattam, hogy tavasszal el tudjak jönni ide. Ezt a kialakult jó szokást megtartom a nyárra is!

Egyre több a belső engedélyem saját célokat megvalósítani, ami nagyon felszabadító!”

Hortobágyi Mónika, kétgyerekes, vállalkozást indító anya

Kategória: Az Anyacsavar csoportról, Új családi szokások, Vissza a munka világába | Címke: , , , , | Hozzászólás most!

Itt mindig támogatást kapok!

“Nekem az Önmegvalósítás csoport abban segített, hogy fókuszált jelenléttel gondolkozhassam az elakadásaimon, a többieket látva megerősödhessek, és tudatosíthassam, hogy amit szeretnék elérni, azt máris csinálom!

Itt nem lehet hibázni, mindig támogatást kapok. Dóra remekül mederben tartja a csoportot, mégis jó a hangulat. Nekem különösen tetszett, hogy mindig utána nyúlt azoknak, akik valamiért nem tudtak eljönni egy-egy alkalomra.

Kedvenc gyakorlatom volt az 5 perces visszajelzés a többiektől a számomra legégetőbb kérdésekre.”

Karlócai Regina, kétgyerekes, vállalkozást indító anya

Kategória: Az Anyacsavar csoportról, Referenciák, Vissza a munka világába | Címke: , | Hozzászólás most!

Ki merek állni a világ elé

“Jó, hogy az Önmegvalósítás Anyacsavar csoport 3 hónapig tart, mert a folyamatosság segít a vállalkozásom fejlesztésében. Amikor itt vagyok, a fókuszt a vállalkozásomon tartja.

Jók a kérdések, amiket végig gondolhatok a vállalkozásom bármely szakaszában. Jól esik az erősségeim tudatosítása, és a hiányok konkrét kezelése. Az önismeret fejlesztésén túl itt egy újabb támogató network-öt is kaptam. Megszűnt a gombóc a torkomban, hogy kiálljak a világ elé, mint vállalkozó.

Amióta a csoportot elkezdtem, a kitűzött céljaim sorra megvalósultak: lett állandó helyem, együttműködő partnerem és fizetős ügyfeleim is.”

Révay Dóra, kétgyerekes vállalkozó anya

Kategória: Az Anyacsavar csoportról, Referenciák, Vissza a munka világába | Címke: , , | Hozzászólás most!