Családi nyaralás 3 és 6 évessel – ami nekünk bevált

Minden évben be kell látnom, hogy az előző év tapasztalataiból nem sokat tudok hasznosítani a családi nyaraláson. A gyerekek nőnek, az igényeik változnak. Ami tavaly a tuti befutó volt, arra idén rá sem bagóznak. Ami tavaly még csak vágyálom volt, idén már természetes. Íme a legfontosabb tanulságaink és az idei legjobb megoldásaink a három- és a hatévessel a családi nyaraláson.

 

 

Egymásból és másból töltekezés

Ami a legfontosabb tanulság, és minden évben elfelejtem, hogy a családi nyaralás a gyerekek számára arról szól első sorban, hogy belőlünk töltekeznek. Abból, hogy négyesben vagyunk, és állandóan elérhetően, napokon keresztül. És minden évben elfelejtem azt is, hogy ez eleinte rettenetesen fárasztó, hiszen nekünk, szülőknek is ez a nyaralásunk, és mi is szeretnénk feltöltődni, csak másképpen, mint ők. Sok is a feszültség mindenki között az első napokban. Idén kb. 10 nap (!) egymásból töltekezés után kezdett érezhető lenni a változás: ennyi idő kellett, hogy a gyerekek már elhiggyék, hogy tényleg sok-sok „hancúrnapot” töltünk együtt, és ne kérjenek megállás nélkül, és néha kétségbeesetten destruktív módon a figyelmet. Ennyi kellett, hogy megtöltsük a feneketlennek látszó figyelem-tankot, és átlépjünk egy élhető arányra a figyelem elosztásban, ahol vannak olyan pillanatok is, amikor a gyerekek egyedül játszanak, mi pedig egymással beszélgetünk, vagy szépirodalmat olvasunk. Nagyon örülök neki, hogy idén három hetet töltöttünk együtt egybefüggően, ezért megtapasztalhattuk ezt a váltást.

 

 

A természet elég, nem kell extra

Semmilyen mesekönyv nem olyan izgalmas, mint lepkehálóval megpróbálni halat fogni a Balatonban. A kert, a homokozó, a víz, a növények, és állatok megfigyelése, a pókok hálószövésének áhítatos figyelése egy órán keresztül, az esőbe kiállás fürdőruhában mindent visz. Tavaly még egy DM-es zacskónyi könyvvel, foglalkoztató füzettel és új játékkal érkeztem a nyaralásra, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű impulzust tudjam adagolni a fiúknak, idén hazavittem a zacskónyi cuccot.

 

 

Napirend szőr mentén

Mi vagyunk este az utolsók a Balaton parton, és reggel elsők a játszótéren. Pár nap alatt beleérkezünk a vakációs “napirendbe”, amibe sok minden belefér a reggel 9-kor fagyizás, és az éjszakai csillaghullás-nézés is, ami máskor soha nincs. Pár sarokkő marad az egyébként teljesen spontán, úszós létben: a meleg kaja ebédre, a kicsinek az ebéd utáni alvás, az én „dolgozós” kimenőm 3-4 naponta pár órára, és hogy az esti fektetés a férjemé, a reggeleket viszont én viszem, amíg ő tovább alhat.

 

 

Kívánt viselkedés pozitív megerősítése

Miközben mindnyájan egyetértünk abban, hogy a nyár a szabadság, az időtlenség és a kapcsolódások elmélyülésére, a közös élmények megélésére van, mindnyájunk életét megkönnyíti, ha a gyerekek viselkedése nem esik szét, és nem folyamatos fegyelmezésből és veszekedésekből áll a családi nyaralás. Végig gondoltam, melyik gyerekemnek milyen viselkedés okoz kihívást, aminek a megugrása nekünk, szülőknek is sokat jelentene, és megbeszéltem a fiúkkal, hogy ki mivel tud matricákat gyűjteni. Idén nyáron nálunk lehetett matricát kapni azért, ha reggel, miután felébredtek, halkan játszanak, és hagynak bennünket, szülőket aludni.  Lehetett még matricát kapni többek között a hangos köszönésért, a rendrakásért, a kicsinek pedig a wc-be pisilésért, kakilásért. A gyerekek imádták, hogy egy kis tudatos odafigyeléssel olyasmit csinálhatnak, amivel nekünk is örömet okozhatnak, és imádták a matricagyűjtést is, mert 10 matricát be lehetett váltani valami vágyott élményre, mint a dodzsemezés, vagy vízi biciklizés. Fontos volt, hogy megtapasztalhatták, mit tehetnek ők maguk a nyári programok alakításáért. Mellesleg pedig nyertünk még egy szobatiszta gyereket, sok plusz átaludt órát…stb.

 

 

Testvérkapcsolat

A nyaraláskor eltöltött extra sok idő olyan váratlan ajándékokat is hozott, mint a folyamatosan a szülői figyelemért versengő tesók közötti kapocs megerősödése. Napról-napra érezhető volt az elmélyült közös játékok és az egymással törődés arányának növekedése. Egyre több az elfelezett kakaós csiga, az együtt elolvasott mesekönyv, a közös bunkerezés, amit nagyon jó volt látni…

 

 

Barátok nekik, felnőtt társaság nekünk

Idén valahogy úgy alakult, hogy szinte minden nap voltak látogatóink a nyaraláson, és volt, aki ott is aludt. Volt a gyerekeknek új és új gyerektársaság, akivel lehetett bandázni, és idén már ez azt jelentette, hogy mi, felnőttek is tudtunk közben beszélgetni a teraszon egy fröccs mellett. Túl vagyunk azon a szakaszon, amikor a kicsi sarkában kell állni, mert önveszélyes, és a nagyokat állandóan fegyelmezni kell, mert közveszélyesek. Fantáziavilágot építenek maguk köré, és órákon át építenek várat, rohangálnak a kertben lovagként, konspirálnak egy sátorban, vagy rajzolnak együtt. Én meg a távolból figyelem őket, és gyönyörködöm bennük.

 

 

Én-idő

Azaz teljesen egyedül töltött idő, ami introvertált szülőként nekem és a férjemnek is napi szükséglet. Ehhez azonban el kell mennünk otthonról, mert a gyerekek ahhoz még kicsik, hogy kibírják, hogy ne újságoljanak el valami izgalmas felfedezést öt percenként. Ezért nálunk azt szokták meg a gyerekek, hogy néha apa fut, anya kávézik (és persze dolgozik), de fektetési idő után már van esti olvasás is, és felnőtt társaság is nyomokban.

 

 

Kirándulás

Beleérkeztünk abba az életkorba, hogy a gyerekek maguk állnak elő egy olyan kéréssel, hogy kirándulni szeretnének, és azt is megmondják, hová, például egy vulkánhoz. És nem öt percig tart a lelkesedés, hanem napokig, sőt, az sem szegi a kedvüket, hogy végül valóban fel kell mászni egy tetejére, és vissza is mindenki a saját lábán megy. Menő!

 

 

 

Felnőtt házibuli

Először vittük magunkkal a gyerekeket egy olyan buliba, ahová minket, felnőtteket hívtak meg a saját barátaink, de voltak ott mások is gyerekekkel. Volt kert, gyerektársaság, közös zenélés, ami a fiúknak nagy élmény volt, és nekünk is jutott mindenből egy kicsi: társaságból, közös zenélésből, kerti ücsörgésből is. Win-win. Talán, mert nem is vártunk tőle sokat, és minden jó pillanat kellemes meglepetés volt.

 

 

Ami nem jött be: fesztiválozás

Idén valahogy átfordultak az arányok abban, mekkora szívás tömegben, kánikulában két gyerekkel mászkálni valahol, ahol nap közben sokszor még a fű sem nő, az érdekes programok meg altatási időben vannak, és/vagy irtó hangosak, mindezt csilliókért cserébe azért a lehetőségért, hogy egy-egy jó programot, vagy pár régi barátot elcsípjünk. Valahogy idén nem érte meg. Ezer más programmal sokkal jobban jártunk.

 

 

És a ráadás: a saját nyaralás

Amikor a három szuper nagyszülő együtt és váltásban 4 napon át bevállalta a fiúkat, és mi kimenőt kaptunk. Életmentő, kapcsolatregeneráló saját ritmusban eltöltött időt. Amikor alapvetően csend van, és csak a madárcsicsergést, lombsusogást, esőkopogást, hullámverést hallgatom. Amikor napokon át a saját tempómban eszem, iszom, alszom és csinálom azt, amihez éppen kedvem van. Amikor zavartalanul és szabadon áramolhatnak a gondolataim és a hozzájuk kapcsolódó érzéseim, ami hozzásegít, hogy hónapok óta bennem kavargó, feldolgozásra váró tapasztalatok hirtelen a helyükre kerülnek.

 

Érdekel, hogyan terveztem a korábbi években, amikor 1 és 4 évesek voltak a gyerekek, és abból mi vált be? Vagy amikor 2 és 5 évesek voltak? 🙂

 

Mert ÉN vagyok a legjobb anya a gyermekem számára

Edit története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogyan bontakozik ki egy frissen szülővé vált nőben az anyai önismeret, ami a másoknak megfelelés és örökös bűntudat csapdájából elvisz a saját, egyedi, másokéhoz nem hasonlítható, önazonos útra. Kívánom minden nőnek, hogy ugyanúgy megtalálja a saját útját anyaként, ahogyan Edit!

 

A hozott program: fekete és fehér

Olyan környezetben nőttem fel, ahol a dolgok általában feketék és fehérek voltak, jók és rosszak. Nem volt átmenet, szivárvány meg pláne.

Engem mindentől féltettek, a gyerekkoromból kimaradtak az élmények, a nagy esések, de így a nagy nevetések is. Elhatároztam, én máshogy csinálom majd. Lesz egy hordozókendőnk és eljárunk társaságba, kirándulni, élményeket gyűjtünk. Ez már a várandósságom alatt meghiúsult.

 

Nehézségek és bezárkózás

Az első pár hétben nagyon sokat fájt a hasam. Sétálni csak keveset tudtam. A munkámat sem tudtam végezni, mert az sok utazással, gyaloglással járt volna. Így otthon maradtam. Elkezdtem bezárkózni.

Aztán megszületett a fiam. Az első időszakban nehezen aludt és nappal aludt hosszabban, éjjel rövideket. Így nehéz volt bárhová elmenni. Aztán ez változni kezdett, de én addigra már bezárkóztam. Nem szerettem kimozdulni, valahogy semmi sem volt jó. És ezen az sem segített, hogy a hordozókendő miatt sokszor megkaptam a magamét. Mert ugye evidens, hogy a gyerekem megfullad, sohase tudom letenni, nem tanul meg járni… Vagy jött a másik véglet, aki csak áradozott róla, milyen nagyszerű dolog. De természetesnek senki nem vélte, átlagos anya nem lettem.

 

A fekete-fehér csapda

Így észrevétlenül beleestem a fekete – fehér csapdájába. Olvastam a kötődő neveléssel kapcsolatos könyveket, cikkeket. Olvastam rengeteg pszichológiai témájú könyvet. Onnan akartam megtanulni, hogyan legyek jó anya.

 

Mesét csak olvasni szabad, nem nézni. Mert egy jó anya nem ülteti gép elé a gyerekét. Így amikor mégis néztünk, bűntudatom volt. Bébiételt nem veszünk, csak egyszerű, természetes ételeket eszünk. Mert egy jó anya megfőz mindent a gyermekének. Így kevesebb időm maradt a fiamra, a férjemre és magamra.

Fejlesztésekre nem jártunk, én sem fejlesztettem. Gyógypedagógusként úgy gondoltam, fejlődik az egészséges fiam magától is úgy, ahogyan kell. Csak egyszerűen játszottunk. Ezt nem bántam meg.

 

De nem lettem jó anya. És jó feleség sem. És önmagamnak sem voltam jó, hiszen boldog sem voltam, jól sem éreztem magam a bőrömben.

 

Nekem kell megváltoznom

Aztán egy barátnőm azt mondta, ha azt akarom, hogy megváltozzon a környezetem, nekem kell megváltoznom. Először dühös lettem. Én úgy gondoltam, éppen eleget dolgozok és adok magamból, nehogy már én fordítsak még időt és energiát az önfejlesztésre is. Menjen pszichológushoz a férjem. De nem ment. Így maradt minden, ahogy volt.

 

De barátnőm mondata azért mindig ott motoszkált a fejemben.

 

Nővérem megvarrt egy ruhát és megkért, hímezzek rá mintát. Ez nagyon sok munkát jelentett. Hetekig hímeztem éjjelente 1-2 órát és közben Louise L. Hay megerősítéseit minden éjjel végighallgattam.

 

Ennek és barátnőm mondatának köszönhetően úgy döntöttem, valóban felállok, teszek valamit a boldogságomért.

 

Az első lépések

Elkezdtem egy pszichológussal együtt dolgozni és egy online metaforaíró tanfolyamon (mindennapinlp.hu) is részt vettem. És az életem megváltozott. Mert megváltoztam én.

 

Elkezdtem kimozdulni. Baba-mama klubba járni. Kezdtem önmagamra találni.

 

Aztán az életünk hatalmas fordulatot vett. Eladtuk a házunkat és kikerültem a régi közegből. Új életet kezdtem. Egy lakóautóval fél éven át jártuk Európát, hogy aztán visszatérjünk Magyarországra és megalapítsuk a saját otthonunkat ott, ahol látom a szivárvány összes színét.

 

Mélységek és magasságok

Közben nagyon hullámzott a lelkem. Voltak mélységek, magasságok. Közben elvesztettem valakit, aki nagyon közel állt hozzám és nagyon fiatal volt. Ez megadta a végső pofont ahhoz, hogy tudjam, senki más nem számít, csak én, a fiam és a férjem. És most hallom néhány ember szavát, hogy “én szamár előre”, de igen. ÉN előre. Mert ha én nem vagyok jól, a fiam sem lesz jól. Azt szeretném, hogy boldog legyen. Ezt pedig csak úgy tudom hitelesen megtanítani neki, ha én boldog leszek.

 

 

Elhatároztam, hogy boldog leszek

Úgyhogy elhatároztam, boldog leszek. Járjuk az erdőt, ugrálunk sáros pocsolyákban, kerestem egy ovit, ahol szeretik, figyelnek rá, biztonságban tudom. Fordítok magamra időt. Igyekszem elkerülni a panaszkodást és másokat is leállítani, amikor elkezdik. A munkában is megkerestem a saját utamat, építem a saját vállalkozásomat. Igyekszem minden területen adni Önmagamnak, hogy aztán mikor a fiammal vagyok, igazán tudjak vele lenni.

 

 

Már nem olvasok könyveket a gyereknevelésről

A fiam már négy éves. Már nem olvasok könyveket arról, hogyan kellene őt nevelni. Egyszerűen szeretem és igyekszem csak a belső hangomra hallgatni. Az anyai ösztönök működnek, ha figyelünk rájuk. És bár nem vagyok “tökéletes”, a lakásunk időnként rendetlen, eszünk gyors ételeket, de nagyon sokat nevetünk, kirándulunk. Időnként veszekszünk, de mindig szeretünk.

 

Számomra ez okozta eddig a legnagyobb nehézséget. Meghallani a szívem szavát, megbízni a saját ösztöneimben. De szerencsére hamar rájöttem, akkor vagyok jó anya, ha önmagam vagyok.

 

Nyúlné Terpó Edit

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

 

Tizennégy heti jegeskávé

Zsuzsanna története az Anyacsavar Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett, és arról szól, hogy akármennyire tudatosan is készül valaki az anyává válásra, biztos, hogy sok tapasztalat készületlenül éri. Kisgyerekes anya tervez, kisgyerek végez. Ekkor jön a jól ismert újratervezés. Kérdés, van-e elegendő lelki muníció és külső támogatás ahhoz, hogy a kezdeti kanyarokat jól vegye az anya. Ez a történet egy szívmelengető pozitív példa erre.

 

Erre nem készültem

Minden téren nagyon tudatosan készültem a kisfiam érkezésére. Nemcsak a várandósságról, a szülésről, de a gyermekágyról is sokat olvastam, beszélgettem anyákkal, készültem a szoptatásra, hordozásra, mosható pelenkázásra.

Amikor hazaérkeztem 14 héttel ezelőtt a kórházból, kezemben Barnabással, aki éppen torkaszakadtából ordított, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek vele, rám tört az érzés, ami azóta sokszor: erre nem készültem fel.

 

Képes vagyok rá

Mindig én támogattam másokat az anyaságukban, bátorítva őket arra, hogy hallgassanak az ösztöneikre, megerősítve, hogy jól csinálják, képesek rá, elég jó anyák. A szülésem csodálatos, katartikus élmény volt. A szoptatás pedig a kínok kínja az első pár hétben, amikor sírtam a fájdalomtól, és a férjem tehetetlenségében többször ajánlotta, hogy akkor legyen inkább tápszer, mert ez kinek jó…tudtam, hogy jó a technika, nincs lenőve Barni nyelve, egyszerűen ennyi kellett, míg hozzászoktam ehhez az igénybevételhez. Visszanézve hálás vagyok, hogy kitartottunk.

 

Végre azt csinálhatom, amit szeretnék?

Úgy gondoltam, a babával itthon töltött időszak lesz, amikor végre azt csinálom, amit szeretnék, tanulhatok, főzhetek, lesznek hétvégék, amikor mehetünk ide-oda, lesz újra nyár és ünnepek. Az első hat hétben a tenyerükön hordoztak, a férjem, a család, a barátaink és a gyülekezet, más dolgom nem volt, mint a baba ellátása. Akkor még sokat aludt, volt időnk filmeket nézni, nekem szüléstörténetet írni, ruhákat hajtogatni, kakaós csigát sütni…aztán ráeszmélt a világra, és azóta a második gyermekágyat éljük.

Szerettem volna mindennap menni valahová, mozogni, közösségbe, zenebölcsibe, gyülekezetbe. A kisfiam azt mondta, nem. Ő még erre nem érett, megijesztik más kisgyerekek, nem mindig (általában nem) tűri végig a tornát, sem a hátamon, sem a matracon. Ha nincs este fürdés, altatás viszonylag fix időben, kiborul. Ha nappal alszik, inkább elnyúlok mellette, minthogy nekiálljak főzni. Ha máshol töltjük az éjszakát, sír. Az altatás kétemberes munka, kell hozzá porszívóhang, labda, amin ringatózunk és egy férj, aki átveszi, amíg zuhanyzom vagy már nem bírja a derekam.

 

Amit elengedtem, és amihez ragaszkodtam

Nagyon nehezen engedtem el a saját elvárásaimat, a házimunkát, a főzést, a sok programot. Sorban húztam ki a képzeletbeli listámról a balatoni esküvőt, a dédmama meglátogatását, az istentiszteletet, a hosszú sétákat, a gyakori vendégfogadást. A végén két dolog maradt, amihez ragaszkodtam a túlélésem és jóllétem érdekében: a jegeskávé és a mozgás. Amikor van 10 percem kávézni vagy 30-40 percem tornázni, amíg a férjemmel elvan a baba, akkor töltődöm fel a maradék 23 órájára a napnak. Egyelőre ennyi megy, a bűntudathullámok ritkulnak, az pedig, hogy a kisfiam ébren töltött idejében (amikor nem fáradt) végig mosolyog, megerősít abban: jól van ez most így, nem lehet mindent egyszerre. Majd lesz tanulás, szabad este, teljes edzés, részidős munka, sütés-főzés a maga idejében. Ahogy érik rá a kisfiam. Addig pedig neki hiszek és nem mindenki másnak, aki megállapítja, hogy „hozzászokik, ha mindig felveszed, soha nem fogod tudni letenni”. Majd leteszem. Ha megérett rá.

R.Zsuzsanna

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

Amikor anya nincs otthon, mert dolgozik

Z. Anna őszinte, önreflektív története arról, hogyan élte meg azt az időszakot, amikor a klasszikus társadalmi elvárással szembemenve a GYES-ről vezetői pozícióba tért vissza, és a férje tartotta otthon a frontot. Elmeséli, mik voltak a leghúzósabb helyzetek, és a legjobb bevált megoldások a helyzet lelki és praktikus kezelésére. Megosztja a tapasztalatait arról, hogy a környezetében, ki hogyan vette a kanyart, és milyen váratlan ajándékokat kapott a választott útján. Inspirálódjatok belőle!

 

A gyerekeinkkel otthon töltött éveim után az élet hozott nálunk átmenetileg egy újfajta felállást, miután családi támogatással elfogadtam egy számomra szakmailag motiváló megkeresést. „Gyeses anyukából” hirtelen én lettem a családunkban a munkája miatt legtöbbet távollevő szülő, a férjem pedig a rugalmas munkáját a gyerekek logisztikája köré igazító, mindenben támogató társam. Ennek az időszaknak a szubjektív felismeréseiből, egyszerre feltöltő és időnként kétségbeejtő tapasztalataiból próbáltam visszatekintve szemezgetni.

 

 

Tökéletességen innen, lehetetlenen túl

 

Szárnyakat adott annak a megtapasztalása, hogy ha valami számomra fontos, és ebben a férjem is támogat, a fejemben elsőre leküzdhetetlennek tűnő akadályok és félelmek is képesek lebomlani. Vagyis ha épp az a prioritás, igenis megoldható, hogy kisgyerekes anyaként én legyek többet távol otthonról, csökkentve a jelenlétemet a gyerekek körüli napi feladatokban, és az otthon töltött évek után is képes vagyok a kihívást jelentő munkámat megfelelő szinten elvégezni. Ez a tény önmagában óriási szabadságérzetet, önbizalmat, erőt adott, amire rátettek még egy lapáttal a munkámban szerzett napi sikerélmények, szakmai és emberi visszajelzések. Éppen ezekre a tapasztalásokra voltam már nagyon kiéhezve az otthon töltött évek alatt.

 

Megtapasztaltam ugyanakkor a saját bőrömön, mit jelent az, amit nyilván elméletben addig is tudtam, hogy az időm és az energiáim is korlátozottak. Azaz ha a munkámba több időt és energiát fektetek, kevesebb jut a családomra, de legalábbis sokkal több sakkozásba és erőfeszítésbe kerül, hogy mindenkire és mindenre jusson annyi belőlem, amennyit igényelnénk. Mivel nálunk a munkába állásom után a férjem kevesebbet dolgozott, az ő idejéből, energiáiból többet töltődhettek a gyerekek, bennük így kevésbé, bennem viszont folyamatosan volt minden téren némi hiányérzet.

 

Mind a munkában, mind otthon folyamatosan mérlegelnünk, priorizálnunk kellett, sokszor hoztunk a hétköznapokban olyan döntéseket, amikkel teljes mértékben nem lehettünk elégedettek, mondtunk nemet olyan dolgokra, amikre szívünk szerint igent szerettünk volna, de egyszerűen nem fért bele minden az életünkbe.

 

És akkor még nem beszéltünk azokról az életterületekről, amik prioritásban lecsúsztak a dobogóról, és így itt még a tökéletességre való törekvés minimális látszatát sem sikerült fenntartanunk. (Nálunk ide tartozott különösképp a háztartás.)

 

Időbe tellett elfogadnom azt is, hogy nem jó stratégia, ha mindenhol a száz százalékra törekszem, mert minél többet próbálok kipréselni magamból, annál nagyobb árat kell érte fizessek. Konkrétan ez azt jelentette, hogy ha nem hagytam időt magamra, a pihenésre, töltekezésre is az intenzív munka és a családi élet közt, előbb-utóbb szó szerint vagy lebetegedtem, vagy legalábbis a kimerültségtől a hétvégére erőteljesen lecsökkentek a kapacitásaim. Muszáj volt tudatosan lassítani, minden téren feladatokat csökkenteni, ambíciókból lejjebb adni. Vagyis rájöttem, hogy minden lehetséges, de csak úgy, ha elfogadjuk a tökéletlenséget.

 

 

Minél kevesebb, annál jobban értékelem

 

A vázolt időszűke következtében a napom szinte minden tevékenysége, ami fontos volt nekem annyira, hogy a figyelmemet és az energiáimat ráfordítsam, roppant értékessé és így korlátok közé szorítva feltöltővé is vált számomra. Sosem éltem meg még ekkora ajándéknak azt a napi pár órát és a hétvégéket, amiket a gyerekekkel tölthettem, különleges kiváltságnak, ha sikerült odaérnem értük az oviba-bölcsibe, vagy ha én altathattam őket este. Ugyanígy értékeltem a csendes, elmélyült munkát az irodámban, ami már annyira hiányzott, a felnőtt beszélgetéseket a kollégáimmal, az inspiráló szakmai programokat, együtt gondolkozást. Még az ingázással töltött idő is különleges perceket jelentett, amikor a magam kedvére olvasgathattam, tervezhettem vagy egyszerűen csak bámészkodhattam.

 

Szervezést és lemondásokat igényelt, és ezért szinte ünnepé vált a férjemmel rendszeresített kettesben töltött időnk és a barátos kimenők. Élveztem a csendes magányos tevékenységeimet is, még olyankor is, ha csak ruhateregetésről, főzésről vagy otthoni pakolászásról volt szó.

 

Megtapasztaltam, hogy a munkával töltött idő és az elvégzett munka minősége gyakran nem korrelálnak. Azt hiszem, még életemben nem dolgoztam annyira fókuszáltan, és nem gazdálkodtam ennyire hatékonyan a napom értékes óráival, perceivel a munkahelyemen, mint amikor a gyerekekhez akartam este hazasietni. És ez fordítva is igaz lehet: egyáltalán nem biztos, hogy a túlórák számában mérhető le a munkaerő kiválósága és elkötelezettsége.

 

 

Megfelelni, de most kinek?

 

Ahogyan a kisbabás időszakban, ugyanúgy a munkába visszatérve, gyerekeket bölcsődébe-óvodába beszoktatva is rengeteg okosabbnál okosabb véleményt, tapasztalatmegosztást, kéretlen tanácsot, érzelmi reagálást kapnak az anyák arra vonatkozóan, hogy miért (nem) kellett volna mindent másként csinálni. Én sem úsztam meg a részvétteli sóhajtozásokat („hú, szegények, akkor még naaagyon kicsik!”; „dehát ha nem volt más választásod, és vissza kellett menned dolgozni..”), értetlenkedést („ezt nem is fogom fel, fizikailag hogy lehetséges”) és irigykedést („ja, az más, az én férjem három év alatt össz kétszer hozta el a gyerekeket az óvodából”). Sőt, női vezetőként számos olyan megjegyzés is szíven ütött, amit egy férfi sosem kapna meg. („Akkor ezek szerint a karriert választottad.”) Rájöttem, hogy még a saját magunkkal szemben állított elvárásoknak is nagyon nehéz szülőként megfelelnünk, nemhogy még a környezetünk (rokonság, kollégák, ismerősök, óvónők, szomszédok, boltos néni..) felől érkező nyomásnak is kitegyük magunkat. Valahogy olyan könnyeden kellene ilyenkor reagálni, ahogyan Palya Bea énekli a Megmondókban: „Én erre csak nevetek, megvonom a vállam, és azt mondom szelíden, hogy csináld utánam.”

 

Másrészről persze dolgozó anyaként egyáltalán nem mindegy, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról a munkahelyünkön, mennyire tekintenek minket a korlátozott elérhetőségünk mellett is megbízható, kompetens munkaerőnek. A saját tapasztalatom az, hogy először nekem kellett bizonyítanom, eloszlatni a kétségeket azzal kapcsolatban, hogy akkor is igényesen végzem a munkám és lehet rám számítani, ha azon vagyok, hogy az estéimet ne töltsem bent a munkahelyemen. Amikor ez a bizalom minden irányban kialakult, onnantól kezdve én is kérhettem a többiek együttműködését: sikerült a munkatársaimmal közösen kialakítanunk egy olyan rendszert, ami alapvetően tiszteletben tartotta a magánéletünk határait is. Fontos tanulság volt az is, hogy ezeket a határokat helyettem senki más nem fogja meghúzni, senki nem fog hazaküldeni a munkából a gyerekeimre való tekintettel. Viszont mikor sikerült elengedni a feltételezett külső elvárásokat, kiderült, hogy egyáltalán nem dől össze a világ, ha a saját igényeimmel is igyekszem összhangba hozni a feladatok elvégzésének ütemezését.

 

 

A tökéletlenség szerethető

 

Tökéletlen vagy épp abszurd helyzetekből bőségesen jutott nekünk ebben az időszakban. Ilyenkor nagyjából két lehetőség közül választhattunk: vagy kellemetlenül érezhettük és felhúzhattuk magunkat, elkezdve egymás hibáztatását, vagy egy lépés távolságból néztünk rá magunkra, és szívből nevethettünk a kínunkon és a helyzetek komikumán.

 

Ilyen volt például, amikor kijött elém a férjem a munkahelyemre a gyerekekkel, és kitört belőlem a nevetés, mikor megláttam a kisfiamat a mintás fürdőnadrágjában, a lányom meg egy bő éve kinőtt, derekáig érő kis ruhácskájában, amit fogalmam sincs, hogyan sikerült még rá rángatnia. Állítólag csak ezeket találta a szekrényükben. Hasonlóan emlékezetes volt, mikor az ovis fotózás képeit láttuk meg, ahol minden gyerek élére vasalt ingben, csokornyakkendővel, illetve fodros ruhában, gyönyörűen megalkotott frizurákkal pózolt, leszámítva a mi fiunkat, a kitérdelt, pecsétes játszónadrágjában. (Ezek a logisztikai részletek, mint az aktuális ovis fotózás, már nem mentek át nálunk a szűrőn, de legalább őszintére sikerültek a képek..)

 

Aztán olyan is volt, amikor szerda magasságában már sem tiszta tányér, sem energia nem volt bennünk a mosogatáshoz, így stílusosan előkerült az addig sosem használt aranyozott szélű esküvői porcelánkészlet a szekrény mélyéről a vajas kenyeres vacsorához. De volt improvizált, gyertyával díszített fél almánk is születésnapi köszöntésképp, amikor épp nemhogy emeletes torta sütésére, de még bevásárlásra sem jutott az időnkből. Voltak, vannak és lesznek is ilyen helyzetek, és milyen jó, hogy évek múlva is lesz min mosolyognunk.

 

 

 „Szerepcserében”

 

A sűrű mindennapi ritmusban folyamatos kihívást jelentett, hogy a férjemmel a kapcsolatunk is dobogós helyen maradhasson a prioritások körében, és a napi, gyerekek körüli logisztikai interakciókból kilépve, más kontextusban is „találkozzunk” időnként egymással. Hosszabb távon mégis meglepő, hogy ez a szűk két évnyi tapasztalat nem várt módon milyen sokat épített a kettőnk kapcsolatán, és azon, ahogy a kisgyermekes mindennapokat kezeljük.

 

Számomra az, hogy a férjem támogatott a kezdetektől abban, hogy elvállaljam az elsőre mély víznek tűnő munkát, és ahogyan ehhez aztán napi szinten a hátteret biztosította, felért egy szerelmi vallomással. Nagyjából azt jelentette és jelenti ma is nekem: tisztellek, értékesnek tartom a munkádat, és ne aggódj, együtt bármit meg tudunk oldani. Mai napig óriási hála és csodálat tölt el, ha erre az időszakra gondolok. A csodálat arra vonatkozik, hogy ebben az új felállásban én is új képességeit, oldalát ismertem meg a férjemnek, ami a maga tökéletlenségeivel együtt is még vonzóbbá tette őt a szememben.

 

Azóta újra én vagyok itthon gyesen, de az én magatartásomon is formált ez az időszak. Például kevésbé érzem helyét a mártírkodásnak a gyerekek körüli és a háztartási terhek miatt, mert tudom, hogy pontosan tisztában van vele a párom is, milyen az, amikor egyedül kell reggel mindenkit összekészíteni, időben mindenhova beérni, vagy éppen egyszerre gondoskodni a gyerekek napközbeni szórakoztatásáról, a bevásárlásról, vacsoráról, fektetésről. Plusz igyekszem leszokni arról is, hogy munka után már a küszöb átlépésekor a férjemre tuszkoljam valamelyik akut feladatot, vagy épp egy (vagy több) gyereket, ugyanis voltam már a másik bőrében. Megéltem egypárszor, milyen érzés az, amikor a napi feladatoktól zsongó fejjel, fáradtan és éhesen átlépem az otthonunk küszöbét, ahol a kis hangos, imádni való energiavámpírok várnak. Tudom, mennyit jelentett, ha ilyenkor még kaptam egy csepp időt, amíg leülhettem, szusszanhattam egyet, mielőtt „átvettem a stafétabotot”. És igen, most már azt is tudom, hogy ha az ember átenged egy feladatot a másiknak, legjobb, ha a „hogyan” kérdésében szabad kezet ad – még ha mint láttuk, öltöztetés esetén esetleg kinőtt ruha és fürdőnadrág lesz is a „végeredmény” –,  mert a mikromenedzsment rengeteg energiát szív el és ráadásul mindkét felet frusztrálja.

 

Bízom benne, hogy nem csak minket, de a gyerekeinket is gazdagította a nézőpontváltás, és hogy nekik a világ legtermészetesebb dolga, bármelyik szülőjük is tölt velük több időt, vagy van többet távol a munkában. Meglepő és nekem néha szívszorító is volt megtapasztalni, milyen könnyeden és rugalmasan reagálnak a gyerekek a változásokra, és mennyire valós tükröt tartanak elénk. Miután az apjukkal a korábbinál lényegesen több és intenzívebb időt töltöttek együtt, az ő kapcsolatuk, kötődésük elmélyült, megerősödött, ami évekkel később is tapintható. A magam részéről pedig úgy éreztem, nekem ismét valamivel több időt és energiát kellett rájuk fordítanom ahhoz, hogy újra azt lássam a tükörben, amit szívemből szeretnék.

 

Ez a történet 2018-ban az Anyacsavar második Női sorsok, női mesék pályázatára érkezett. A sorozat többi történetét itt találod!

 

Anya-csecsemő terápia szülés utáni érzelmi-hangulati zavarokra

Idén 25 éves a Vadaskert gyermekpszichiátriai kórház.
Ennek alkalmából beszélgettem Frigyes Júlia gyermek- és ifjúságpszichiáterrel az anya-csecsemő terápia lehetőségeiről a szüléshez kapcsolódó érzelmi-hangulati zavarok esetén. Mi áll az elakadások hátterében? Mi a családtagok, szakemberek szerepe?

 

 

Honnan tudhatjuk, hogy ha egy anya lelkileg nincs jól a szülés után, akkor vajon szüléshez kapcsolódó érzelmi-hangulati zavarokról van-e szó?

 

Ha tünet van, annak az oka trauma. Gyakran a gyerekkortól egymásra fűződő traumasorozat utolsó fázisa a szülés. A szülés elementáris ereje újranyitja az összes korábbi szenvedést, fájdalmas élményt, de éppen ezért ez egyben egy lehetőség is a gyógyulásra. Ha azonban ebben az érzékeny állapotban nem támogató a környezet, nem lehet megélni szabadon az érzéseket, akkor hangulati zavar alakulhat ki.

 

Milyen érzésekre gondolsz?

 

A szülés után gyakori, hogy egy anya azzal szembesül, hogy nem azt érzi, amit szeretne. Mondjuk, azt várja önmagától, hogy boldognak, elégedettnek, kiteljesedettnek érezni majd magát a szülés után, ehelyett teljesen oda nem való érzések kavarognak benne, mint félelem, düh, megfosztottság. Vagy éppenséggel azon döbben meg, hogy nem érez az égvilágon semmit. Pedig ezek is legitim érzések.

 

Hogyan tudja segíteni az ambivalens érzésekkel küzdő anyát a környezete?

 

Ilyenkor az segíti leginkább az anyát, ha van lehetősége az érzéseivel együtt lenni, ezeket önmagának megengedni. Ehhez kulcsfontosságú a társa és az anyja megengedő hozzáállása. A segítők sokszor a saját rossz érzéseik elől menekülnek, ezért nem tudnak valóban jelen lenni a segítésben. A jó segítés az, amikor nem követelem, hogy legyél már jól, legyen már vége a te rossz érzéseidnek. Ha a szülő nő anyja felül tud kerekedni azon, hogy a lánya tünete az ő „rossz anyaságának” oka, akkor ez az ő bűntudatát is gyógyíthatja a saját korábbi elégtelenségei miatt.

 

Gyakran mondják, hogy ha az anya jól van, a baba is jól van. És ha az anya nincs jól?

 

Talán meglepő, de sokszor találkozom azzal, hogy bár az anya tele van rossz érzésekkel, a baba mégis jól van. Ennek az az oka, hogy a gyerek a saját énje kialakulásáig, azaz körülbelül hároméves koráig kapcsolódik az anya tudattalanjához. Így ha a tudatosított rossz érzések mellett az anyában ott van a gyereke tudattalan akarása, a baba ehhez kapcsolódva biztonságban érzi magát.

 

Hogyan zajlik az anya-csecsemő terápia?

 

A gyerekek hároméves koráig nincs terápia az anya nélkül, legyen bár szó étkezési, alvási, szobatisztasági, vagy elszakadási problémáról. Amíg az anyával beszélgetünk, jelen van a csecsemő is. Amint az anya közel tud kerülni a saját érzéseihez és azokat szabadon megélheti, lépésről-lépésre megtörténik a változás az anya-csecsemő kapcsolatban is.

 

Hogyan legyek boldog veled? – könyvajánló

Karin Wagenaar holland párterapeuta könyve a kötődéselmélet felnőttkori vetületeit és az erre alapozó EFT pszichoterápiás módszert mutatja be. Az EFT, azaz érzelmekre fókuszáló terápia a párkapcsolataink működésének mélyebb megértését és ezen keresztül azok megjavítását tűzi ki célul.

 

Mit tanultam ebből a könyvből?

 

1.) A csecsemőkorban kialakult kötődés meghatározza a viselkedésünket még felnőttkorunkban is.

Aki járt egyetemre, és volt fejlődéslélektan kurzusa, az tutira hallott a kötődéselméletről, és arról, hogy a biztonságos és a bizonytalan kötődés hogyan hat a csecsemők viselkedésére. Arról azonban valahogy sosem hallunk, hogy a csecsemőkorban kialakult kötődés hogyan mutatkozik meg felnőttkorban.

A könyv számomra legizgalmasabb fejezetei azt taglalják részletesen, hogyan hat élethosszig a csecsemőkorban megszerzett kötődési mintánk a későbbiekben, kamaszként és felnőttkorunkban a saját érzelmeink felismerésére és kezelésére, az önismeretünkre és helyzetfelismerő képességünkre, a mások érzelmeinek beazonosítására, és viselkedésének értelmezésére, azaz az érzelmi intelligenciánkra.

Hogyan függ ez aztán össze a baráti és párkapcsolataink alakulásával, a változásokhoz, problémamegoldáshoz való rugalmas, vagy éppen rugalmatlan hozzáállásunkkal. A kudarcok, veszteségek és traumák kezelésével, a kapcsolatokon belül az igényeink kommunikálásának és a konfliktusok felvállalásának képességével. Az intimitáshoz és a szexhez való viszonyunkkal. Azzal, hogyan kezdeményezünk emberi kapcsolatokat, és hogyan szakítunk, és mindeközben hogyan érezzük magunkat. Nem lövöm le a poénokat, de meleg szívvel ajánlom, hogy olvassátok el a könyvet, már ezért megéri! A könyvben van egy kötődési stílus teszt, ami segít beazonosítani a saját, vagy akár a párunk kötődési stílusát is.

 

 

2.) A kötődési stílusunk nem statikus.

A jó hír az, hogy létezik szerzett kötődési biztonság. Azaz hogyha alapvetően bizonytalanul kötődő vagy, egy hosszan és jól működő szeretetkapcsolatban egy biztonságosan kötődő emberrel megtanulhatod, hogyan bízz szorongóan kötődőként jobban önmagadban, vagy elkerülően kötődőként a másikban.

Kérdés, hogy ugyanez igaz-e visszafelé is? Vajon egy bántalmazó, vagy elhanyagoló közegben le lehet építeni még egy biztonságosan kötődő ember magas önértékelését, önmagába, másokba, a világba vetett bizalmát?

Habár a könyv szerint szert lehet tenni felnőttként is biztonságos kötődésre, ugyanakkor fontos tudni, hogy fokozódó stressz alatt mindenki hajlamos a „hozott” kötődési mintájának megfelelő viselkedéshez visszatérni.

 

 

3) Bár sokat tehetünk szülőként a gyerekeinkért, ütközhetünk megugorhatatlannak tűnő korlátokba.

Ez banálisan hangzik, de sok szülő bármennyire szeretne is, nem képes könnyen ráhangolódni a babájára, és a szülői inkompetencia-érzés idővel csak erősödik benne, ahogy a babájában erősödik a tapasztalat, hogy a szülő nem képes megfelelően reagálni a szükségleteire. A nem válaszkész szülő pedig tanult tehetetlenséget és kötődési problémát okozhat a gyereknél.

Sajnos ez bármelyikünkkel megtörténhet, nem kell sok hozzá. Épp elég, ha valaki hideg és/vagy elhanyagoló szülők mellett nőtt fel, és otthonról nem hoz válaszkész szülői mintát. Ha nincs, vagy instabil a párkapcsolata, mert akár ő, akár a partnere bizonytalanul kötődő. Ha egy traumatikus szülésélményen van éppen túl, tele stressz-hormonnal, friss testi és feldolgozatlan lelki sebekkel…stb. Tulajdonképpen az a csodálatos, amikor valaki mindezek ellenére képes válaszkész szülőként működni…

A könyv szerint a gyerekek egyharmada bizonytalanul kötődő, és akár egy családon belül is lehet az egyik gyerek biztonságosan, a másik bizonytalanul kötődő, ami a szülőknek is hatalmas frusztráció és stresszforrás, nem csak a gyerekeknek. Főleg a szorongóan kötődő szülőknek…

Engem a könyv olvasása megerősített abban, hogy fontos időről-időre tudatosítani, hogy bár sokat tehetünk a gyerekeink jóllétéért, nem mindenért vagyunk mi felelősek. És érdemes azt is tudatosítani, hogy a gyerekeinkért első körben a saját önismeretünkön keresztül tehetjük a legtöbbet.

 

 

Ami a könyv elolvasása után is kérdőjel bennem, és tovább olvasnék, tapasztalnék róla, az maga az EFT, azaz az érzelmi fókuszú terápia, amivel a bizonytalan kötődés okozta problémákat lehet elvileg nagyon hatékonyan orvosolni pároknál. Kíváncsian várom az újabb, témába vágó köteteket az Ursus Libristől!

 

 

Gyerek gipszben – B terv a hétvégékre, szülinapi bulira és a nyaralásra

Bennünket is elért egy klasszikus gyerekbaleset, minek folytán a hatéves túlmozgásos gyerek minimum három hétre fekvőgipszbe, mi pedig állandó logisztikai és humorérzék-próbák elé kerültünk, ahol nap mint nap újabb új és/vagy váratlan helyzetek elé kerülünk, és azzal kísérletezünk, mi válik be. Kb mindenre kellett B terv. Összegyűjtöttem, a számunkra bejövős megoldásokat.

 

Öröm az ürömben, avagy átkeretezés a gyerekkel

 

Még a baleseti sürgősségire tartva a fájdalomtól sokkos hatévesem azt kérdezte, hogy fog-e tudni valaha járni, amitől összefacsarodott a szívem. Határozottan bizonygattam, hogy még szép, sőt, tökéletesen meg fog gyógyulni, de hozzáfűztem azt is, hogy most egy darabig biztosan nem tud majd se úszni, se focizni, se karatézni, se jógázni. A kisfiam félbeszakított, és arra kért NE mondjam tovább, mert ettől nagyon elszomorodik. Akkor elkezdtem sorolni neki, mi mindent fogunk csinálni, amit egyébként biztosan nem tennénk: először is nem kell oviba mennie egy darabig, hanem sok „hancúrnapot” tartunk majd kettesben otthon, vendégeket fogunk fogadni otthon, és minden nap sütiket fogunk nekik sütni. Na, ezektől egyből felvidult, és már egészen másképp nézett arra, ami történt: egyszerre sikerült látni ugyanannak a dolognak a negatív és pozitív oldalát.

 

 

Változatos programok becsavarodás ellen

 

A kezdeti lelkesedést azonban a hétköznapokban is fenn kell tartani, különben előtérbe kerülnek óhatatlanul a hiányzó dolgok („Mama, mikor tudok újra futni?”) és a kellemetlenségek (fáj, meleg, viszket…stb.). Egy csomó mindent kipróbáltunk, amikből a legnépszerűbbek a következők voltak:

 

  • Összebújós közös olvasás. Mivel a baleset egybe esett a 6. szülinappal, jó pár klassz könyvet kaptunk ajándékba, és a gyerekkönyvtárból is rengeteg jó könyvet hoztunk haza. Íme a kedvenceink a hatéves korosztálynak.

 

  • Süti-sütés. Na, ez olyasmi, amit sosem csináltunk, mert én nem szeretek sütni, ebben a helyzetben viszont egy szuper közös programnak bizonyult. Együtt kiválasztottuk a receptet a netről. Ezután bevásárló listát készítettünk, én diktáltam, ő jegyzetelt cuki ákombákom betűkkel (pl. jokurt), azután lementünk a kölcsön kerekesszékkel a boltba, és a lista alapján bevásároltunk – ő felolvasta, együtt megkerestük a hozzávalókat. Otthon közös keverés, maszatolás, izgatott várakozás a sütő előtt.

 

  • Vendéglátás. A várva-várt és elmaradt szülinap helyett minden délutánra igyekeztem egy-egy barátot meghívni, akivel úgy játszhat, ahogyan velem sosem. Szembeszökő volt, mennyire hiánypótlóak ezek az 1-2 órás látogatások, és mennyit adnak lelkileg a fiamnak. Azt a szintű felhőtlen ökörködést, és gyöngyöző nevetést semmi más nem tudta pótolni.

 

  • Készségfejlesztés. Azt hiszem, soha ebben a dózisban nem fogyasztottunk foglalkoztató füzeteket, oldottunk meg feladványokat, ragasztottunk matricákat és rajzoltunk/színeztünk, mint most. Ugyanez igaz a közös társasozásokra: rengeteg új társast fedeztünk fel, memóriakártyáztunk, kirakóztunk. Annyit, amennyit szerintem egész évben összesen nem csináltunk. Ezek voltak a kedvenc foglalkoztató füzeteink.

 

  • Piknikezés. Valójában ugyanazt a könyvet olvassuk és ugyanazt a tízórait esszük meg, amit otthon szoktunk, viszont ezt a közeli park füvére leterített piknikpélden csináljuk, és a tízórait dobozból lehet elővenni, aminek legalább akkora varázsa van, mint egy ajándékdoboz kinyitásának. Másik előnye, hogy a túlmozgásos kisebbik közben kedvére mászókázhat, csúszdázhat, rohangálhat a parkban található játszótéren, és így a hatéves kecském is jóllakik, de a hároméves káposztám jókedve is megmarad.

 

  • Focizás és kosarazás kerekesszékből. Hiszen azon egyedül én akadtam fenn, hogy fekvőgipszben van a gyerekem, ő veleszületett megoldásközpontú megközelítéssel a maradék egészséges lábára és két kezére koncentrált. Hozzáfűzöm, hogy míg minden felnőtt sajnálkozva nézett rá, az összes többi gyereknek természetes volt, hogy be akar állni játszani, és mindenki csak azzal volt elfoglalva, hogy kipróbálja ő is a mankóját és a kerekesszékét.

 

  • Kirándulás. Ehhez a kedvenc gyerekeknek szóló programajánlómhoz, a Minimatinéhez fordultam ötletekért, akik minden kirándulásajánlónál feltüntetik, hogy babakocsival, illetve kerekesszékkel megközelíthető-e, végigjárható-e az útvonal. Így voltunk például a Szemlőhegyi barlangban, amihez interaktív kiállítás is tartozott, vagy az Állatkertben sokadszorra.

 

  • Filmnézés popcornnal. Mivel nálunk heti 1X10 perc képernyőnézés van, amíg levágom mindenki összes kéz- és lábkörmét, ezért a filmnézés ugyanolyan különleges és ritka alkalom, mint nekünk felnőtteknek a mozizás. Ilyenkor kedvenc Miazaki animéinkből válogatunk előszeretettel.

 

  • Beszélgetés. Ez talán furcsának tűnik egy programfelsorolásban, de az a helyzet, hogy az én gyerekem intorvertált: ahhoz, hogy megossza a gondolatait, bele kell érkeznie egy speciális lelkiállapotba. Ha ez nincs, akkor hiába faggatom, mi történt vele aznap, mi volt a legklasszabb dolog, kivel játszott…stb., maximum tőszavakban válaszol. Neki hosszas, zavartalan együtt töltött idők kellenek. Mivel van egy kistesója, se a hosszas, se a zavartalan nem igazán jön össze a hétköznapokban. Na, a magyar egészségügyi állapotoknak köszönhetően az alkalmanként 2-3 órás kórházi várakozások viszont erre remek alkalmaknak bizonyultak. Filozófiai mélységek és magasságok, igazi keresztkérdések, meghitt megosztások, hangosan gondolkodások jutottak nekem ezek alatt az órák alatt többször is.

 

  • Látogatás az oviban. Mármint maximum egy órára, amíg mindenki rá figyel, őt faggatja, hogy mi történt, és neki kíván gyors felépülést, valamint boldog szülinapot, majd angolos hazahúzás.

 

 

Fenntartani az egyensúlyt

 

Egy ilyen baleset felborítja értelem szerűen a prioritásokat. Hirtelen a család minden tagja átértékeli, mi az, ami igazán fontos az életben. Az egészség, és a kapcsolataink sosem látott fontosságot kapnak, a munka és a pénz időleges a háttérbe szorul. De csak időlegesen, hiszen hosszútávon ezek is nagyon fontos dolgok. Új családi optimumra van tehát szükség. Új heti tervet készítünk, ahol felosztjuk, ki mikor van otthon a beteg gyerekkel.

 

A heti terv elkészítésénél a főbb szempontok:

 

  • A fekvőgipszben lévő gyerek lelki szükségletei. A gyereknek nagyon nagy szüksége van arra, hogy minden nap megkülönböztetett figyelmet kapjon, azaz valamelyik szülővel, vagy nagyszülővel kettesben töltsön el időket.

 

  • A szabad kapacitások. Hétről-hétre felmértük, melyik szülőnek, és melyik nagyszülőnek hogyan van lehetősége úgy alakítani a munkáját, egyéb elfoglaltságait, hogy kettesben tölthessen pár órát a fekvőgipszben lévő nagyobbikkal.

 

  • A másik gyerek lelki szükségletei. Mert a hároméves annyit azért érzékel, hogy a nagyobbikra több figyelem irányul, és ő is szeretné a figyelemből a saját részét, olasz labdarúgókat megszégyenítő műbalhékat produkálva. Ezért különösen odafigyelünk arra, hogy mindkét szülőből kapjon ő is eleget. Konkrétan kettesben töltött időt. Nem lehet rajta spórolni most.

 

  • A fontos munkák. A már elvállalt feladatok, projektek, ahol a munkatársak és ügyfelek számítanak ránk. Mert ezek a kapcsolatok sem hanyagolódhatnak el, ezek az ígéretek sem rúgódhatnak fel. A vis major az egyszeri alkalom, de heteken át nem tarthat. a tervezés arra van, hogy amikor azt gondolom csípőből valamiről, hogy nem fog menni, végig gondolhassam, hogy hogyan fog menni mégis. Az esetek 80%-ban kerül is ezekre a helyzetekre megoldás.

 

  • A szülők, azaz a mi lelki szükségleteink. Például az egyedül töltött időre, alvásra, feltöltődésre, egymással kettesben töltött időre való igényeink bekalkulálása előre. Ezek ugyanis nem múltak el attól még, hogy a baleset felülírta az eredeti terveinket. És tipikusan ez szokott kimaradni az újratervezésből, pedig e nélkül nem fogjuk bírni a hetekig tartó felépülési időszakot mi sem.

 

  • Lemondani, elnapolni, átstrukturálni. És legfőképpen lelkileg elengedni. Az összes olyan előre betervezett programot, ami most/így nem fog beleférni. A nagyobbik kültéri szülinapi buliját, a saját edzéseimet, a baráti találkozóimat, a még le nem fixált munkáimat, az én évek óta vágyott, január óta várt és lefixált utazásomat apukámmal. Mert mindennek megvan a maga ideje, és a jóisten eléggé szájbarágósan leszólt, hogy most ezek helyett valami másnak van itt az ideje. Konkrétan több együtt töltött időnek a nagyobbikkal.

 

 

 

Átkeretezés saját magamban

 

Most, hogy a baleset óta már eltelt 10 nap, azt kell, hogy mondjam, nagyon örülök annak, hogy ez a rendhagyó helyzet rákényszerített arra, hogy extra sok időt töltsek a nagyobbik gyerekemmel. Nagyon sok mély, szeretetteli, kapcsolatgazdagító pillanat született közöttünk, ami mind nem lenne a baleset nélkül. Én biztosan nem engedtem volna meg se neki, se önmagamnak, hogy ennyi időt töltsünk el csak kettesben, most viszont hálás vagyok érte, és várom a következő napok hasonló ajándékait, az introvertált gyerekem különleges megnyílásait. Minden, ami elmaradt, elnapolódott olyasmi, ami elmaradhatott, elnapolódhatott. Ennek meg nagyon itt volt a helye most.

 

Vissza a belső szabadsághoz – műhelymunka nőknek

A Testbe Nyitva és az Anyacsavar közös workshopján ötvözzük a megoldásközpontú önreflexió és tapasztalat-megosztás, és az integrált mozgásterápia módszereit. Test, lélek és szellem fog most össze, hogy egy minden kisgyerekes nőt érintő témához, a belső szabadságunk megtalálásához, visszanyeréséhez keressük a saját utunkat.

 

Kinek ajánlom?

Ez a program Neked szól, ha

  • szeretnél jobban jelen lenni a saját életedben;
  •  nagyobb szabadságra vágysz, de akadályoznak a külső normák és/vagy saját hiedelmeid, szokásaid;
  • szeretnéd jobban tartani a határaidat;
  • szeretnél erőt meríteni mások jó gyakorlataiból;
  • nem akarsz mindig úgy táncolni, ahogy más fütyül.

 

Mi fog történni a Vissza a belső szabadsághoz workshopon?

A workshop első felében megoldásközpontú coaching kérdések mentén keressük saját válaszainkat és osztjuk meg egymással a tapasztalatainkat, majd a program második felében testtudati gyakorlatok és szabad mozgás segítségével tudod testbe tölteni a felismeréseidet. Kipróbálhatsz új megoldásokat vagy egyszerűen hagyhatod, hogy úgy mozdulj, ahogy éppen jól esik.

 

Tulajdonképpen mi az a megoldásközpontú coaching?

A coaching egy olyan beszélgetés, amelynek folyamán a coach hatékony kérdéseivel segíti, hogy közelebb juss a céljaid eléréséhez. A célok nagyon sokfélék lehetnek: jó döntést hozni egy dilemma helyzetben, javítani a kapcsolatot fontos személyekkel, sikereket elérni a munkában, vagy bármely más életterületen, elhagyni egy rossz szokást, összeegyeztetni a munkát a magánélettel.

A csoportos coachingon a coach teszi fel a kérdéseket, amelyeket aztán ki-ki saját maga számára válaszol meg, azonban van lehetőség páros és csoportos megosztásra is, ahol hasonló cipőben járó sorstársak megoldási stratégiái, bevált gyakorlatai ötleteket adhatnak mindenkinek a saját útkereséséhez.

 

Tulajdonképpen mi az a mozgás- és táncterápia?

Szeretem azt mondani, hogy egy szabad alkotó folyamat, mely során önmagunkból építkezünk és saját érzéseinkből, vágyainkból és élményeinkből születnek táncaink. Testünk emlékezik, és mozdulatainkban ott van pillanatnyi állapotunk éppúgy, mint megtestesült élettörténetünk. Ott van a felfedezés, illetve a változtatás lehetősége is. Saját táncunk koreográfusai vagyunk.

A mozgás és táncterápiás óráink csoportos foglalkozások.
Egyszerű mozgásos gyakorlatok, játékok segítik saját tested érzékelését. A testre vitt figyelem segít megérkezni a jelen pillanatba, egy nyitott és ítéletmentes állapotba, melyben megpihenhetsz és inspirációt nyerhetsz. Ezt az inspirációt visszük tovább. A gyakorlatok tényleg egyszerűek és azokat a rád jellemző módon tudod megvalósítani. Itt nincs jó vagy rossz megoldás. Játszunk a határainkkal, ritmusokkal, támaszokkal, irányokkal, közelséggel-távolsággal. A program mindenki számára elérhető, nem szükséges semmilyen előzetes tudás, táncos múlt, különös fittség.

 

Kik vezetik?

Paizs Dóra tréner, megoldásközpontú coach, az Anyacsavar alapítója, kétgyerekes anya.

„Az anyaság területén magam is napról napra, hétről hétre újat tanulok, mindig más feladatokkal, kérdésekkel, izgalmas kihívásokkal találkozom. Trénerként és coachként az a munkám, hogy segítsek másoknak határtágító tapasztalatokat integrálni. Munkám során azt tapasztaltam, hogy csoportban több, olykor jobb és komplexebb válaszokat lehet találni egyéni kérdésekre is, és értékes visszajelzéseket kaphatunk egymástól. Szívügyemnek tekintem a női támogató csoportokat – az Anyacsavar csoportokat -, ahol a hozzám hasonló kisgyerekes anyák egymást inspirálva, a saját erőforrásaikra és mások tapasztalataira építve találhatják meg saját útjukat az anyasággal együtt járó idő- és szerepzsonglőrködésben.”

És Nagy Orsi, mozgás- és táncterápiás csoportvezető, a Testbe Nyitva önismereti- és mozgásműhely egyik alapítója, 5 éve tart szabad-mozgás önismereti csoportokat, műhelyeket nőknek.

” Éppen egy mozgás- és táncterápiás önismereti csoportba kezdtem járni, amikor várandós lettem 9 évvel ezelőtt, anyaságom ezért is szorosan összefonódik az ott szerzett élményekkel. A szavak nélküli hangolódással, erőforrásaim megtalálásával és az áramlásra való képességgel. Leginkább pedig azzal, hogy a mozgás élet, és életet adhatok a testemből. Csoportvezetőként és a magánéletemben is fontos az elfogadás, a tabumentes gondolkodás, és a belső szabadság tisztelete. Szeretek megkérdőjelezni néhány kőbe vésettnek tűnő sémát és folyamatosan keresem, hogyan lehet megtartani az egyensúlyt és a szabadságot a kapcsolataimban. Nők között c. programjainkon arra törekszem, hogy biztonságos kereteket teremtsek a felfedezéshez és önfeledt kísérletezéshez, mely során megtaláljuk vagy megszüljük saját megoldásainkat egy-egy helyzetre.”

 

Hányan és kik lesznek ott?

Hozzád hasonló nők lesznek ott, akik keresik az utat a belső szabadságuk megéléséhez. A workshop minimum 8 fő jelentkezése esetén indul, és maximum 12-en vehetnek részt.

„Az Anyacsavar alkalmain végre egy kicsit magamra koncentrálok, arra, hogy mi segíti legjobban az én személyes boldogulásomat, töltekezésemet, mert lemerült akkumulátorral hogy is lehetne adni magamból másoknak?” (Zsófi, négygyerekes anya)

 

Mikor és hol?

2018. május 12. –én, szombaton 10:00-15:00.-ig a Noha Stúdiójában,  1137 Budapest, Pozsonyi út 12.

 

Mennyibe kerül?

A 4,5 órás műhelymunka részvételi díja 9.900 Ft.

Anyacsavar On-line Klubtagoknak 15% kedvezménnyel 8.400 Ft.

 

Jelentkezem!

 

Konfliktusok és szeretetnyelvek a családban

Mik azok a szeretetnyelvek?

 

A szeretetnyelvek fogalmát a hozzá tartozó rengeteg gyakorlati tapasztalatával Gary Chapman amerikai pszichiáter és családterapeuta osztotta meg a világgal. A könyvei már magyarul is megjelentek, és mindegyik tartalmazza azt a tesztet, aminek segítségével bárki megállapíthatja, mi a saját legfontosabb szeretetnyelve, azaz milyen formában szereti kapni, és adni is a szeretetet, elismerést, odafordulást és pozitív visszajelzést.

Chapman öt szeretetnyelvet különböztetett meg: testi érintés, elismerő szavak, szívességek, minőségi idő és ajándékozás.

Különbözőképpen mutatjuk ki egymás felé a szeretetünket, és különbözőképpen szeretünk szeretet-megnyilvánulásokat kapni attól függően, melyik a domináns, azaz elsődleges szeretetnyelvünk.

 

Konfliktusok és szeretetnyelvek

 

Sok kapcsolatban okoz neheztelést, vagy egyenesen konfliktusokat az, hogy 1) nem kapunk szeretet-megnyilvánulást azon a szeretetnyelven, amit preferálunk, ezért állandó szeretethiányunk van, 2) vakok vagyunk a másik szeretet-megnyilvánulásaira pusztán azért, mert az nem a mi preferált szeretetnyelvünkön érkezik felénk, 3) a szeretteink nem értékelik a mi szeretet-megnyilvánulásainkat, mert azokat nem rájuk szabva, az ő szeretetnyelvükön adjuk nekik, hanem a számunkra elsődleges szeretetnyelven. Ez azért is nagyon szomorú, mert mindenki a legjobbat akarja a másiknak, mégis kudarccal végződnek ezek a jó szándékú egymáshoz közeledések.

 

Hétköznapi sérelmek

 

Lassan, napról-napra növekvő feszültséget okoznak a párkapcsolatokban és családokban, amikor eltérőek a szeretetnyelvek, és nincsen közösen használt elismerés-csatorna, amit használva mindkét fél meggyőződik napi szinten arról, hogy a másik igenis szereti, figyel rá, a javát akarja. Tipikus példa a szívességek szeretetnyelvét használó fél, aki frusztráltan hányja a másik szemére, hogy „Mosok, főzök, takarítok, és senki nem értékeli!”, azaz nem vesz részt, nem nyúl be hasonlóképpen a közös feladatokért, sőt, észre sem veszi a másik erőfeszítéseit, azokat természetesnek, magától értetődőnek veszi. Esetleg lelkesen megköszöni, szavakkal megdicséri, de ha az elismerő szavak éppen nem szeretetnyelve a másiknak, akkor az úgy érzi, ki akarják szúrni a szemét üres szavakkal, pedig valójában a tettek beszélnek. Ismerős?

 

 

Előjáték? Azt majd utána!

 

Másik népi megfigyelésem is klasszikus konfliktusforrás. A pár egyik tagjának a szeretetnyelve a testi érintés, a másiké a minőségi idő. Akinek a szeretetnyelve a testi érintés, az rendre a szex kezdeményezőjének szerepében találja magát, és sokszor kap a másiktól visszautasítást, aki tolakodónak érzi a párját, „szex, csak úgy, érzelmek nélkül?”, mivel az ő szeretetnyelve szerint a testi érintést minőségi együtt töltött időnek kellene megelőznie, mondjuk egy odaforduló, mély beszélgetésnek. Csakhogy a másiknak ez egy fárasztó kötelesség, amit persze szívesen ad a másiknak… a szex után! Hiszen számára (is) a fontossági sorrend úgy néz ki, hogy első helyen áll a szeretet kifejezése, és csak ezután jön az összes többi dolog. A kommunikáció pedig ott csúszik el, hogy a legfontosabb a sorban mindkét félnek más, mivel az elsődleges szeretetnyelvük más. Ismerős?

 

 

Ünnepi neurózis

 

Az ünnepek alkalmával különösen kiéleződik a szeretetnyelvek különbségeiből fakadó konfliktus minden kapcsolatban. Ilyenkor még inkább szeretnénk kifejezni a másik felé a szeretetünket, odafigyelésünket… a magunk módján. Ezzel pedig a másik sincs másképpen. Ilyenkor jönnek rendre azok a kiborulások, amik abból fakadnak, hogy amíg a családanya arról próbálja meggyőzni a nagyszülőket, hogy a gyerekeknek nincs is jobb ajándék, mint egy bábszínházjegy (minőségi idő), addig az anyós egy koffernyi szirénázó kisautóval kedveskedik az unokáknak (ajándékozás), akik persze odavannak ezért. Vagy az intorvertált családapa nem érti, miért nem értékelik a gyerekek, hogy ő meglepetésből egyedül megvette, kifaragta és feldíszítette a fenyőfát (szívesség szeretetnyelv), akik pedig szerettek volna mindebben részt venni, és együtt csinálni az előkészületeket (minőségi idő), és most megfosztva érzik magukat valami fontostól. Vagy a nagymama, aki hetekig készült a csodálatos karácsonyi dekorációval, a családi receptek alapján megsütött ötféle süteménnyel, és megszervezte, hogy a nagycsalád minden tagjának lehető legjobb időpontban legyen a családi ebéd (szívességek), és senki, de senki nem dicséri meg őt ezért (elismerő szavak). Nem hát, mert a gyerekek az örömüket és elismerésüket rengeteg puszival, öleléssel, ölbe kéredzkedéssel (testi érintés) fejezik ki, ami a nagymama agyára megy, aki egy vagyont hagyott a fodrásznál, és most úgy néz ki a haja, mint a szénaboglya. Ismerős?

 

 

Rácsodálkozások, felismerések

 

Garry Chapman könyvei zseniálisak, a teszten túl rengeteg konkrét gyakorlati tapasztalatot oszt meg az olvasókkal a saját praxisából, sok felismeréssel gazdagíthatnak bárkit. A saját dilemmák, tapasztalatok sorsközösségben megosztása azonban pótolhatatlan hozzáadott értéket nyújt, ezért készítettem a konfliktusok és szeretetnyelvek tematikájára építve Anyacsavar workshopot is.

 

 

“Az elmúlt időszakban – utána számolva több mint egy évtizedben – begyűjtöttem egy csomó „papírt”: van papírom arról, hogy egyetemre jártam, van egy papírom arról, hogy házasságban élek és nem utolsó sorban papírom van arról, hogy anya lettem. De a papír megszerzése még nem minden. Azt érzem, hogy a tanulás igazán csak a papír megszerzése után kezdődik/kezdődött. És ebben a tanulásban – elsősorban önmagamról – segítettek az Anyacsavar foglalkozások. Rácsodálkozások, felismerések, segítség ahhoz, hogy a gyerekeim felé nagyobb megértéssel, elfogadással forduljak.

A szeretetnyelvek csoport hozadéka volt számomra, hogy megerősített abban, hogy a három gyerekem más-más szeretetformát igényel, és nekem kell azon dolgoznom, hogy rájöjjek arra, hogy ki igényli a sok-sok ölelést, melyikük szomjazik az elismerésre, és ki szeretne velem értékes közös időt tölteni, és segítséget kaptam abban, hogy ezt a tudást apró pénzre tudjam váltani.” (Deák Heni)

 

 

Csoportos coaching támogatás

 

A tapasztalat azt mutatja, hogy egy hasonló élethelyzetben lévőkből álló kiscsoportban a saját felismerések mellett azt is megtapasztalhatja mindenki, hogy a napi nehézséget, szorongást okozó helyzetekkel nincs egyedül, hogy az elcsúszott kommunikációért, az elmaradó várt reakciókért nem ő a hibás, másokkal is nagyon hasonlóképpen történnek meg ugyanazok a szituációk. Ez rengeteg felesleges bűntudattól, lelkifurdalástól és nehezteléstől tud megszabadítani. A csoportos tapasztalatszerzés másik pótolhatatlanul fontos hozadéka, hogy találkozhatunk olyanokkal, akik a másik oldalt képviselik, és elmesélik, hogyan élik meg a mi viselkedésünket, napi működésünket, reakcióinkat, és mit élnek át ők egy másik szeretetnyelv képviselőjeként. Amit az anyukánktól, apósunktól, kamasz gyerekünktől talán nem tudnánk elfogadni a terhelt, vagy már elmérgesedett viszony miatt, azt most egy másik kisgyerekes anya szájából hallva talán könnyebb megérteni, és segíthet a nehéz esetként számon tartott családtagjaink helyébe képzelnünk magunkat, és velük tiszta lapot indítani, új hozzáállással és módszerekkel kísérletezni.

 

 

Konfliktusok és szeretetnyelvek műhelymunka kisgyerekes anyáknak

 

Készítettem egy workshopot kimondottan kisgyerekes nőknek, ahol kiscsoportban, megoldásközpontú coaching támogatással dolgozhatsz a saját elakadásaid számodra legjobb megoldásainak megtalálásán. Kitölthetsz egy tesztet, amelyből megtudhatod, mi az elsődleges és másodlagos szeretetnyelved. Feltérképezheted, hogy a családtagjaidnak mi a szeretetnyelve. Megtudhatod, mik a tipikus konfliktusaitok okai, és a szeretetnyelvek segítségével mit tudsz ezekkel kezdeni. Megtanulhatod, hogyan töltsd fel a gyerekeid szeretettankját, hogy megelőzd a hisztiket, és hogyan fegyelmezd őket, amikor határszabásra van szükség. Hallhatsz arról, milyen különbségekben nyilvánul meg a szeretetnyelvek használata, ha valaki introvertált, vagy extrovertált. Felkészülhetsz a hosszú nyári szünetre és az ünnepekre ismerve a családtagjaid szeretetnyelvét. A workshophoz saját munkafüzetet kapsz, amiben dolgozhatsz, jegyzetelhetsz, és később is elővehetsz.

 

Részletek és jelentkezés a Konfliktusok és szeretetnyelvek workshopra

 

Burok

 – szülés a színpadon

 

Szabó Réka rendezőt, a Tünet Együttes művészeti vezetőjét több mint tíz éve ismerem. Ott voltam a társulatának, a Tünet Együttesnek a születésénél az alsóörsi strandon, és barátként végig kísértem Rékát az anyává válása kacskaringós útján. (Erről és sok minden másról egyszer már beszélgettünk az Anyacsavaron is.) Azután ő volt tapintatos külső szemlélője az én anyává válásom időszakának. És az, hogy tizenévnyi barátság van mögöttünk, és mindketten önreflexió-junkiek vagyunk, segített, hogy a szüléssel és az anyává válással kapcsolatban megosszuk egymással azokat a dolgokat is, amikről valahogy nem beszélünk, és amikre nehéz is találni szavakat.

 

A szülés tabu

 

Mondjuk, megvan az az élmény is, amikor megtalálom a hangomat, és elkezdek beszélni egy tabutémáról, a válasz pedig zavart, üres tekintetek, leplezetlen döbbenet, bezárkózás, süket fülek. Mert felrúgtam a társadalmi konszenzust, és beszéltem a szülésemről abban a mélységben, ami már tabu.

 

Megosztáséhség és félelem a tabutöréstől

 

A szülés halálközeli élmény, ami feldolgozásért kiált! Mégis valahogy egyszerre van jelen a társadalomban egy megosztáséhség és egy félelem a tabutöréstől. Az emberek egy részéről elemi igény a feldolgozásra, a másik felének a részéről masszív ellenállás egy ijesztően feldolgozatlan élmény megkapargatására hasonlóan a #metoo kampányhoz, ahol az „Azt akarom, hogy vegyetek végre tudomást róla!” kapott egy csomó szolidaritás megnyilvánulást és egy csomó „Ne told az arcomba!” jellegű visszautasítást.

 

Hogyan lehet erről jól beszélni?

 

Felmerül újra és újra bennem a kérdés, hogy megosztható-e szavakkal egy olyan erős és személyes testi és lelki élmény, mint a szülés? Hogyan lehet erről jól beszélni? Oly módon, hogy azok számára is átélhető legyen, akik még nem szültek, vagy soha nem is fognak? Egyáltalán kell-e erről beszélni? Kit érdekel?

 

Testet-lelket felforgató tapasztalatokról a művészet nyelvén

 

Ez a kérdés igazából felmerül minden fontos, testet-lelket felforgató élettapasztalattal kapcsolatban. De amíg a szerelemről, a megtérésről vagy az elmúlásról rengeteg csodálatos vers, regény, dráma, festmény és zenemű van, ami gyerekkorunktól kezdve végig kísér bennünket ezeknek a tapasztalatoknak a sokféleségében, a megismerésükben, megértésükben, átélésükben, és ezáltal a saját ezekkel kapcsolatos tapasztalataink integrálásában, a szülésről valahogy nem hallunk a művészet nyelvén.

 

Az élménymegosztás kapcsolódási lehetőség

 

Marad helyette gyakran az anyukánk, nagymamánk töredékes, naturális, lelkileg sokszor soha fel nem dolgozott élménymegosztása – ha történetesen lányok vagyunk. Vagy éppen a nagy semmi – ha mondjuk fiúk vagyunk.

Pedig azt hiszem, nagy szükség lenne rá. Mert a tabusított, meg nem osztott tapasztalatok eltávolítanak a másiktól egy kapcsolatban, és sokszor eltávolítanak a saját tapasztalatomhoz kapcsolódástól is. Ahogyan ennek az ellenkezője, a megosztás, meghallgatás, odafordulás, megértés pedig a mély intimitásánál fogva megerősítheti a kapcsolatot, és a saját tapasztalatomhoz való nyitott, elfogadó kapcsolódást.

 

Ki lesz ehhez elég bátor?

 

Nehéz ez, mert kettőn múlik a vásár. Aki átélte, attól bátorságot kér a megnyíláshoz, és mély, őszinte kapcsolódást saját magához, mert az élmény integrálása a megoszthatóság egyik kulcsa. Aki befogadja, meghallgatja az élményt, attól szintén bátorságot kér és megnyílást a másik tapasztalata felé. Bátorságot, mert amit hall, az őt is kibillentheti a biztonságos komfortzónájából, megmozgathat nehéz érzéseket, fel nem dolgozott saját témákat.

 

Támogató Burok

 

És itt jön a képbe a művészet, ami mindkét félnek segíthet a saját bátor lépésnek a megtételében. Egy műalkotás hidat építhet a befogadói között bárhol álljanak is a feldolgozás folyamatában. Olyan, mint egy jó mediátor egy terhelt kapcsolatban.

 

A Tünet Együttes új darabja, a Burok ezért hiánypótló alkotás: a szülés élményének megosztására mutat egy csodálatosan megérintő példát. Három táncművész mesél mozdulattal és szóval a saját szüléstörténetéről. Humorral, gyönyörű képekkel, bevállalósan, őszintén.

 

Van egy erő,ami szüléskor eljön a nőkhöz. Nem kérik, egyszerűen csak elárasztja őket. … ” írja Ina May Gaskin dúla az Útmutató a szüléshez című könyvében. Ezek leírva és olvasva is pátoszos, üres szavak. Egészen addig azok, amíg valakivel meg nem történik, de ezt a tapasztalatot olyan rettenetesen nehéz szavakkal átadni. És a Buroknak talán mégis sikerül ez. Ott megtörténik a szemünk előtt az a folyamat, ami belül lezajlik egy szülő nőben, és az is, amit a külső szemlélő tapasztal belőle. Kapcsolgatunk a bent és kint között, és észrevétlenül közelítjük magunkban a kettőt egymáshoz.

 

Igen, megosztható!

 

Aki már szült, azt megerősíti abban, hogy igen, ez megosztható! Aki nem szült, ahhoz közel viszi ezt az élményt, és segít megérteni, megérezni, mit élhetett át a párja, barátnője, anyukája, akkor is, ha erről valami miatt ők soha nem tudtak egymással beszélni. És ez nagyon fontos ajándék.

A Burok egy csodálatos lehetőség a szülés élményének megismerésére, megértésére, a róla való biztonságos és megtartó, bár határtágító párbeszéd elkezdésére. Önmagaddal, és a másikkal.

 

A Burokról készült fotók Mészáros Csaba felvételei.